Találkozás egy buszméretű cetcápával

Az éjszaka várakozásainkon felül telt. Igaz elég hangosan morgott, búgott a motor egész végig, picit dölöngélt a hajó, így a fa teste úgy nyikorgott, mintha állandóan valaki be akart volna jönni a kabinba, de jól tudtunk aludni. Még a légkondi is egész tűrhetően fagyasztott, ahhoz már hozzá vagyok szokva, hogy ki-be kapcsolgassam, annak függvényében, hogy izzadságban úszok vagy jégkockára fagyok… Ilyenkor megnéztem a csillagokat, fekve, az ablakon keresztül és a lágy ringás, a testet körülvevő meleg morajlás álomba ringatott.

Reggel 6-ra állítottuk be az ébresztőt, pont akkor kelt fel a nap a láthatáron. Azt mondja Dani felmegy a fedélzetre megnézni a kilátást és a cetcápákat. Tegnap a guide azt mondta, hogy másfél órát időzünk itt, reggelizünk, majd úszunk a csodás állatokkal. Hát jó! Akkor még van időm - gondoltam - de azért felkelek és én is kinézek. Ezt megerősítendő a hajó lelassított, majd megállt Sumbawa szigete mellett, a hatalmas Saleh Bay-ben. A kristálytiszta, fiatal napfény egy halász-katamaránon csillant meg, vékony teste, szétterpesztett lábaival szúnyogként állt a vizen (vagy méginkább molnár poloskaként, alias molnárka). A hajó orrában halászok ücsörögtek és csobogó víz mellett kanalaztak be valamit a vízbe. HOGY MICSODA???? MI AZ OTT? És igen… A csorgó víz egyenesen egy cetcápa kitátott szájába ömlött. Nem hittem a szememnek. Öt perce még aludtam, most meg azt nézem, ahogy egy hatalmas, lapos száj szürcsöli az inni/ennivalót. Ráadásul kettő! Pöttyös testük néha átsejlett a türkizkék vizen.

Lehet bemenni a vízbe! - hangzott a guide-unk hangja. Mi? Most? Rendben! Maszkokat és fürdőruhát fel és már ott sorakoztunk a vízbe vezető létránál. A víz kellemesen langyos és még elég átlátszó volt, noha már egy ideje tolhatták bele a picike halpempőtől dús levet. 

ÉS OTT VOLTAK ŐK!!!!!! A világ legnagyobb ma élő halai!!!

HIHETETLEN!!!!!

Hatalmasak, lassúak, békések. 8-10 méterre saccoltuk a méretüket, mint utóbb kiderült ezek közepesen nagyok voltak, az igazán kifejlettek elérhetik a 15 méteres hosszt is, 15-20 tonnás súllyal. Őrület, de 70-100 évig is élhetnek. Csinosan pöttyös testükkel szinte függőlegesen lebegtek a beömlő forrás alatt és lassú hullámok vonultak végig a testükön, ahogy mozgatták a kopoltyúikat. Nagyon puhának néztek ki. Aztán megjelent még egy! Már hárman eszegettek. Mikor kicsit elsodródtak, hát megindultak, vettek egy kanyart, hogy újra jó pozícióba álljanak, na ilyenkor páni rémület lett úrrá a vízi nézőközönségen, mindenki menekült amerre látott. Én is! Dani is! Hogy félelmetes volt? Nagyon is! Főleg, hogy nem volt rajtam uszony, amivel azért egy kicsit gyorsabban és pontosabban tudok úszni, hát azt itt nem adtak, úgyhogy mit volt mit tenni, próbáltunk elkotródni az útjukból. Mondjuk szelídek, nem harapnak - nincs is mivel -, nem bántanak, de a 10 méteres állat, ha a hatalmas farkával véletlenül meglegyint azt azért megérzed. A feje nagyobb volt nálam. Volt, hogy épp felém tartott, hát jesszus, teperés!!!!

A testük mentén végig nagyobbacska halak úsztak, várták a a leeső darabokat és tisztogatták a cápák testét. Igyekeztem belenézni a szemébe. Hát nem az a barátságos, meleg, emlős-bálnaszem, ezek halak: pici, hideg vagy méginkább kifejezéstelen, kicsit talán együgyü… Látszik, hogy nem gondolkodásra van kitalálva ez a lény. Szűrögetésre. 

Aztán egyre több hajó sorakozott fel a mienk mellé, mikor egy menekülés után felnéztem, már 6 állt sorban, közrefogva a 3 cetcápát. De azok nem zavartatták magukat, ettek, jöttek-mentek, alattam, mellettem, néha felém, ilyenkor igyekeztem a tömegbe menekülni, csak látja, hogy ott sokan vannak, hát nem megy oda, de odamegy… Az emberek is egész elviselhetőek voltak. Mivel senkin nem lehetett uszony - szerintem azért, hogy ne sértsék meg az állat bőrét - ha oldalba rúgtak, akkor legalább csak a lábukkal tették. Nem volt zavaró, mert kicsit odébbmentünk, oldalra - ahogy az Ijen vulkánnál is - és máris nem volt ott senki. 

Íme a felvételünk: https://photos.app.goo.gl/7bKU1A3ABAPtWAMU6

ZSENIÁLIS élmény volt érzékelni hatalmas tömegüket, ahogy a víz mindannyiunkat körbevesz és megtart. Nem láttuk az óceán alját… Legalább fél órát úsztunk velük. Itt nem őket kellett vadászni, mint a manta rájákat, hanem inkább előlük kellett menekülni. Azt mondta a guide, hogy már évtizedek óta kialakult a cetcápák és a halászok között egy olyan kapcsolódás, ami miatt mindig visszajönnek ide. Ezek az állatok nagyon jó úszók, Ausztrália nekik semmi, mégis ezt a pontot mindig meglátogatják. Persze, mert beetetik őket! Nem - mondta a guide - ez nekik csak egy “welcome drink” - nagyon keveset kapnak, ezzel nem laknak jól. És mégis! Volt ott még egy hivatalos hajó is, néhány uszonyos, láthatóan helyi emberrel, akik a cetcápák egészségi állapotát vizsgálgatták és azt ellenőrizték, hogy ne boruljon fel az ökológiai egyensúly, ne etessék túl az állatokat. Megnyugtató!

Még egy kis fun fact a cápákról: 30 évesen válnak ivaréretté és ál-elevenszülők, szóval a tojásaikat a testükben költik ki, így úgy tűnik, mintha már kész kiscápákat hoznának a világra, akár 300-at is, igaz nem egyszerre. 

Ahogy a nap egyre jobban jött fel és pont szemből világította meg az állatokat, egyre rosszabbodtak a látásviszonyok, egyre több halleves lebegett már a vízben és megjelentek a pici, csípős medúzák is, úgyhogy elköszöntünk tőlük és kimásztunk. FELEJTHETETLEN ÉLMÉNY VOLT!!!!!!!!! 

A fedélzeten magamhoz vettem a reggelit, ami egy csokis palacsinta volt banánnal és felülről néztem a kinyúló szájukat. Nagyon szürreális volt, mert a halászhajóból a “Come’on Barbie, let’s go party” szólt tiszta erőből, s a felkelő nap fényében 10 méteres állatok köröztek a hallevesben néhány fürdőző között. Mikor a felszín közelébe jöttek a jellegzetes cápa-uszony kilógott a vízből és sokkal, de sokkal kisebb állatot feltételezett, mint ami valójában hozzá tartozott a víz alatt. Még Lilláékkal is találkoztunk… épp őket úszta körül egyszer egy ilyen uszonyos.

Elsőként érkeztünk, utolsóként hagytuk el a helyszínt. Köszönöm!!!!!! Ahogy nekiindultunk játékos delfinek szegődtek a hajó nyomába és ugrándoztak az orr mellett. Mikor úgy döntöttünk kicsit visszamegyünk a hajó gyomrába, akkor meg a személyzet fogott egy nagy halat a hajó végében, azt kellett megnézni, ahogy kiemelik. Munka van itt, kéremszépen, nem holmi szórakozás!!!

Aztán kiültünk egy árnyékos részre és kicsit néztük a vizet, az elhaladó szigetekkel. Mivel a mobilomra annyi képet és videót toltam, hogy kezdett üvöltözni, hogy hamarosan megtelik hát orvosolni kellett, odatettem a gépemet, hogy töltsön le mindent róla. 6 óra munkaidőt írt ki, de nem gond, a mai program már megvolt, a hajózást, valamint az egyik helyen való óceánba ugrálást már tudom venni a fényképezőgépemmel is. Megnéztük Dani cetcápás felvételeit is, hát lettek közöttük nagyon jók is, különösképp, amikor annyira közel került hozzá véletlenül, hogy majdnem bekapta a go pro-t… Közben szóba elegyedtünk egy francia bácsival, aki ugyan most utas itt, de 30 évig ő is hajózott Afrika partjainál és ugyanígy vitt turistákat, látta el őket, mint most minket. Filippino felesége ott hallgatott mellette, gondolom nagyon únhatta, hogy a férje ennyit beszél idegenekkel. Vicces volt! A kantinban kártyapartik mentek, a chill helyen meg szólt a zene, az emberek olvastak és nyomkodták a mobiljukat, na meg aludtak.

Dél körül, még ebéd előtt megálltunk egyet az óceán szélén, a Tambora Waters-nél, hogy a hajóról ugorhassanak be lehűlni az arra vágyók. Őrült hangos zene, bátor turisták, a felső deckről ugró helyiek és végtelenül kék víz. Dani kicsit ugrott is, drónozott is, én inkább csak filmeztem. Az nagyon vicces volt, amikor megjelent Lilláék hajója, pontosan mellettünk és át tudtunk integetni egymásnak. Nagyon kedves dolog itt tudni őket valahol körülöttünk…

Most, mikor ezen sorokat írom már majdnem 5 óra van. Ülünk fent a chill-teraszon a narancssárga napsütésben, egyik oldalon a végtelen, de tényleg végtelen óceán, a másik oldalon meg Nyugat-Tengarra vulkánjai. Az emberek olvasnak, beszélgetnek körülöttem, nagyon nyugodt, nagyon kellemes minden, csak a hajó ringat nagy hullámokkal. 

Most meg már este van. A nap lement, csodaszép, narancsrajzolattal néhány habos felhő mögött. És a hullámzás csak durvult és durvult. Most épp a kajütben fekszünk, vacsorával és egy tengeribetegség elleni tablettával a gyomrunkban. Még teljesen jól vagyunk, de ki tudja… A hullámok úgy dobálnak, a hajó annyira nyikorog és a vasmacska annyira dübög, hogy már kétszer nézték meg a matrózok, hogy minden rendben van-e vele. Egyelőre izgalmas ringatózásként élem meg, de hogy egész éjjel ez lesz a jó, na azt nem látom előre. Márpedig egész éjjel haladni fogunk, mert holnap néhány sárkánnyal van találkozónk Komodón… Szurkoljatok!!!

(A következő hónapokban pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásom folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed! Ha szeretnél üzenni nekem, az oldal alján azt is megteheted!)