Mad Max egy aktív vulkánban

Hajnali 2. Még van egy óránk, de nem tudunk aludni, pedig még idegesek sem vagyunk… 3 óra. Végre! Elindultunk. Az új és a régi elemlámpával a fejünkön nekivágtunk az éjszakának. Még dzsekit is béreltünk és bár a mászáshoz nem vettük fel, de éreztük kelleni fog az még, mert hihetetlen, de hideg volt! Amikor rávilágítottam az út menti káposztaföldre hirtelen azt hittem, hogy fagyott káposztákat látok, annyira csillogott rajtuk  ezüstösen a vízpára. Teljesen horrorisztikus volt. 

Na, itt bedobtam egy energiaitalt (huha, a másodikat már Indonéziában, nem tudom így mi lesz…), aztán neki a hegynek. Kin Kong Hill, ez a neve és hogy meddig megyünk fel, nos azt még meglátjuk. Lovak és dzsipek haladtak el mellettünk, motorosok kérdezgették, hogy ne vigyenek-e el, de mi kemények voltunk és azt mondtuk: nem, pedig láttuk meddig kell felmenni, pici fénypöttyök jelezték az utat, de kitartottunk. Nem lehetünk ilyen puhányak! A másik, ami miatt megszólítottak a motorosok az az volt, hogy vegyünk kesztyűt vagy sapkát, de hát honnan is tudhatták, hogy nálunk azért néha van hó és mínuszokat dönget a hőmérő, nem most jöttünk le mi a falvédőről…

Caplattunk és caplattunk… Utálok felfele menni, mert hamar kifulladok és ugyan utána sokáig bírom, de utálom. Beindult az elme harca, elhagytunk egy hányó csajt, minket is elhagytak tempósabban haladók, de felértünk a klasszikus kilátópontra: a Seruni point-hoz. Itt persze már sokan voltak, sőt némi élelmet és isten tudja miért még szárított virágcsokrot is vehettünk volna, ha épp kell, de mi fel voltunk készítve Lilla által (köszi Lilla!!!!!), hogy menjünk csak tovább az ösvényen, vágjunk be az erdőbe és fogunk találni olyan spotot, ami szuper és nincs ott annyi ember. Így is történt. És micsoda csillagos eget láttunk!!! Mondjuk én még dúsabbra számítottam, de nem volt idő ezen gondolkodni, mert találtunk egy olyan full-panorámás kis kiszögellést, ahol még senki sem volt. Esőkabátot le a földre és bekészültünk a napfelkeltéhez. Ide kb másfél óra alatt értünk fel 2.200 méterről 2514-re, nagyjából 354 méter szintemelkedés 3,4 km-en. Tudom, nem sok, de hát elég szar kondiban vagyok… Nem is mentünk tovább, mert még lett volna úgy fél órányi mászás, de olyan tömegek áramlottak fel, hogy inkább kihagytuk… És milyen jól tettük az csak később derült ki!

5-kor már nagyon résen kellett lenni, mert minden rettentő gyorsan történt, nem úgy, ahogy otthon meg vagyunk szokva. Az izzadság persze rögtön ránkfagyott, ahogy ott várakoztunk, úgyhogy nagyon jól fogott a kis dzseki (a hosszú ujjú póló, szvetter és thermo pulcsi fölé). Az ég alja pirosra váltott és elkezdtek kibontakozni a kaldera szereplői: a Batok bordázott oldala, a Bromo füstölgő krátere és a Semeru hatalmas csúcsa, ami meglepetésemre szintén kipöfékelt néha valami kis felhőpamacsot a tetején. A kalderában tejfehér pára hömpölygött a sivatag fölött, különösképp ott, ahol valami kis minimális növényzetet sejtettem. Zseniális volt és nagyon fotogén! 

Aztán ahogy a Nap egyre magasabbra tört úgy színezte be a fehér füstöt és a bordázott, zöld hegyoldalakat, vulkánt, sziklaoldalt, mindent… A fény győzedelmeskedett! Alant dzsipek száguldoztak, fent a King Kongon, meg elég hangosan vigadtak a hegymászók. Jó, hogy nem mentünk fel. Egy indiai csávó, miközben jött lefelé megállt mellettünk és szóbaelegyedtünk: azt mondta ott fent igaz 360-as a panoráma, de ennyi, mert nem látsz többet a lényegből. Márpedig a lényeg ez a pár vulkán volt… azt hiszem ezt a képet láttam meg először, még otthon Indonéziából… ezért akartam idejönni. És most itt vagyok… és láthatom… Hagytam, hogy hasson, hogy átitasson a kép, a levegő, a sok kis részlet. Néha el kellett nézzek, hogy mikor újra odafírdottam a tekintetemet újra és újra leessen az állam. Nagyon nagy hatással volt rám!

Dani felbocsátotta a drónt, de még az sem tudott hozzáadni igazán az élményhez, mert már maga a hely, ahol voltunk drón-szerű képet adott. Addig maradtunk, ameddig jólesett. 7-kor összeszedtük a cuccainkat és megindultunk lefele a meleg napon és csak akkor realizáltuk igazán, hogy milyen meredeken is jöttünk fel, mert nagyon be kellett dőlni az úton. A vége az már nagyon lassan telt, de hazaértünk.

Lilla tanácsára (ismét köszi!!!) pihentünk egy órát és 9 után indultunk neki a Bromo megmászásának, amikor a dzsipes és egyéb csoportok már lecsengtek. És valóban! Pont a szállásunk háta mögött (konkrétan az ablakunk alatt, ahol mindig mindenki benézett hozzánk) indul az “titkos” út, ahol nem kell fizetni belépőt. Mondjuk én nem feltétlenül akartam megúszni, mert nem volt drága, de ezért nem mentem volna el a kráter másik felére, úgyhogy nekiindultunk ennek a - lovak által használt- rendkívül poros, s ezért csúszós útnak. 

Mi ugye a kaldera peremén voltunk, vagyis először le kellett menni 71m szintet a sík, vulkáni homoksivatagba, majd fel a Bromóra 122m-t, hogy benézhessünk a tátongó torkába. Nem volt vészes, mert mindezt 2,7 km-en kellett megtenni, úgyhogy gyerekjáték volt. Csakhogy a csodás idő, valamint a tény, hogy a sivatagban nincs fa, azt jelentette, hogy mindezt árnyék nélkül… de nagyon jó volt. Lovak, dzsipek és fullosan beöltözött Mad Max motorosok porzottak el mellettünk, mígnem elértük az egyetlen kőépületet: egy fekete kapujú hindu templomot. Itt ugyanis a lakosság egy nagy része hindu, maga a Bromo név is a Brahma indonéz változata és az Ő tiszteletére emelték. 

A legenda szerint élt itt egy herceg és egy hercegnő nagy boldogságban, de gyerektelenül. Lepaktáltak az istenekkel, hogy lehessen, viszont cserébe az utolsó szüllöttjüket kérték. A pár sikerrel járt, viszont próbálták elodázni a fizetséget és mikor már a 25. gyerekük született, akkor már muszáj volt az utolsót felajánlani és büntetésképp a nép minden évben áldozati ceremóniát kell bemutasson az isteneknek. Ez a “Kasado szertartás”, amit azóta is megtartanak és mindenféle áldozati cuccot, meg állatokat dobálnak be a kráterbe…

Szóval besétáltunk ebbe a hindu templomba, pedig mint kiderült nem szabadott volna, de szerencsére a szentélyig nem jutottunk el. Innen jött a kaptató egy lávafolyáson, ami úgy nézett ki, mintha valaki konkrétan levakolta/leglettelte volna a domboldalt. Az amúgy kőkemény folyásokat kanyonok tagolták, amik között a motorosok őrült száguldozásba kezdtek néha. Itt már bőven lehetett hallani a vulkán morajlását, amit eddig nem mindig tudtunk különválasztani a motorok zúgásától, de itt már egyértelmű volt. A hegy beszélt!

Aztán jött még egy igen hosszú lépcsősor… és már fel is érkeztünk… A hatás lenyűgöző volt: úgy a látvány - ami elsőre talán befogadhatatlan -, mint a szagok, ami vegytisztán kénhidrogén és egyéb gázok keveréke, azaz záptojás és további fincsiségek. Laza! Ilyen a kémiaszertárban is van, kéremszépen… Azért felvettük a pormaszkokat, hogy hosszabb ideig tudjunk maradni és úgy már szinte semmit nem lehetett ezekből érezni. Ami valóban kellemetlen volt az a néha felerősödő szél, ami nem csak az egyensúlyomat bontotta meg, de a homokot is a szemünkbe fújta (de tulajdonképpen mindegy, mert a szám már amúgy is telement a sivatagban való gyaloglástól). 

 A kráter HATALMAS. Sajnos nem lehet körbemenni, csak kb 100m járható, rettenetesen vacak és hiányos korláttal körülvéve. Mint Sarlacc a Csillagok Háborújában, mély, tátott torok, lent hatalmas, sárga kövek és sisteregve, hatalmas robajjal kiáramló gázok… BRUTÁLIS! És itt végre értelmet nyert a szárított virág, amit oly sokan kínáltak út közben: hát felajánlások voltak, amit be lehet dobni a kráterbe és kívánni közben valamit. Hát mi nem tettük… de mások igen. És aztán azt is láthattuk ahogy a csokor-árusok halált megvető, ámde mindennapos, fásul bátorsággal elkezdenek lemászni azokért a csokrokért, amiket nem tudtak elég messzire bedobni. Én küzdöttem, hogy ne szédüljek bele a száguldó szél miatt a keskeny kis ösvényről, ők meg lazán lesétáltak, mezítláb valameddig… Brutális érzés egy működő vulkán bajszát húzogatni és érezni azt az erőt, ami ott fortyog a lábunk alatt. Utoljára 2019-ben köpködött némi hamut pár percen keresztül, de most csak pici füstöt, így le tudtunk látni az aljára. Reggel és este már láttuk hogy milyen az, amikor masszív füstoszlop tör föl, hát most szerencsére nem… 

Itt, a peremen is van egy áldozati oltár, én Ganéshát, az elefánt alakú istent ismertem fel, meg azt az élő csirkét, akit odakötöztek hozzá. Ez a csirke egész nap hallgathatja ezt a repülőgép-hajtómű hangot és szagolhatja a kénes gázokat, hát nem egy életbiztosítás…

Miután lesétáltunk már várt minket az a motoros csávó, aki még odafele menet megadta a WhatsApp-számát, hogy ha kell mindenképp őt hívjuk, egy ezresért hazavisz. Daninak még mindig nem jött helyre a feje, úgyhogy éltünk a lehetőséggel, ő az egyik, én a másik Mad Max motoroshoz ültem és most mi szántottuk végig a sivatagot, félelmetes porfelleget húzva magunk mögött. A csávók nagyon ügyesen manővereztek a nagy homokban, pillanatok alatt ki és feljutottunk a szállásunkhoz. 

Mikor beléptünk a szobánkba láttuk, hogy milyen porcsíkot húzunk mi is magunk után, úgyhogy jött egy zuhany (a hideg vízzel), majd pihi, mert nem sokat aludtunk ma. Este elmentünk vacsorázni, de sajnos Dani nem javult. Talán a magasságot nem bírja? Ki tudja… Mikor beléptünk a kajáldába tűnt csak fel, hogy milyen rég nem láttam tömegesen fehér embert, itt ugyanis csak fehérek ültek, fú de fura volt!!! Gondolkodtunk, terveztük a holnapot, de majd reggel meglátjuk hogy alakul a migrén. Ahogy sétáltunk vissza a hideg estében a mecsetben már elkezdődött az ima, a hangszórókból  egy lány szörnyen repetitív kornyikálása hangzott fel újra és újra és újra…

(A következő hónapokban pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásom folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed! Ha szeretnél üzenni nekem, az oldal alján azt is megteheted!)