Az elhagyott napló

A mai napot egy motorbiciklin töltöttük. A megfázásom, nos a tetőfokára hágott ismét, de nem baj, a legjobb ilyenkor is mozgásban lenni. Megindultunk keletre, hogy felfedezzünk néhány tradicionális falut és meglátogassunk egy vízesést. A reggelit ismét csodás kilátás mellett, egy imádkozó sáska és megannyi lopkodó veréb társaságában költöttük el. Az az igazság, hogy nem tudok betelni a látvánnyal…

Ahogy elindultunk rögtön egy helyi piacba botlottunk, gyorsan visszafordultunk és betértünk. Nem bántuk meg. Iszonyú cuki emberek köszöntek ránk, kérdezték meg, hogy honnan jöttünk és nem azért hogy eladjanak valamit, hanem, mert tényleg érdekelte őket. Szerintem nem sok fehér-ember állhat itt meg. A kókuszbelek kitéve száradni, édesburgonya, hosszú bab, avokádó és mindenféle mag. Egy csávó rögtön beinvitált a sorok közé, hogy nézzük meg mit készít reggelire, persze tradicionálisan: egy kis banánlevélbe csomagolt halat sütögetett palacsintasütővel. Minket is megkínált, de épp reggeliből jöttünk… Jött a felesége is, Merci (mert sokat fizetett érte a férje esküvőkor) és mutogatta az általuk fermentált szóját, azaz a tempét. Kedvesek és érdeklődőek voltak, jó kisugárzással. Kicsit odébb megnéztük a szagos halpiacot is, ahol nagyon örültek nekünk, meg annak, hogy fényképezünk, nincsenek hozzászokva.

A következő megálló Melo village volt, egy igazán tradicionális falu, közepén egy igazán tradicionális házzal, tetején a már jól ismert arenpálma szálai. Be is hívtak a kis,  cölöpökön álló házba, egy nő helyi mintás, szőtt, sálat akasztott a nyakunkba üdvözlésként és leültünk a pandanlevélből font szőnyegre, a padlóra. Mint minden utazónak, nekünk is be kellett írni magunkat a nagy könyvbe és a nő mesélt kicsit a törzsükről: a manggarai törzsről. Flores szigetén 6 törzs él, ők az egyik, saját nyelvvel, saját hagyományokkal. Érdekes, hogy vallásilag itt a katolikusok vannak túlsúlyban és csak egy kis részük muszlim, ők főként azok, akik a halászat miatt betelepültek. Láttunk is idefele jövet több templomot és kutyákat, ami Jáván például teljesen hiányzott a képből. És a nő tovább mesélt. Ezt az épületet csak ceremóniák esetén használják, az ősi táncot meg - amikor 2 férfi rituálisan küzd egy bottal, meg egy bőrpajzzsal - szintén ünnepnapokon veszik elő vagy persze a turistáknak. Mi pont lemaradtunk egy ilyenről, amit egyáltalán nem sajnáltunk, talán csak a bambuszos ugrálást, amikor 2 vagy 4 bambuszrudat mozgatnak a földön és úgy kell ugrálni, hogy ne csípje oda a lábad. Kérdezte, hogy szeretnénk-e beöltözni a helyi, hagyományos népviseletbe, de ekkor eszembe jutott Balin az a bácsi, aki felvette az összes smukkot és ruhát és úgy nézett ki, mint egy bazári majom, hát inkább köszöntük, ezt most kihagyjuk… 

A nő nagyon cuki volt, mindenre szívesen válaszolt. A végén még egy közös szelfit is megengedett és már indultunk is tovább a pici ananászok között (ugyanis most ennek van szezonja). Tetszik, hogy mindig azt lehet kapni, aminek épp a szezonja van: most például hiányzik itt az avocado, de van helyette mangó, ami meg szeptember elején nem volt kapható Jáván.

Az út csodaszép volt. Ahogy emelkedtünk úgy lett a hőmérséklet egyre finomabb. Egyszerű kis kopott házak, vadméhek a fákon, pucér gyerekek az út szélén. Itt egy újabb terméket láthattunk kiteregetve az utak mentén: a kukui diót, minden régiónak megvan a maga teregetnivalója. Ott volt Jáván a rizs, szója, a kukorica, manióka, magasabb hegyeken a dohány, tengerpartokon a tengeri fű, itt meg a kukui dió. Angolul candle nut-nak, azaz gyertya-diónak hívnak magas olajtartalma miatt. Régen valóban használták gyertyaként és egyenként meggyújtva időmérő eszköznek sem volt utolsó. Ezért nem is nagyon eszik nyersen, inkább kisütik az olaját.

Betértünk egy kávézóba, mert azt éreztük, hogy menten lefordulunk a motorról olyan álmosság lett úrrá rajtunk. Mint utóbb kiderült, meg volt a pontos oka… Kis kávé, egy gyümölcs dzsúsz, majd tovább a vízesés felé, ahol megálltunk egy iskolaudvarnál fotózni. Ott lettünk figyelmesek arra, hogy iszonyú fekete fellegek haraptak bele a hegybe és talán néhány csepp eső is elérte már a bőrünket. Na, vissza egy kilátópontra, ahol próbáltuk belőni mennek-e vagy jönnek a felhők, de mikor láttuk, hogy a helyiek szedik le a kiteregetett ruhát és hajtogatják össze a diókat, hát mi is elindultunk visszafele és beültünk egy újabb kávézóba (csodás kilátással), hogy megvárjuk a zuhét. Hát ezért voltunk olyan álmosak, mert nagy volt a légnyomás…

Iskola

Banánleves

A kávézóban (Cafe Dimas) már nem nagyon volt hely, de egy helyi srác az asztalukhoz invitált minket. Kiderült, hogy vendégével, egy malajziai lánnyal ülnek ott és szintén az esőt várják. A fiú itt született Floresen, ismeri a felhőket, azt mondta nagy eső jön, mert sokáig visszatartotta a csapadékot… Hittünk neki. Rendeltünk egy meleg teát, meg egy banán levest, ami szintén meleg, ráadásul édes és banán-darabok úszkálnak benne, nagyon finom!! A lány Kuala Lumpurból látogatott ide egy hétre (3 óra volt neki a repülőút…), amúgy ügyvéd volt, de most a pálmaolaj fenntartható felhasználásán ügyködik, ellenőrzik az olajpálma ültetvényeket és az azokat feldolgozó készítményeket. Lényeg: ne irtsanak ki több esőerdőt miattuk!

Nagyon jót beszélgettünk, miközben körülöttünk tombolt a vihar. Úgy csapkodtak a villámok és zuhogott a víz, mintha ítéletidő lenne. A kilátás eltűnt és fehér függöny vett minket körül. Mikor átültünk egy másik asztalhoz, hogy ne ázzunk egy naplót találtunk ott. Még emlékeztünk is a lányra, aki ott ült előtte, de már mindenki elment. Hát kinyitottuk és a belső borítóját tanulmányoztuk, hátha kiderül kié. Mivel franciául írták a google translatorral próbálkoztunk, de kézírás lévén elég nehéznek bizonyult. Mintha azt lehetett volna kivenni belőle, hogy direkt hagyta ott, csak elkezdte a történetét és aki megtalálja, az folytassa. Micsoda ötlet!!! Ráadásul én is írok naplót, hát elviszem, folytatom és én is otthagyom valahol… Tetszett a gondolat, hogy beleteszed pár oldalba önmagad és hagyod, hogy mások kezében új életre keljen…

A srác sokat mesélt a szigetről, magáról, az álmairól, hogy egyszer majd nyit egy boltot, meg elmegy Olaszországba és Svájcba. Legalább másfél órát töltöttünk együtt a kávézóban, a vihar közben elvonult és kezdett kitisztulni az ég, úgyhogy mindannyian elindultunk lefele. Közben még el-eleredt, de már csak csepergés erejéig, s ahogy egyre lejjebb jutottunk úgy lett melegebb a levegő. Az emberek láthatóan visszaálltak a régi kerékvágásba, így mi sem tartottunk újabb fordulótól. 1 óra alatt érkeztünk le az óceán partjára, ahol beültünk egy kis helyi warungba, a Waecicu bárba enni egy kis sült kalamárit, tamarind dzsússzal, miközben néztük az előttünk horgonyzó kis hajókat. Itt rámírt a maláj lány, hogy megtalálta őket a napló tulajdonosa és szeretné vissza az írását, úgyhogy amúgy is északra jönnek naplementét nézni, beugranának érte. Mint kiderült nem arra szánta a lány, amire mi gondoltuk, a google fordító nem volt tökéletes és tényleg csak elhagyta. A szerencse az volt, hogy a kávézóban ismerték a helyi fiút, a lány visszament, ők felhívták a fiút, aki a maláj lányon keresztül elért engem, mert az utolsó pillanatban kontaktot cseréltünk… Minden esetre az ötlet jó volt (ezek szerint az enyém), egyszer meg fogom csinálni…

Ez volt a mi búcsú vacsoránk itt, a Komodói régióban, holnap már indulunk vissza Jakartába… A Világnak ennyire keleti felében még nem jártam, mint most. Holnap megindulunk vissza, nyugatra.

(A következő 2 hónapban pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásom folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed! Ha szeretnél üzenni nekem, az oldal alján azt is megteheted!)