Alászálltunk a kénköves pokolba

Hajnali 5-kor ébredtünk, s ha már ébren voltunk hát megnéztük az aranyló napfelkeltét a vízen. Még a nagy vulkán tetejét is elkaptuk, mielőtt párába burkolózott volna, amiért nagyon hálás vagyok. A víz szépen levonult újra, s helyét átvette milliónyi kis rák, melyek folyamatos villódzásban tartották a mocsarat, ahogy sarasan futkároztak ide-oda. A reggelinél ismét egyedül voltunk, kettecskén fogyasztottuk el a tenger gyümölcseivel elkészített nasi gorenget, azaz sült rizst. Hozzá dinnye levet adtak felszelt gyümölcsökkel (jaj, de fog ez hiányozni otthon). 

Újra pakolás, Gojek, vonatállomás, jegynyomtatás, várakozás. Mondanom sem kell, hogy a vonat percre pontosan jött és indult… A 4 órás út kellemesen telt, végre be tudtam fejezni az elmaradásaimat, viszont körbe voltunk véve betegen köhögő gyerekekkel, úgyhogy fel kellett vegyük a maszkunkat… 3-körül érkeztünk meg Banyuwangiba, ahol pokol hőség fogadott. Leszálltunk a vonatról és három feladatunk volt: enni valamit, netet venni  és fuvart szerezni fel a hegyre. Nem nagyon volt választék, de szereztünk netet, egy néni főzött nekünk nasi gorenget és nasi pecelt (imádtuk a csirkét mindkettőben) és elég gyorsan reagált egy Gojek is. Persze mikor megjelent kiderült, hogy nem annyiért visz fel, mert rettentő meredekek az utak és nem tudtam lejjebb alkudni, úgyhogy elfogadtuk. 

Megyünk felfele az angolul sajnos nem tudó sofőrrel, mire kedvességből rákeresett nekünk a “famous hungarian hits” címszóra a Youtube-on, mire kijött Majka és Curtis. Nem hittem el, hogy felfele, az Ijen vulkán felé vezető úton, amitől amúgy is tartottam már hetek óta a “Belehalok” c. számot kell hallgassam… A szállásunk a vulkán felé vezető út kapujához igen közel elhelyezkedő, hightech Bobocabin Kawah Ijen, Banyuwangi (ejtsd Idzsen). Akkor még nem tudtuk, hogy hightech, csak azt, hogy jó kilátású kis kabinok a dzsungelben, közel ahhoz a ponthoz, ahonnan hajnali 2-kor majd indulnunk kell. Mikor megérkeztünk nem hittünk a szemünknek. Már maga az a tény, hogy a kis házat egy online applikációval lehet irányítani a belépéstől kezdve az ablak átlátszóságán keresztül a szobai fény tónusának változtatásáig, mindent… A teraszon napernyős székek, olyan kilátással, hogy hihetetlen, ráadásul látszott az a spot is, ahova fel kell magunk húzni éjjel… Wifi, légkondi, nagyon menő. Egy kis képernyőn azt is láttuk, hogy hány fok van, irányítani tudtunk mindent a szobában, sőt még zenét is le tudtunk játszani. Kedvencem a “békés természeti hangok”, Dani majd’ megőrült tőle. Kár, hogy nem nagyon fogunk itt aludni, mert túrázunk reggelig… Mondjuk annak a két, narancssárga védősisaknak a funkciójára nem bírtunk rájönni, amit gondosan az egyik polcra helyeztek.  

Közben megtudtunk minden fontos infót: online le kellett foglalni a jegyet, mert egy éjszaka “csak” 2000 embert engednek fel. Egyébként nagyon figyelnek a hegyre, minden hónapban van szabadnapja, amikor kitakarítják az utakat. Szerencsére még volt jegy, ami azt jelenti, hogy talán nem lesznek túl sokan… A recepciós fiú nagyon kedves volt, elvitt minket motoron a kapuhoz, hogy béreljünk dzsekit és adott gázmaszkokat is, amik nagyon fognak kelleni. A kabátokat egy random tag adta nekünk ki, egy rettentően füstös, ablaktalan szobából előhúzva a kályha alól, de mi örültünk mindennek, mert a Bromó megmászásánál is nagyon jól jött az extra melegítés. Mikor felpróbáltam a láthatóan 5 számmal nagyobb dzsekit, a pasi elégedetten csettintett a nyelvével, s én már ebből tudtam , hogy nincs neki több, ezzel kell beérnem…

Mikor visszaértünk a szállásra és ismét realizáltuk, hogy ez mennyire jó hely azonnal meghosszabbítottuk egy nappal az ittartózkodásunkat, hogy kicsit tudjuk élvezni is a helyet és ki tudjuk pihenni magunkat a nagy mászás után. Nagy figyelmesen összepakoltuk a hátizsákunkat, majd 8-kor lefeküdtünk aludni. Én még néztem néhány videót, hogy felkészüljek az útra, majd elnyomott az álom…

Hajnali 1 lesz mindjárt. Kelünk. egyetlen porcikám se kívánja se azt, hogy felkeljek, se azt, hogy 700 méter szintkülönbséget másszak, ráadásul időre. Hogy miért? Majd kiderül… De túl vonzó volt a jutalom, azaz az élmény, amiben részesülhetek, úgyhogy felkeltem. Még egy utolsó check és indulás. 1km a kapuig, s mivel hallottuk, hogy mindenkinek fél 2-őt mondtak, így egy fél órával előbb érkeztünk és valóban, szinte senki sem állt még a jegypénztárnál. Ugyanis csak lefoglalni tudod a jegyed online, megvenni nem, gondolom azért, hogy ellenőrizzék az orvosi papírodat. Azt hittük itt is lehet ilyen papírt csinálni, de nem, le kell menni hozzá a városba… Még jó, hogy nekünk már megvolt! Szóval megvettük a jegyeket (amiket csak valamilyen járműnek a parkolójegyével együtt adtak, így mi a motort választottuk) és 2-ig, míg ki nem nyit a kapu elmentünk nézelődni. A helyi hordárok ott füstölődtek valami kis izzó szén körül, hát odaültünk mi is. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint valami hegymászó alaptáborban. Láttuk, ahogy sorra érkeznek meg a csoportok és kapják az eligazítást. 2-előtt odasétáltunk a kapuhoz, ahonnan láttuk a sort a jegypénztárhoz és így mi állhattunk oda elsőnek a beengedéshez. 

Mint a versenylovak úgy vártuk az indulást a Kawah Ijen bejáratánál, egyre duzzadó tömeggel a hátunk mögött. Hallgattuk a guidok időkitöltő vicceit, majd 2-kor kinyílt a kapu. Fejlámpák sora villant és INDULÁÁÁÁS!!!!!!!!

A táv nem sok, de az emelkedés nekem sok. Az út mellett sorra hangzott fel a “Lamborghini, Lamborghini?” kérdés, ami a helyi ”taxi” volt. 1.500.000 IDR árért ugyanis 2-3 porter felhúzott-feltolt egy kis talicska-szerű, guruló, kipárnázott valamiben a kráter pereméig. Azt hallottuk, hogy ezek a porterek valaha kénbányászok voltak, de most ebből élnek meg és a kettőt nem csinálhatják egyszerre. Választaniuk kell: vagy porter vagy bányász…

Már előre kinéztük, hogy milyen pihenőállomások lesznek, úgyhogy tudtuk, mikor a negyediket elérjük akkor már félúton leszünk. Egyenletesen, lassan mentünk, nagyon figyeltem a légzésemet és mi tagadás, bevallom betoltam az idei harmadik Red Bullomat is, hát remélem többre nem lesz szükségem… Jó volt hallgatni a körülöttünklevők beszélgetését, mert elvonták a figyelmet a kifáradásról, viszont a sötétben állandóan villanó fejlámpák fénye nagyon fárasztóan hatott. Félelmetes csillagos ég borult fölénk, amikor megálltunk kicsit kifújni a levegőt azt bámultuk. Másfél óra alatt kellett felérni a kráter pereméig, ugyanis onnan még jött egy fél órás ereszkedés a kráter aljába, ahol a bányászok dolgoznak és ahol meg lehet nézni, ahogy a kiáramló kéngőzöket begyújtják. Márpedig a láng csak sötétben látszik, 4-ig oda kellett érni!!!! 

Nem tudom mi hajtott, talán a Red Bull vagy csak fejben voltam nagyon felkészülve, de simán felmentünk. Természetesen vizesre izzadtuk magunkat, de szintidő alatt, 75 perc alatt toltuk le a 756 méter szintemelkedést. Épp megpihentünk egy pillanatra, amikor egy magyar hang köszönt ránk: Lilllaaaaaaa (kolléganőm)!!!! Hát annyira megörültem neki, hogy nagyon! Persze tudtuk, hogy ő is ma mássza meg a hegyet, de ennyi ember között nem voltunk biztosak a találkozásban, s ő szervezett csoporttal jött fel, mi meg vezető nélkül. Hihetetlen, de pont MA van Mihály nap, ami nálunk ugye a próbatételek napja, hát abból aztán van bőven! És ez sem volt megtervezett, de úgy tűnik, minket Waldorf tanárokat valami hajt belülről, még ilyenkor is… Váltottunk pár szót, de már indultunk is tovább, mert még hátra volt az ereszkedés. Itt nagyon lassan tudtunk csak haladni, mert feltorlódott a tömeg és libasorban egyensúlyoztunk le a köveken a szakadék szélén. Ahogy közelítettünk már érezni lehetett a kéngázok bűzös szagát, de még nem kellett a gázmaszk. Lent bányászok árulták kénből készült szobraikat, mi vettünk is párat, támogatva ezzel őket, akik a világ egyik legveszélyesebb munkáját végzik (kevesen érik meg az 50. életévüket). Azt hallottuk, hogy ez itt az egyik legjobban megfizetett állás, ráadásul azonnal fizet, teljesítményre, de ez a jó mégis csak 17USD naponta, ami kb 6.000Ft. 

Na de hol van a kék láng? Amarra - mutatta, mi meg felvettük a gázmaszkot. Nagyon durva volt!!!!! A kémia epochán szoktunk ként égetni kiskanálban és már attól is meg lehet fulladni a teremben, itt meg egy fél dombocska lángolt sötétkéken, ahogy a kiáramló kéngőzöket felgyújtották. Teljesen emberfeletti volt, ahogy vibrált az egész és akkor jött egy szellő, ami……. megfordította a gőzt, bele a szemünkbe. Hát az nagyon csípett és én még gázmaszkban is fulladtam. Innentől figyeltem, hogy mikor vált a szél, fordulás, szem becsuk, a levegőt meg lassan ki és csak remélni tudtam, hogy visszafordul a szél mielőtt újabb levegőt kellett venni. Az emberek többsége nem látta a lángot, mert háttal állva fotózkodott vele, mi csak egy ilyen luxust engedtünk meg, amúgy igyekeztünk magunkbaszívni, lehetőleg csak a látványt. A maszkomról közben leesett egy kis pöcök, de szerencsére össze tudtam kötözni helyette a nyakamon, szóval probléma megoldva. Nagyon sokáig nem bírtuk ott, lementünk a krátert kitöltő, hatalmas tóhoz. Ez a Világ legsavasabb tava, ugyanis a kéngőzök beoldódva olyan tömény  kénsavat hoznak létre, ami töményebb az autók akkumulátor-savánál, feloldja a fémet és kimar mindent. Megnéztük. A türkizkék víz  szélén kénlerakódások úsztak. A tömeg meg csak jött és jött, azt hiszem a legjobbkor voltunk a kék lángoknál…

Kicsit feljebb megnéztük a kénbányászokat “in action”, azaz munka közben. A 300 fokos kéngőzöket csöveken vezetik a talaj szintjébe, ezeken a gázok lehűlnek, a kén olvadékká válik, ami aztán a csövek végéből kifolyva megszilárdul, a bányászok meg csákánnyal darabokra verik szét. Én nem tudom hogy bírják, mondjuk ők is maszkban dolgoztak, de ez volt az egyetlen védő öltözetük. Miután elég kénkristályt szedtek össze fonott kosarakba tették, amiből kettőt rátettek a vállukra és lassan nekiindultak a kráter peremének. Ez brutális! Azt olvastam, hogy egy ilyen rakomány 70-90kg… Akit mi megkérdeztünk azt mondta ő 50 kg-val megy… Embertelen! Egy ideig követtem egy ilyen teherhordót, hát… Vajon miért nem építenek valami csigás felvonót ennek? Vagy miért nem mondják azt a turistáknak, hogy aki akar segíteni az hozzon fel egy zacskónyit… szerintem elég sok feljutna így… Néztük ahogy csapkodják a kristályokat, aztán mikor váltott a szélirány ők is kicsit odébbléptek, mert azt nem lehet kibírni. 

Közben kezdett pirkadni és a sárga kövek kezdtek megjelenni előttünk. Minden sárga volt! S lassan mi is megindultunk újra felfelé. Elsőként indultunk neki ennek az útnak, s nagyjából utolsónak indultunk vissza, azt hiszem kimaxoltuk… Az út persze meredek volt, de annyira szép kilátásokkal, hogy nem volt gond. Egyre jobban tudtunk figyelni másra is, kibontakozott a kráter többi része: a rétegezett kő-oldal és a barnás, poros platók közben. Fura egy képre lettünk figyelmesek: a kénbányász erejét megfeszítve, lassan, megfontoltan lépked felfele, mellette félmeztelen csajok pózolnak és szelfiznek gázmaszkban… 

A kráter peremén megélénkült a szél, jól jött a bérelt dzseki. Ismét. Kipusztult facsonkok övezte, vörösbarna, kanyonszerű felszínen sétáltunk. Volt időnk, így megindultunk a peremen, néztük a türkiz tavat és vártuk, hogy a Nap fénye beterítse az egész tájat. Felhők jöttek-mentek, buktak át a hegyek gerincén, csodaszép volt! A halott fák fotogenikusan göcsörtöződtek, nem lehetett nem lefotózni őket. Még az “insta fát” is megtaláltuk, hát nem hagyhattuk ki, még a drónnal sem (merthogy itt szabad drónozni). Gomolygó, hófehér felhők fent, fehér-sárgás pára gomolygott lent, meg-megpördülve, végigsöpörve a tavon. Minden pillanatban más kép tárult elénk, imádtam minden percét. Nagyon nehezen váltunk meg a látványtól, az élménytől és attól, hogy MEGCSINÁLTUK. Persze még le kellett jutni…

Fél 9-kor indultunk meg lefele, egyedül. A nagy tömeg már rég levonult. A porterek most minket kérdezgettek, hogy “Lamborghini, Lamborghini?”, de most már meg akartuk csinálni önerőből. Az ereszkedés alatt átmentünk egy felhőn, egész gyorsan lejutottunk. Visszaadtuk a pasinknak a dzsekit, még lesétáltuk a kabinunkig vezető 1 km-t és már vehettük is le magunkról a kénszagú cuccokat és be a zuhany alá. Utána jólesett a megérdemelt reggelink: frissen vásárolt jack fruit és mangó, majd alvás…

A délutánt a kabinban töltöttük: naplót írtam, Dani dolgozott és ebédeltünk a teraszon. Itt nincs kajálda, hanem az applikáción keresztül lehet rendelni, amit házhoz hoznak. Amúgy meg filmeket kerestem a kénbányászokról, hogy jobban megértsük a munkájukat és a vulkán működését. Izgi volt! Este volt egy nagy zuhé (milyen szerencse, hogy nem ma megyünk fel a vulkánra) és én nem tudom mi van velünk, de itt is elromlott a világítás, ami miatt újra kellett indítani a ház teljes elektromos rendszerét… Lassan hozzászokok, hogy megjelenik nálunk a technikai team…

Hát így volt ez a mai Mihály nap. 11,3 km, 756 métert mentük fel-le, s a legmagasabb pont, amit érintettünk 2.419 m volt. Köszönöm az élményt és a hatalmas szerencsét! Köszönöm…!

(A következő hónapokban pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásom folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed! Ha szeretnél üzenni nekem, az oldal alján azt is megteheted!)