Sárkány volt a nadrágomban és krokodil a kezemben

Éjjel valami szétcsípte a lábam, hajnalban meg volt valami fennforgás a dzsungelben majom-ügyileg, mert nagyon hangos rikácsolásra ébredtem. Mondjuk azt csak remélni tudom, hogy nem kapok maláriát vagy hasmenést, de hát ennél jobban nem tudok védekezni… 

Reggeli után már csak át kellett állni a folyó túlpartjára, hogy megnézzük a Pondok Tanggui etetőállomás etetését, itt ugyanis reggel tartják ezt az attrakciót. Maga a név “pondok tanggui” egy indonéz tradicionális házra és a jellegzetes vietnámi kalapra utal egyébként… Nagyon durva volt, mert megindult a hajók közötti versengés az első helyért, ugyanis annak a hajónak az utasai lesznek a legelőnyösebb pozíciókban az etetésnél. Sikerült a második helyet megszereznünk, de mint kiderült ez volt a cél, Adhe ugyanis nagyon fél Atlasztól, a második legnagyobb, de egyben a legcsintalanabb orangutántól, aki azért tud veszélyes is lenni az emberre. 

Az odafele vezető úton orangután kakával találkoztunk, ha nem tudnánk, jó helyen jártunk… Az itteni populációt amúgy nagyon figyelik, s ha betegek azonnal segítenek. Hajnali 3-tól 20-25 ember követi az állatokat, ami elég durva! Itt is van persze alfahím: Silent, a vad orangután, aki úgy csörtet, hogy kilométerekre is meg lehet hallani, szóval nagyon nem csöndes… Ezen az állomáson nagyon sok a nőstény, ráadásul a hímek többsége inkább a vadőr házát látogatja, nem az etetőt, így itt egészen más dinamikát tapasztaltunk és ez volt talán a kedvencem. Már egy órával a kezdés előtt ott ültünk az első sorban - Dani “legnagyobb örömére” - a kellemesen hűvösben, ahol szúnyogok és nyalogató (de nem csípő) méhek dongtak körül. Meg persze az agyszaggató kabócák! 

Még nem is értek oda a vadőrök, de az orangutánok már jöttek, csörtetve, mint állat, minden oldalról… Stand by addig a pillanatig, amíg ki nem kerülnek a finom manióka- és banándarabok, amire aztán rárepülnek, hierarchikus sorrenben a majmok. A magasabb kasztba tartozók konkrétan rácsapnak a többiek kezére, vagy elhúzzák a másikat, ha az előttük keresgél. Az egyik nőstény hosszasan kergette a másikat féltékenységből (ezt a ranger mesélte). Ez a csapat, a tegnapival ellentétben egyáltalán nem félt se tőlünk, se egymástól. Harsogva rágták a maniókát, egyszerre 15-20 állat, több rétegben biztosítva folyamatos szórakoztatást és látnivalót. S közben csendben csorgott rólunk a víz… Patakokban… De hát minden izgi volt! Az egyik kicsi nagy nehezen szánta rá magát, hogy megközelítse a platformot, végigkövettük a vívódását, ahogy jött, aztán vissza, majd megint, végül elcsent néhány darabot, amit aztán később az anyja jól elvett tőle… Ismét 3 órát töltöttünk itt, hát imádtam minden percét!!!!!!

Az etetés után jött a tegnapi kedves vadőr és elmentünk vele egy “jungle trecking”-re. Most is flip-flopban jött, de nem a cicával, amit én nagyon sérelmeztem… Nemrég lett ranger, itt született (anyja dayak, ami egy helyi törzs, apja Sulawesi) és ez lett a szenvedélye: a természet. Nagy lelkesedéssel mutatta a gyógynövényeket és a mérgezőket is. Láttunk szantálfát, melynek nedve szinte aranyat ér és vasfát, mely nagyon értékes a bútorgyártóknak. Minden növényt az orangutánok szempontjából is bemutatott, mit szeretnek, mit nem és melyik részét hasznosítják. 

Végigmentünk egy, az orangutánok által készített ösvényen, amin minden nap ők is végigmennek és kiássák a földből a finom termeszvárakat. A gyümölcsök nyújtotta vitaminok után jöhet egy kis fehérje: a termesz tojása… Most megfigyelhettük a nyalogató, ártalmatlan méhek otthonát is, melynek viaszból összetapasztott kivezetőcsöve látszik csak ki az általában vasfába rakott fészekből. Mikor odatartottuk a fülünket, kiválóan hallatszott a dongás… A mézük ugyan nem édes, de a nap-medve nagyon szereti, így ha nem vasfába költöznek könnyen ki tudja tépni a kolóniát.

Van egy helyi őz, aminek hallottuk a hangját, amint hívta a nőstényét, megfigyelhettünk megannyi lepkét, rovart, szőrös hernyót és rikító narancssárga korallgombát, a legizgalmasabb mégis ott hevert előttünk az úton: egy repülő gyík. Épp a földet ásta ez a tenyérnyi kis állat, hogy lerakja a petéit, mikor mi odaértünk. Teljesen olyan színű, mint a talaj, a vadőr nem tudom hogy vette észre, de észrevette. Elkezdtük fotózni, mire a vadőr azt mondta, hogy akkor ő most megmutatja a bőrlebenyeit, amit a repüléshez használ. Megpiszkálta és tényleg: kinyitotta. Épp a torka alatti kés-szerű lebenyt taglalta, amikor az állat megunta a birizgálást, fogta magát és elindult. Sajnos én álltam az útjában, így fogta magát és befutott a nadrágszáramba, majd miután jó védelemnek tartotta elindult felfele. Nem mondom, hogy szerettem az érzést, amint egy gyík a lábamhoz ér… Elszorítottam fent a combomnál és kértem Danit, hogy cipzározza le a nadrágszáramat. Még szerencse, hogy ilyen volt rajtam. Innen a ranger már könnyedén ki tudta venni a kis bitangot, aki nagy hirtelen kiszabadította magát és odébbállt. Hát így esett az eset, hogy sárkány bújt a nadrágomba…

A 3 km-es túra után sajnos hamar visszaértünk, de itt még nem ért véget a kaland, mert utunkat állta a 46 éves ex-főnök orangután. A régen agresszív, hatalmas állat ma már árnyéka régi önmagának, a ranger könnyedén rávette, hogy odébbálljon. Az ebéd már csak ránk várt: édes-savanyú garnéla bundás zöldség-tócsnival, sült padlizsánnal és némi rizzsel. Csodálatos volt, de tényleg! Aztán meg jött a kávé a hajó orrában és a frenetikus kilátás,  lassan tovahaladó dzsungellel, délutáni napsütésben. Kell ennél több?

A délutáni program egy falu: a Sungai Sekonyer meglátogatása volt némi pihenő után. Annyira nagy volt a hőség, hogy kicsit várnunk kellett, félrehúzódva, leengedett árnyékolókkal. Most itt ülök az asztalnál, ami gondosan le van tisztítva így ebéd után. Dani alszik az elnehezült trópusi levegőn, amit meglebbent néha egy kis szél. Szemben makákók rikácsolnak és lóbálják az ágakat, a stég árnyékában falusiak beszélgetnek. Kukorékol egy kakas és néha elsüvít egy jégmadár…

A falu 400 fős, főként muszlim közösség. Végigsétáltunk a homokos főutcán, ahol csirkék és macskák élték mindennapos életüket megannyi gyerek társaságában, akik mind pacsit akartak nekünk adni változóan ragacsos mancsukkal. A kis csatornában fiúk fürödtek, ide nem tudnak bejönni a krokodilok, szóval biztonságos. Ezzel öntözik a rizsföldeket és a veteményeskertjeiket. Látszott, hogy nagyon szegények. A kis viskók előtt ott ültek az öregek, asszonyok kis halakat fogtak ki a vízből, mikor megérkezett a motorbiciklis mozgó bolt és többen odasereglettek vásárolni valamit. Minden poros, nyugodt és jó hangulatú volt. A porban izmoslábú kakasok futkároztak, a gyerekek sárkányokat röptettek, fociztak. Benéztünk a helyi iskolába is: általános iskola 6 év + 3 év középiskola. Ennyit tudnak itt biztosítani, meg tetőt az osztályonkénti 5-6 diák feje fölé. Egyszerű székek, kopott falak, elől az elnök képével. Itt is vannak nagy fecske-lakótelepek, megy a fészek Kínába, ahogy Kumai-ban is…

Adhe adott pillanatban azt kérdezte, hogy szeretnénk-e krokodilt látni. Naná!!!! Hát kicsit keresték azokat a krokodilokat, amit nem is értettem, mire egy ház folyosóján megláttuk a 2 kicsi hüllőt egy akváriumba zárva. Az egyik matróz, aki kihasználva a megállót kicsit bandázott a haverjaival fogta az egyiket, kivette és a kezembe adta. Hát nem hagyhattam ki. Egy kis krokodil. Mozdulatlanul tűrte az inzultust, ami ijesztőbb volt, mintha mocorgott volna. A bomba, ami bármikor felrobbanhat. De nem tette… Azt hiszem a mai gyík után ez így nagyon rendben volt. Azt mondták ha megnőnek visszaengedik a folyóba… 

Hajóraszálltunk, s miközben lassan csorogtunk tovább csodáltuk a naplamente felemelő fényeit. Ismét nagyorrú majmokat kerestünk s találtunk is. 500 fős az egyedszám az egész szigeten, úgyhogy nagyon szép, hogy ilyen sokkal találkoztunk már! Mivel a nap lemenőben volt, kedvesen megvilágították nekünk egy elemlámpával, ami akkor vált viccessé, amikor le akarták kapcsolni a fényt, de csak villogóra váltott a fejlámpa, diszkó-majmot csinálva szegényekből. Nem elég, hogy inzultáltuk őket, de még jól a szemükbe is villogtunk… Viszont megjelent Borneo újabb ikonikus madara: a pápaszemes gólya (Ciconia stormi) is!!! Világszerte csupán 3-500 példány él, szóval szuper védett!!! 

A falunál kötöttünk ki éjszakára és ott volt térerő, úgyhogy megkaptuk az összes levelet, üzenetet, amit addig nem. Így aludtunk el…

(A következő hónapokban pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásom folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed! Ha szeretnél üzenni nekem, az oldal alján azt is megteheted!)