Immár ketten

Korán keltünk, de legalább magunktól. És immár nem egyedül reggeliztem, hanem 4 hét óta először: ketten. Jó azért ez így!!!! Felvonultattam Daninak a program-lehetőségeket és végül a Taman Sari, azaz a szultáni kertek, a vízipalota mellett döntöttünk. Annyira szeretem azt a környéket, annyira hangulatos és kedves ott minden! Úgyhogy felkerekedtünk (Dani elképedve nézte, hogy mennyi mindent pakolok be a zsákomba, de hát mindenre fel kell legyek készülve, épp csak egy atomcsapást nem élnék túl, azt hiszem).

Nagyjából ugyanazon az útvonalon mentünk, mint ahol én egyedül, azzal a különbséggel, hogy most nem tévedtünk el és még olyan épületekhez is eljutottunk, ahol én nem jártam (főként mert nem találtam meg). Pont elkaptuk azt a pillanatot, amikor egy iskola udvarán a fiúk és a lányok, szépen külön sorbaálltak a kis egyenruhájukban és bepofátlankodtunk egy kertbe is, ahol abroszokat batikoltak. Persze nem azzal a kis eszközzel, amivel hagyományosan a nénik dolgoznak, őrületes aprólékossággal, hanem két nagy fémnyomdával, amit időről-időre forró viaszba mártottak. Izgi volt látni, hogy így is lehet… 

Aztán ismét eljutottunk a főbejárathoz, ahol megvettük a kék szalagot és megnéztük a vízi palotát. Újdonság volt nekem a Pulau Cemeti, ami egy igencsak romos épület a komplexum egyik magasabb pontján. Innen figyelték anno a környéket és itt pihent a szultán udvartartásával. Mivel a XVIII. században épült nem volt különösebben szép, de a hely szelleme minden esetre ott repdesett felettünk. 

Ismét lementem a titkos föld alatti folyosóra, ismét meghallgattam a zenészek muzsikáját és találkoztam azzal a madárral is, aki duettet énekel velük. Fent, a szellőzőnyílások mellett ugyanis sok kalitka van, különféle madarakkal, akik néha becsatlakoznak a játékba.

A  Pesarean Ledok Sari szintén új volt számomra, de úgy tűnt másnak sem esett útba, mert totál egyedül voltunk ott. Szuper megvilágításban jártuk végig az “U”-alakú épület szobáit és találgattuk, hogy melyik lehetett a hálószoba és melyik a konyha vagy a fürdőmedencék. Egy biztos ma már csak a denevérek lakják, láttunk is egyet besurranni az egyik résbe. 

Innen már csak barangoltunk a területen, mentünk amerre az orrunk vitt. Beültünk egy kávézóba is, ahol Dani kipróbálta a cibetmacska kávét és kicsit lehűlhettünk a kinti hőségtől. Most már együtt izzadtunk, miközben csodáltuk az utcai falfestményeket és a kalitkákban himbálózó madarakat. Amikor hazaértünk még megnéztük a szállásunk mellett folydogáló patakot, amiben nagy meglepetésünkre szalagos varánuszok úsztak a bambuszerdő árnyékában… S miközben a medencében hűsöltünk hálával gondoltunk a szálló építőire, akik masszív kerítést is terveztek az épület mellé. A délután már a pihenésé volt. Ezen a kis ékszerdoboz-helyen, egy csodás ebéd után Dani még az utazás fáradalmait pihente, én meg már készültem a következő napokra, hetekre. (Csak az érdekesség kedvéért: a szállás, amiről oly szépen szólok 3500Ft/fő/éj, reggelivel…)

(A következő hónapokban pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásom folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed! Ha szeretnél üzenni nekem, az oldal alján azt is megteheted!)