És igen, láttam az elefántokat!

Boldog szülinapot Mohamed! A Próféta… Ennek örömére hivatalos nemzeti ünnep van Indonézia szerte és ennek köszönhetően nagyon nehezen találtam szállást a városban, minden totál tele van. Sajnos mostanra jött ki, hogy elfogytak a napjaim a Cube Hotelben és mivel ezen a szemtelenül olcsó áron már nem találtam a belvárosban, kénytelen voltam a külvárosba költözni. Na, de előtte…

7-kor keltem, mindenemet összepakoltam, reggeliztem és már indultam is be a városba, hogy lássam a felvonulást és részt vegyek az ünnepségen. Mire odaértem már hatalmas tömeg állt az Alun Alun Utara téren és ugyan elindultam a Kraton, azaz a Szultáni rezidencia felé, esélytelen volt… Megálltam random a tömegben, az utca szélén és kérdezgettem az embereket, hogy mire várunk. Azt állították, hogy itt elefántok fognak elhaladni… Hát jó. Leültem közéjük és figyeltem. Egy néni még valami piskótát is adott, a hátam mögött ülő fiú meg csak picit rugdalt a lábával. Itt majdnem mindenki muszlim volt, amit még mindig nem tudok megszokni… 

És akkor, egy óra ücsörgés és zsongás után, egyszercsak megjelentek a hatalmas elefántok. Négyen! A tömeg őrjöngött. Még szerencse, hogy magasabb vagyok az átlag indonéznél, mert így láttam mindent. Az elefántok még csak nem is voltak nagyon kicsicsázva, de az emberek nem tudtak betelni velük. Nagy platós teherautó előttük, egy mögöttük is, rajtuk halomban csüngő fotósok. A menet élén egy lajtos kocsi ment, fellocsolva előttük az aszfaltot. Az elefántokat követték gamelán zenészek, katonák, szépen beöltözve, akik néha megálltak és dísz-sortüzet adtak. Az elefántok a fülük botját sem mozdították. És végül felvonultatták nagy szekéren a Gunungan-t, ami rizsből, gyümölcsökből, süteményekből és helyi termékekből felépített nagy halom, a jólét és a királyság áldásának szimbólumai. Hát ennek is nagyon örült mindenki. Ezt állítólag a végén a szultán szétszórja a nép között, de ezt már nem láttam. 

Egy idő után leváltam a menetről és elindultam spéci ebédelőhelyek felé, de mindegyiket zárva találtam, úgyhogy elindultam visszafele. Közben beleakadtam egy nagyon fura gótikus templomszerűségbe, ami úgy nézett ki, mint egy osztrák kastély, a kis tornyaival, s nagyon szokatlannak hatott ebben a környezetben. Utólag utánaolvastam, hogy ez a Gereja Gothik Sayidan, ami ráadásul nem is templom (mondjuk akkor azt a méretes Jézust nem tudom mire vélni), hanem lakóépület, amit egy batik mester birtokol. Szép!!! Aztán visszamentem a szállásomra és áthurcolkodtam a következőbe, a Joglo Mandapa Boutique Hotelbe. Itt azért össze kellett szedjem a leesett államat, mert  a hely nagyon kis csinos, s bár a szobámba nem jön be egy cseppnyi fény sem nagyon tiszta és nagyon dizájnos. Az ebédet (Soto Kranggan leves) egy kis medence partján költöttem el rettenetesen vastag gyíkok társaságában.

Mivel még mindig rekkenő volt a hőség és a szállásom masszázst kínált, hát kipróbáltam. 4.000Ft/óra, egyszer biztos megéri… Jött is a hölgy, kérdezte hogy szeretném: gyengén vagy erősen. Hát, mondom: nem erősen. Na, több se kellett neki… Azt hittem megpusztulok, annyira fájt a vádlim, ami még az 1743 lépcső maradványa. Egyszerűen a túlélésre mentem, itt relaxációról szó sem lehetett. Remélem holnapra jobb lesz…

... a masszőr, akit terapeutának neveznek...

Este visszamentem a városba, mert azt olvastam, hogy az ünnep alkalmából nagy a nyüzsgés és mindenféle performanszt tartanak a fő utcában: a Malioboro úton. A szállásomon épp nem volt víz a csapban és az áram is elment, úgyhogy mindenképp útra keltem. Mire odaértem az utcába a Nap már leesett az égről, a köztéri hangszórókból a rádió zenéje szólt, majd felharsant az imára hívás újraírva a műsort. Az üzletek pezsegtek, előttük fotózkodó emberek, az utak mentén meg nyugodtan nézelődő lovaskocsik. Na, itt aztán 10 méterenként állítottak meg, hogy honnan jöttem, mit csinálok itt és mit láttam már a városból. Én persze mindig visszakérdeztem, hogy nekem is legyen már valami jó benne, de csak egyszer tapasztaltam igazi érdek nélküli érdeklődést, ami elég fárasztó. Vettem egy zacskó vékonyraszelt banán chipset sajttal és karamellizált cukorral megszórva, meg egy doboz helyi híres édességet, a bakpiát, amit lépten-nyomon forgalmaznak. Ez egy gőzölt tésztájú gombóc mindenféle töltelékkel, hát nagyon kíváncsi vagyok… Az utca szerintem egy térhajlításon ment keresztül, mert mentem-mentem, de visszaértem oda, ahonnan elindultam. Ez az egyik lehetőség. A másik, hogy annyian állítottak meg, hogy egyszer rossz fele fordultam és… eltévedtem. Egy nyílegyenes úton… Na de mindegy.

Mikor mindent megvásároltam akkor vettem észre, hogy nincs meg a pénztárcám. Nem emlékeztem, de mintha a nagy sötétségben nem tettem volna be a szállásomon. Nézem, hogy mennyi pénzem maradt a zsebemben, hát az alig elég a hazaútra. Ráadásul a Gojek alkalmazás sem akart működni, gondoltam ráfrissítek, akkor meg a net vacakolt, csigaként húzva le a frissítést. Mindezt a nulla kilométerkőnél, Yogja közepén, millió ember között. Végül minden jól alakult: az alkalmazás összeszedte magát, megtaláltam a motorost, aki totál máshol parkolt le, mint ahol én voltam és haza is jutottam, noha a bejáratnál berohantam a szobámba a pénzért. Hát senkinek nem kívánom azt az izgalmat…

(A következő hónapokban pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásom folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed! Ha szeretnél üzenni nekem, az oldal alján azt is megteheted!)