Borobudur, Csirke, Prambanan

Ma igazán tartalmas napnak néztünk elébe, tele UNESCO Világörökséggel, meg egy kis furcsasággal. Mai vezetőnk Fajar volt, egy kedves helybéli, aki fél 8-kor már ott toporgott az ajtónk előtt. Mint kiderült Japánban dolgozott hosszasan, daruk és markolók irányítójaként valamilyen aluminium gyárban, úgyhogy nagyon jól tudott angolul, s így könnyű volt vele értekezni. 

Ma kivételesen időre kellett mennünk, ugyanis már egy hete lefoglaltam a borsos áron megvett jegyünket első számú célpontunkhoz, a Világ legnagyobb buddhista templomához: Borobudurba. Bőven időben érkeztünk, ráadásul szikrázó napsütésben, úgyhogy ráérősen választottunk papucsot  a beléptetésnél, merthogy olyan jegyet vettem, amivel fel lehet menni majdnem a legtetejéig, de saját cipővel természetesen kizárt… Vagy annyira védik a műemléket vagy annyira sok eladhatatlan papucsuk volt, hogy mindenki kapott egyet, ami a végére garantáltan felhasította a lábujjadat, de a  kövek sértetlenek maradnak. Az indulás helyszínére egy kis busz vitt ki, majd jött az idegenvezető (egyedül nem lehet bóklászni) és nekiindultunk Borobudur, s így a megvilágosodás szintjeinek. 

Ez az 1200 éves csoda egész jó állapotban van, de csak azért, mert állandóan felújították. Megtámadta a gomba, a mohák, az eső, még a környező bódhi-fák gyökerei is, de mindenre figyelnek már és védik, ahogy tudják. Nem lehet építkezni adott távolságban és gyárakat sem lehet telepíteni a közelbe. A 9 emeletből csak 8 látogatható, mert az utolsón szertartásokat tartanak. A 9 szint persze 3 nagyobb egységnek felel meg: akarat → a legalsók, érzés → a középesők és gondolkodás → a legfelsőbbek. Így 20 év walodorf után ez még többet is mondott nekünk… Fentről a magasból egy mandala vagy lótusz formát látnánk (persze drónozni szigorúan tilos volt), s valaha nagy tó vette körül, 30 km-re a Merapitól. Ma zöldellő erdők, buja dzsungel öleli, ami a párás ködbe vész, olyan vadságot kölcsönözve a helynek, amilyet megérdemel. 

Ahogy haladtunk egyre feljebb és feljebb az idegenvezető újabb és újabb domborművek történetét adta elő, amit biztos nem írok le, mert már ott nagyon untam. Viszont a kilátás és a formák nagyon tetszettek. A köveket úgy illesztették össze, hogy semmilyen ragasztóanyagot nem használtak. A fekete kövek néhol sajnos elég sárgák, mert a kolonizáló hollandok fotóin nem mutattak jól és ezért lefestették… Vízköpők, szörnyfejek mindenütt, mintegy 2672 domborművön és ne feledjük az 504 Buddhaszobrot sem, ami mind ott figyelt évszázadokon át. A 2500 négyzetméteres építmény csupán 35 méter magas, de bizony elég meredek lépcsősor vezet fel, ami ebben a dögletes melegben azért érezhető volt, csorgott rólunk a víz. 

A felső három szint talán a legismertebb. Itt vannak azok a harang alakú kis sztupák, amikben egy-egy - általában - fej nélküli Buddha csücsül különféle mudrákban, azaz kéztartásokkal. Az első két szint sztupáinak rombusz alakú áttörése a bizonytalanságot, míg az utolsó szint négyzete már a stabilitást szimbolizálja, s végül ott az EGY: a Nirvána. Pokolian sok ember mászkált körülöttünk és mind a tökéletes szelfit akarta megalkotni, ami elég zavaró volt, legalábbis nekem és nem annyira hagyta, hogy a hely szellemét átérezzem, hogy a buddhista meditációról ne is beszéljek. Egyedül ugye nem lehetett sétálni, csak a csoportoddal, s ugyan kaptunk szabadidőt, de az mindehhez egyáltalán nem volt elég. Idővel menni kellett tovább, mert csak egy kis időablaknyi jegyet vettünk meg a napból… Hát ezzel kellett beérni. Ennek ellenére örülök, hogy láttam és a részese lehettem. Az egyes szinteken keringeni, miközben mantrákat mond az ember és végigkövetni Buddha életének állomásait, fantasztikus lehet. Különösképp éjszaka, amikor nincs ilyen hőség és csak a Hold fénye teríti be a zsongó esőerdőt… Mikor leértünk még tettünk egy kört körülötte, hogy megfelelő tisztelettel adózzunk a kambodzsai Angkor elődjének, majd továbbindultunk.

Borobudurtól nem messze, egy hegy oldalában furcsa templom található: a Csirke templom. Még az AtlasObscura ajánlásai között találtam és úgy éreztem ezt nem szabad kihagyni… A csirke alakot már a leírás is tagadja, mert ugyan ez maradt meg a szóhasználatban, de igazából egy galamb szeretne ő lenni (de döntsétek el ti, mert szerintem is inkább csirke ez az állat…).  A tervek egy látomás alapján készültek, amelyet Daniel Alamsjah, indonéz manus kapott 1988-ban, s hozta létre ezt az imaházat, ami a világ összes felekezetét szívesen fogadja, jöhet ide bárki imádkozni.

Amikor letettük a kocsit a parkolóban egy dzsippel vittek fel a templomhoz, mert olyan meredek volt az út, hogy inkább kihagytuk. De az elénktáruló hatalmas, csirke alakú templomot, aminek a fején ráadásul korona is van, hát nem lehetett komoly arccal szemlélni. Tiszta őrület, hogy ilyen a világon van és emberek ezt komolyan tudják venni… Még idegenvezetést is kaptunk. A hölgy elmesélte a történetét, megmutatta a fotókat és a földszinten - ahol nem volt szabad fotózzunk - megmutatta a picike imafülkéket is. Azt mondta, hogy sokan szoktak itt visszavonulni, elsősorban olyanok, akik valamilyen mentális betegséggel vagy addikcióval küzdenek. A második emeleten ezt aláhúzandó, a falakat helyi művészek az addikció formáival díszítették ki, ami inkább hasonlított egy képregényhez, mint bármi máshoz, de hát így sikerült. 

A csirke csőrén kitekintve feltűnt Borobudur látképe, de immár inkább felülről, aminek nagyon örültem. A látvány már csak a csirke koronájából volt még szebb, ahonnan a környező erdők és hegyek is jól látszottak, s mindennek tetejébe épp imaidő volt, úgyhogy megtelt a levegő, a tér minden irányából felcsendülő  imára hívó énekekkel.

Az egyik emeleten éttermet, kávézót rendeztek be, amit mindenképp meg akartunk látogatni, ugyanis a jegyünkhöz járt egy kis helyi finomság: olajban kisütött tápióka. Azt hittük valami pici chips lesz, de hát annyira laktató volt az a pár tömb cucc, hogy mást már nagyon nem is kívántunk. Jó, egy kis sült banán még beficcent, de az is olyan kiadósra sikerült sajttal és csokival megreszelve, hogy még a sofőrünknek is vittünk belőle (chicken-banana -chicken-banana- chicken- banana-banana-banana:))). 

Innen egy kis 2-órás út következett át a harmadik célpontunkhoz, a világhírű Hindu templom-együtteséhez: a Prambanan templomokhoz. Már nagyon vártam, hogy láthassam, mert képen ez hasonlított leginkább a kambodzsai Angkor Watthoz, amit nagyon megszerettem. És nem kellett csalódnom… Ahogy beléptünk a területre elénktárult a 6 legnagyobb megmaradt épület, ami mind úgy nézett ki, mint megannyi, lefolyt gyertya. Körülöttük a homokban milliónyi, halombarakott kő, ami még arra várt, hogy a régészek kiderítsék honnan is gurultak ki… Mindegyik templomot körbejártuk, felmentünk rá, kicsit belenéztünk a domborműveikbe és megfeelingeltük a hangulatát. Az egész aurához hozzátartozott az is, hogy eleinte fekete gomolyfelhők kezdetek sorakozni, amikből pár szem eső is hullott, de aztán jött a nap és narancssárgára festette a fekete köveket. Egyszerűen csodálatos volt. 

A központi 3 nagy templomot Vhisnu, Shiva és Brahma tiszteletére emelték, a körbe futó domborműveiken mindegyiken látható volt Hanuman, a majomkirály és megannyi meditáló isten. Borobudur harang-motívumai itt is, mindenütt, viszont attól eltérően ezeknek az épületeknek érezni lehetett a tömegét, súlya volt itt minden kőnek… Nem tudtunk betelni a díszítésekkel, a kőszörnyekkel, cuki vízköpőkkel  és a hatalmas arcokkal. 

Mivel a többi templom elég messze van ezekhez képest, béreltünk egy tandem biciklit (1000Ft / 41 perc) és azzal néztük meg őket. Legelőször a legtávolabbit céloztuk meg, oda már nem értek el a turista hadak, úgyhogy szinte egyedül fedezhettük fel a Sewu templom csodáit. A Sewu 1000-et jelent, ugyanis ha a régi időben valamiből 10-nél több volt, akkor már 1000-nek mondták. Egy halom kő közepén ott állt néhány szuperül helyreállított épület, előtte két dundi őrző és poros utak. Imádtam! A Lumbung és a Bubrah templomokat már csak a bicikliről néztük meg, miközben tettünk egy-egy kört körülöttük a naplementében. Az utolsó pillanatban vittük vissza a kölcsönzőbe, jól kihasználtuk az időt és már a területet is el kellett hagyni, mert szinte zárásig maradtunk. Arra azért még maradt egy kis idő, hogy felhívjam onnan anyáékat, hiszen nem minden nap tud az ember egy ilyen jelentőségű helyről beszélni a szeretteivel…

Hazafelé menet igyekeztünk ébrenmaradni az egésznapos hőség után. Nem is a séta a megterhelő, inkább csak a kánikula és a magas páratartalom, ami még rátesz a hőérzetre egy nagy lapáttal. Út közben még szerveztem a másnapi programokat és bámultam kifelé az immár sötétbe burkolózó, párálló földeket. Otthon elköszöntünk Fajartól, s mit tehettünk kellemesebbet, mint megmártóztunk a langyos medence vizében, csendben figyeltük a partján időző békákat, s a lámpa fényében vadászó gekkókat, majd eltettük magunkat holnapra.

Csoda egy nap volt, köszönöm!!!!

(A következő hónapokban pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásom folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed! Ha szeretnél üzenni nekem, az oldal alján azt is megteheted!)