Borneo: találkozás az első orangutánnal

Végre nagyon jól aludtunk a hűvösben, amit a fejünk fölött süvítő légkondi adott. Mindegy, pihentünk… A reggeli nagyon bőséges és finom volt, ráadásul szép kilátással a városra. Danit nagyon megszerette az egyik felszolgáló, ott kínálgatta a levest, hogy mennyire jó és nagyon helyi, úgyhogy rendesen bereggeliztünk. Egy igen különleges gyümölcsöt, a kígyó-gyümölcsöt itt volt szerencsénk megkóstolni. Azért kígyó, mert a vékony, de kemény, barna héja, mint a kígyóé: pikkelyes, belül meg fehér húsa néhány maggal van keverve. Hát lehet csak rosszat kóstoltunk, de nem ízlett egyikőnknek sem, de hogy mihez tudnám hasonlítani, hát semmihez… 

A pincérnő, amúgy kedvesen jött megkérdezni, hogy hova tovább (mondjuk lehet csak Danival akart beszélni), s mikor kiderült, hogy megyünk a dzsungelbe, akkor az volt a jótanácsa, hogy vigyünk sok szúnyogriasztót és valami eső ellenit, mert már esős évszak van és sokat fog esni… Hát ez erősen meglepett, mert én nem ezt olvastam, úgyhogy nem lettem nyugodtabb és már más szemmel figyeltem az égen úszó kis felhőcskéket (is). Hmmmmmmmm.

Fent gyors pakolás és már lent vártuk az autót, ami továbbvisz a kikötőbe. Egy nagyon cuki csaj jött elénk hidzsábbal a fején, akkor még nem tudtuk, hogy bizony Ő lesz az idegenvezetőnk, a guide-unk 5 napon keresztül az esőerdőben. Velem nagy barátságosan kezet fogott, Dani is nyújtotta a kezét, mire a lány mutatta, hogy inkább csak a karjukat érintsék össze. Rendben! Ő volt Adhe Riska Herewati. Beszálltunk egy pisi-szagú kocsiba, ami 20 perc alatt Kuami-ba repített. Út közben meglepve láttuk, hogy minden emlékmű hatalmas harci bombázórepülőt mintáz, mire kiderült, hogy itt van Indonézia légitámaszpontja. Ez annyira így van, hogy még az óvoda játszóterén is modell-repülőgépek álltak, amire a gyerekek felmászhattak, körülötte, vele játszhattak. Mindenhol katona szobrok, s a ritkásan álló házak egymás klónjai voltak, gondolom a pilóták lakásai lehettek. 

És akkor megérkeztünk Kumai falucskába. Még fel sem szálltunk a hajóra, arra lettünk figyelmesek, hogy éktelen madárhangok jönnek innen-onnan. Kérdeztük Adhe-től, hogy mi ez, mire azt a meglepő választ adta, hogy ez a hang bizony felvételről szól - ami megmagyarázta miért ilyen hangos. A helyiek abból élnek, hogy a fecskék hangját felveszik, hangszórón visszajátszák, amire odajönnek az igazi fecskék és a nekik épített fecske-lakótelepekre költöznek be. Na de minek? Hát igen, a fészkük miatt, amit összeszednek és viszik is Kínába, ahol nagyon jó árat fizetnek értük…

És már meg is érkeztünk a hajóra. Ez egy tradicionális ún. “klotok”, ami egy fából készült folyami hajócska.  A neve hangutánzó, méghozzá a motor kotyogását utánozza, amiben a következő napokban bizony bőségesen volt részünk. Most, mikor ezen sorokat írom már visszajöttünk Borneóról, mivel ott nem volt se internet, se térerő így nem tudtam írni. Természetesen minden nap készítettem jegyzeteket és 1-2 fotót is (na jó, sokkal többet), így azokból rakom most össze a szöveget. S hogy hogy sikerült az út? Nos, kiderül a következőkből…

Milyen is volt a hajó maga? Leírom. Az alsó szinten volt a kapitány fülkéje, 3 mosdó, a konyha és egy nagy hálószoba. Az emeleten volt a fedélzet egy nagy asztallal, szivacsokból összerakott kanapékkal és néhány babzsákkal a hajó orrában. Hátul foglalt helyet még két kisebb szoba, amit majdnem befoglalhattunk, de sajnos nem oda szólt a jegyünk, úgyhogy végül mégsem, s mivel kiderült, hogy a 8-fő helyett csak 4-en vagyunk (és a társaink az alsó nagy szobát bérelték), így nem is volt érdemes nekünk upgrade-elni a szállásunkat, mert így is egyedül voltunk a szintünkön, azaz a fedélzeten. A fürdőszoba nagyon szuper volt, mert angol WC volt benne, igaz, a folyóból feltöltött vödörből kellett öblíteni, ami mindig úgy nézett ki, mint egy olyan pisilés után, amikor napokig nem ittál (szóval sárga volt, mint a fene). A csap és a zuhany teljesen jól működött, egy szivattyút kellett mindig bekapcsolni hozzá és jött a langyos, hűs víz. A konyhában a szakácsnő, egy nagyon kedves mosolyú helyi néni tevékenykedett, s mint utóbb kiderült mestere szakmájának, mert étel-költeményeket készített nekünk nap, mint nap, reggelire, ebédre, uzsonnára és vacsorára is. Este meg szépen megágyazott magának a konyha asztalon és ott hajtotta álomra a fejét. És akkor még nem is beszéltem a tetőről, ahova szintén fel lehetett menni, amikor nem volt őrületesen meleg, s nyugágyakon pihenve lehetett pásztázni a fák lombkoronáját állatok után kutatva. 

Hát így nézett ki a kis klotok, ami 5 napig az otthonunk lett. Hogy minden rendben menjen Adhe-n, a szakácsnőn és a kapitányon kívül még két matróz viselte gondunkat, ők rendezték a kikötést, ők ágyaztak meg nekünk (erről majd később) és ők kezelték - ablaküveg nem lévén - az árnyékolókat, amikor a nap, a szél vagy az eső ellen kellett védekezni. És hát volt ott minden… A másik két utas egy holland pár volt: Corina és Robert és most, hogy vége az utazásnak boldogan állíthatom, hogy kellemesebb utitársakat keresve sem találhattunk volna. Ráadásul Corinával találtunk egy közös pontot is (az utazás addikcióján kívül) ő ugyanis vegyészként dolgozik (leukémia ellen fejleszt gyógyszereket). Ha olvassátok e sorokat: innen is üdvözlünk és köszönünk nektek mindent! Amikor lefoglaltam ezt az utat 6 idegenre számítottam (ezt írták ugyanis a honlapon), de úgy tűnik csak ők ketten jelentkeztek. Szerencsére!

Először is körbevezettek a kis hajón, ahogy most én titeket, majd leültünk az asztalhoz egy rövid eligazításra. Itt rögtön el is köszöntünk mára Adhe-tól és jött Nur, a főnöke, akivel már hónapok óta levelezgetek erről az útról, mivel Adhe még csak 3 hónapja kezdte ezt a munkát (előtte a reptéren dolgozott) és valami továbbképzésre kellett mennie (de csak ma). Nur már 11 éve viszi a céget, már 5 hajót üzemeltet és lelkesen mesélte a kezdeteket, amikor még óceánjárókon dolgozott, majd hogyan váltott és kezdett saját hajó-felújításba. 

Közben felbőgtek a motorok és elhagytuk a kikötőt. A hatalmas folyón hatalmas hajók csorogtak ide-oda, s egyszercsak feltűnt a Tanjung Puting Nemzeti park bejárata, amit mi sem hirdethetett volna jobban, mint egy nagy orángután szobor. Hím vagy nőstény? - jött a kérdés. Nos, a hímeknek szép kis pofalebenyük van, magyarán nagypofájúak, a nősténynek meg a mellbimbója kifejezettebb… Tippelj, meddig élhetnek! Akár 60 évig is!!!!! Viszont nagyon rosszul bírják az erdőírtást, ami errefelé igencsak dívik. Az olajpálma ültetvények hatalmas területet foglalnak el, s a majmok, mivel nem találtak elég élelmet a falvak környékén keresgéltek. A cél ezzel a nemzeti parkkal, hogy “visszavadítsák”, rehabilitálják ezeket az állatokat és az 1500-as egyeszámot felduzzasszák amennyire csak lehet. 

Hogy érezzük tényleg különleges helyre értünk a fán egy nagy és eszméletlen élénk színekben pompázó jégmadár feszített, az égen egy fehér halászsas körözött és nem sokkal később megjelent az első (és egyben utolsó) krokodil is a vízben. Itt ugyanis nem lehet fürdeni, édesvízi krokodilok úszkálnak errefele, csak jól álcázzák magukat, mert többször nem láttunk. Fel-felbukkantak, de mire odarohantunk, hát ők is elinaltak. Azért pár embert már megettek errefele, szóval érdemes tőlük félni, amire több tábla hívta fel a figyelmünket. 

Kiültünk a hajó elejében levő babzsákokra, hallgattuk Nurt és nem hittünk a szemünknek… Itt vagyunk Borneón és nézzük a szűkülő folyó kétoldalát szegélyző vízipálmákat!!!!! Ez maga a CSODA!!! Nur orangutános történetekkel szórakoztatott minket, amikor például ellopta valakinek a fényképezőgépét, felrakta a nyakába, majd mikor a vadőrök megpróbálták leimádkozni a fáról levette a gépet és belepottyantotta a sárba… Az egyik orangután meg is fogta Nurt egyszer az úton és addig nem engedte el, amíg át nem kutatta a zsebeit élelem után… S épp ezen történeteket hallgattuk, amikoris a hajó lelassított és a pálmafák között kibontakozni látszott egy vörös, szőrös bunda: az első orangutánunk!!!! Örömünk határtalan volt! Azt sem tudtuk mit csináljunk: fel a tetőre, elő a fényképezőgépet (akkor még nem tudtuk, hogy még rengeteg állatot fogunk látni)... Nem sokat láttunk belőle, de a tudat, hogy ott egy orangután, aki nem egy állatkerti lakó az teljes lázba hozott mindannyiunkat. Meg aztán az első mindig különleges!

A nagy élményre 12-kor jött az ebéd: ropogósra sült hal, sült tészta párolt zöldséggel, desszertnek pedig egy pink-húsú sárkánygyümölcs. Frenetikus volt! A szemünk ide-oda járt a finom ételek és az elhaladó táj között és próbáltuk felfogni, hogy ez most nem a National Geographic, hanem velünk történik és itt vagyunk… 

A csodás napsütést és a fényeket egyszer csak felváltotta az eső. Mielőtt zokon vehettük volna gyorsan emlékeztettük magunkat, hogy igen, itt vagyunk az egyenlítőn, ez pedig egy ún. esőerdő, úgyhogy ez itt normális, tessék hozzászokni. A matrózok villámgyorsan leengedték az árnyékolókat, mi meg összekészültünk a leszálláshoz, a délutáni etetéshez. Mivel még nincs annyi gyümölcs az erdőben, az orangutánokat fa-platformokon etetik, minden nap egyszer, adott időben. Ilyenkor minden errejáró hajó kiköt, hogy utasai megtekinthessék. 3 nyilvános etető van, a többi nem látogatható, ezzel is segítve az állatok visszavadítását, de hát valamiből pénzt is kell csinálni…

Tanjung Harapan - az első etető állomás. Szemerkélő esőben, esőkabátban szálltunk le, beöltözve hosszú nadrágba, moszkító sprével befújva, mintha bevetésre készültünk volna. Hát ez volt az első, többször sem voltunk ennyire atombiztosak. Szúnyogok, mint kiderült alig vannak, úgyhogy se hosszú gatya, s igazából zárt cipő sem mindig kell. Először megtekintettük a centert, ami egy múzeum orangután csontvázzal, meg formalinban úszó gyümölcsökkel, amiket az állatok szeretnek. Megnéztük, de nem sokat fogtunk fel belőle, mert már mentünk volna az igazi állatokat nézni. 

Az etető állomásra egy kb 1 km-es út vezet, át a dzsungelen, hatalmas liánok között, a fákra felkúszó lépcsőszerű növények mellett. Barna vízfolyásokon evickéltünk át, homokos talajon lépkedtünk.  Imádtam minden részét! És akkor… egyszer csak… megjelent… Ő! Roger (mert hogy neve is van)… Roger 42 éves, alfa hím, ő vezeti most a csapatot. Hatalmas állat. És nem az a barátságos, leszedált, simogatnivaló, cukimuki fajta. Nem! A szemében tűz, érezni az erőt, az aktív figyelmet. Minket nézett és mérlegelt. Nem tudom mi játszódhatott le az agyában, de hogy valamit forgatott az biztos. Aztán megindult Dani fele, ami elég ijesztő volt. Mint kiderült Dani előtt már ott lépdelt a vadőr hatalmas hátizsákjával, csak akkor még nem ismertük fel őket (abban volt a sok banán) és Roger őt kezdte követni megállíthatatlanul. Az etető állomásokok vannak szabályok: ne egyél vagy igyál (vizet se) az állatok előtt, ne piszkáld és ne érj hozzájuk, ne állj az alá a fa alá, amin ők vannak (rád dobhatnak valamit, jó esetben csak pisit vagy kakit, rosszabb esetben ágakat) és ne állj az útjukba. Hát igyekeztünk!

Az etetőállomáson egy fa emelvény várta az orangutánokat és három sor fa pad az embereket, a kettő között meg egy jelzés-értékű kötél kifeszítve. Persze már vagy 15-20-an álltak ott, de mi is odafértünk. A vadőrök kinyitották a zsákjaikat, kiszórták a temérdek banánt és ennyi. A műsor elkezdődött… Minden oldalról megindultak a majmok, de olyan csörtetéssel, hogy az valami hihetetlen… mint a godzilla. Az orángutánok nem ugrálnak liánról-liánra, hanem elegánsan, és könnyedén átlépkednek egyik fáról a másikra. Olyan nehezek (a nőstények 80, a hímek 120kg-ot is elérhetik), hogy súlyuk alatt meghajlik az ág és egyszerűen átfognak a következőre. Ahogy elengedik az előzőt az nagy csattanással visszacsapódik, de ha nem hallanád, a látvány már magáért beszél, mert úgy mozog minden fa körülötte, mintha tornádó söpörne végig az erdőn meg-megállva. 

Mire elkezdődött a “műsor” elállt az eső és kisütött a nap a háttérben 15-20 orangután gyűlt össze. Miután Roger megtömte magát, a többi hím is a platformra merészkedett. A nőstények egy része kölyökkel együtt jött, hát a kicsik a világ legcukibb teremtményei, s amilyen kedves és szoros kötelék van az anyával az nagyon szeretetreméltó volt. Az anya egy ajakmozdulattal kibontotta a banánt, tömte utána a többit, majd az összeálló pépet kiköpte és szépen elmajszolta a kölyökkel együtt. Volt olyan is, amelyik nagyon félős volt vagy csak alul állt a ranglétrán, ő felkapkodott egy köteg banánt, betömte héjastul a szájába, hogy csak a csücskök álltak ki, telerakta a kezeit is és már inalt is fel egy fa tetejére, ahol békésen elfogyaszthatta, lepotyogtatva persze a felét, amit alul a mókusok kezdtek összegyűjteni. Ha épp nem volt annyira izgalmas a látvány néhány őrült nagy lepke úszott be a képbe, s azért mondom, hogy úszott, mert valami egészen különleges módon repültek. “Papír lepkék”, de olyanok is voltak, mint valami hártyavékony papírlapok, amiket néha meg-meglebbent a szél.

2 órán keresztül néztük, ahogy csinálják a fesztivált. Persze rengeteg képet készítettem és csak remélni tudtam, hogy ezzel a vacak, régi teleobjektívvel használható képek keletkeznek. Élményekkel telve, extázisban indultunk vissza a hajóra. Út közben még egy zöld kígyót is láttunk, egy kis viperát, de jó magasan, nem jelentett veszélyt. Mikor visszaértünk már indultunk is tovább, a néni remekét egy nagy tál panírozott, sajttal megszórt sült banánt eszegetve. A szavunk is elállt a gondoskodástól, ráadásul néztük milyen iszonyú sok ez a banán, de valahogy csak elfogyott a végére… Felmentünk a hajó tetejére és onnan csodáltuk a valószerűtlenül lila-rózsaszín eget és a buggyos felhőket… Kellemes szél szállt a víz felett, zsongott az erdő, s a fákon állatok sziluettjei jelentek meg. És akkor… feltűntek a nagyorrú majmok, csoportosan ücsörögve a part menti fákon. Ez az ő idejük, lement a hőség, ilyenkor lehet őket látni szociális életet élni. Nagyon cukik voltak, csak úgy lógatták a vicces orrukat, ide-oda tekintgetve. Távolabb feltűnt még néhány ezüst levélmajom, s a Nap fél 6-kor, minden figyelmeztetés nélkül, villámgyorsan lehanyatlott. Már csak a többi klotokot lehetett látni, ahogy készülnek a vacsorához és a lefekvéshez. A dzsungel új hangokat hozott, a kabócákat más rovar váltotta fel a szakaszosan bekapcsolódó békák kórusa mellé. Ez a feldolgozás és a beszélgetés időszaka. Kicsit többet is megtudtunk a hollandokról és letöltöttem a képeimet, hogy lássam mit kell másképp csináljak holnap. Nurt felváltotta ismét Adhe, s közben előállt a gyertyafényes vacsora: sült tészta, sült csirke, párolt zöldséggel és tempével. Desszert: sárgadinnye. Kiváló volt minden! A kis hajó a folyómenti part növényeihez horgonyzott és megkezdődtek a lefekvési előkészületek: a két matróz összetolta fent a matracokat és egy igazán-rózsaszín baldachint rakott fölé a szúnyogok ellen (amik szerencsére még mindig nem tiszteltek meg jelenlétükkel). Körben, a hajót árnyékolókkal zárták, a part felé teljesen, a másik oldalon csak félig, hogy járjon a levegő. Nem volt nagyon meleg, s a pára is rendben volt, úgyhogy egy jóleső zuhany után fél 9-kor már a sötétben hallgattuk az esőerdő zajait, miközben a távolban villámokat szórt az ég. Egész éjjel zuhogott. Annyira lehűlt a levegő, hogy el sem hittük: betakaróztunk a puha, thermo takaróval… Az esőerdő közepén, a Pondok Ambung folyón… A folyamatos kopogásra alaudtunk el.

(A következő hónapokban pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásom folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed! Ha szeretnél üzenni nekem, az oldal alján azt is megteheted!)