25 férfi húzott fel a mennyekből

A reggelinket meg sem tudtuk enni, annyira kellett siessünk, ugyanis jött Aan és már indultunk is, időre a mai uticélunk felé: két barlangba is! Aan-al már rég nem találkoztam, mindig valaki mást küldött maga helyett, de talán csak Danit akarta megnézni vagy tényleg ráért, minden esetre ma ő jött. Nagyon jó sofőr, hihetetlenül figyelmes és kedves ember és nem utolsósorban kiválóan beszél angolul… Első megállónk ma a Jomblang barlang volt, ahova egy teljesen random úton mentünk, semmi jelzés, semmi tábla, vagy tudod, hogy ott van vagy passz. Út közben áthaladtunk egy csomó tikfa között, amik a szárazság miatt úgy hullatták hatalmas, több-tenyérnyi levelüket, mintha csak ősz lenne. És még valami: ismét láthattam kesu diót, fán, ami mindig nagy élmény, még most sem tudok betelni azzal a ténnyel, hogy a kesudió egyetlen alma legalján nő, mintha csak oda lenne ragasztva…

A Jomblang barlangot 1984-ben fedezték fel, de csak 99-től lett látogatható, ugyanis ki kellett alakítani valahogy a lejutást. Ez a víznyelő nem más, mint egy 60 méter mély, 50 méter széles lyuk a mészkőhegység bőrén, ahova egy csigás szerkezettel eresztik be az adrenalin-löketre vágyó embereket, hogy 300 méter, sárban való csúszkálás után valami egészen különleges látványban legyen része. Na, de erről majd később. Megérkezés után kaptunk egy-egy csinos bakancsot, s mivel az én méretemben csak alacsonyszárú volt, hát azzal kellett beérnem, kockáztatva a teljes sárban való elmerülést. Kaptunk egy fejvédő sisakot is, majd Aan odavezetett minket a víznyelőhöz. Míg körülöttünk kicsit szárazabb volt a talaj és a környék, a lyuk zöldellt a páfrányoktól és az üde, harsogó növényektől. Zseniális! 

A segítőink először körbeálltak, elmormoltak közösen egy imát, majd indulhatott a menet. Aan mindenre felkészített minket, semmi sem ért meglepetésként. Kettesével, sorban szólítottak mindenkit, kaptunk egy sorszámot és az alapján haladtunk. Volt olyan, aki meghátrált, megijedt a mélységtől, mert nem annyira evidens, hogy miután rádszerelnek egy hevedert, utána beleülj a 60 méteres mélységbe. Nem annyira evidens, ugye? Aan szépen bekészült, hogy majd jól lefotóz minket, de arra kért, hogy ne a szenvedős fejünket vegyük elő, mert általában olyanokat kell fotózzon és azt nem szeretne. Háááát, mondtuk igyekszünk! Kicsi sorbanállás és már hívtak is, mosoly, ide lépj, fogd a fémet, fogd a kötelet, nézz a kamerába és már eresztettek is. Te jó ég, de zseniális volt! Körbe a páfrányok és a gyertyafolyás-szerű cseppkőoldal… Szép, lassan eresztettek a csigákon, de még így is max 2 percet töltöttünk a levegőben. Mikor földet ért a lábam azt éreztem, hogy azonnal szeretnék visszamenni és újra lejönni, annyira jó volt! De már ment is vissza a heveder és jött a következő páros, mi meg irány tovább, le a barlang sötét torkába.

Csúszós, saras rész következett, ahol az egyensúlyérzéké volt a főszerep. Ahogy oldalaztunk le a lépcsőkön hallottuk, ahogy a magasból fel-felzeng a súrlódó kötelek hangja: engedték le a többieket is. Az aljából már csak mint egy tátogó hal szája, olyan volt az esőerdő, még a folgai is megvoltak a lelógó cseppkövekkel… aztán… sötétség és cuppogó csizmák hangja. Még szerencse, hogy volt fejlámpánk, mert azt nem kaptunk. A vezetőink ide-oda rohangáltak a lehetetlenül ragadó sárban és próbáltak mindenkinek némi fénnyel szolgálni. Akkor volt igazán nehéz, amikor faléceken kellett egyensúlyozni, mert akkor a sár vékony filmréteget képezett a lábam alatt, amitől olyan csúszós lett, mint a jég; mikor viszont a cuppanós sárba érkeztünk akkor meg azt hittem otthagyom frissen szerzett lábbelim úgy ragaszkodott hozzá az anyaföld. A 300 méter így nem volt olyan könnyű, mint amilyennek tűnt, de a végén elnyertük méltó jutalmunkat… 

Hogy hova értünk? Elmondom. Jáva legmélyebb víznyelőjének, a 90m mély Grubug barlang közepébe. Alattunk a mélyben egy hangosan zúgó patak, fölöttünk a kék ég és a beáramló napsütés. A páratartalom 100%, ami instant, totális izzadás, de mindent felülmúlt a látvány: a párában kibontakozó milliónyi sugár. A hatás egyszerűen leírhatatlan… éteri… angyali… mint mikor a templomokban le akarják rajzolni a menny megnyilvánulását vagy az angyalok otthonát. Nem evilági… De hogy lehozzanak a Földre nem nagyon hagytak nézelődni, a vezetőink odatuszkoltak egy kőre, ahol igencsak profi módon fotókat készítettek a saját mobiljainkkal. Még a felszínen felkészítettek minket arra, hogy profi fotósok lesznek itt, de nem gondoltuk volna, hogy valóban. Pillanatok alatt felmérték a helyzetet, kis elemlámpáikkal derítették az arcokat, most fordulj meg, most emeld a kezed, nézz jobbra, balra és emeld a kezed… Kész vagy, mehetsz tovább, jöhet a következő! Még szerencse, hogy 40 perc szabadidőt kaptunk, mert azt éreztem, egyelőre csak azok fogják látni mindezt, akik megnézik a képet, merthogy eddig én mindennek háttal álltam. Úgyhogy végre el tudtunk merülni a látványban és az élményben. Néha egy-egy kis levél hullt alá fentről, megtörve kicsit a sugarak vibrálását. A nagy zúgás közepette leszűrődött fentről a madarak éneke. Hatalmas mészkőképződmények tetején álltunk, a sugarak ott is megtörtek, a párából lecsapódó kis tócsákban megcsillant a fény. Nem tudom hogy lehet egy látványt befogadni, majd eltenni, hogy bármikor elővehessem, de ez egy lett azok közül, amit soha nem szeretnék elfelejteni. 

Addig maradtunk ameddig csak lehetetett, ameddig az utolsó vezetőnk is megindult visszafele. Halkan cuppogtuk vissza az utat, s mire visszaértünk már menni is tudtam ebben a lehetetlen állagú cuccban. Ki a sárból, fel a lépcsőn, s míg a felhúzásunkat vártuk egy fekete csirkét figyeltünk ahogy nagy bátran ott szedegetett körülöttünk. A felhúzás szintén nagyon profin ment. Már jó előre felrakták ránk a beülőket, beültettek a “kilövő állomásra” és mikor eljött az idő csak felkiáltottak, mire fent 25 markos indonéz nekiállt kihúzni minket. Igen, ezt nem gép csinálta, hanem sorbanálló, kötélhúzó férfiak. Ki lettünk húzva. Szerencsére nem olyan gyorsan, ahogy leengedtek, így volt egy kicsivel több időnk nézelődni a himbálózó kötél végén. Boldogságos volt!

Fent már várt az ebéd: banánlevélbe csomagolt rizs, kis csirkehusival és némi, finoman fűszerezett tofus tésztával. Nagyon jólesett és pont elég volt. Ja, és még valami. Már előre fáztam attól, hogy ezeket a végtelenül ragacsos, mocskos csizmákat majd nekünk kell valahogy lemosni, de nem. Egy kesztyűs csávó szakszerűen lerántotta és elvitte. Nem semmi luxus!

Ebéd után jött Aan, tökéletes időzítéssel és már robogtunk is a következő célponthoz: a Pindul barlanghoz. Míg az előző volt a szép, ez lesz a mókás - mondta a vezetőnk és miután átvettük a fürdőruhánkat megkaptuk a fényképes eligazítást. Itt fogunk beszállni, itt megyünk végig, oda visznek át és ne ejtsünk semmit a folyóba. Rendben! Naptej, kalap és uccu! Először feltereltek egy teherautó platójára, ahol minden buckánál levegőbe röppenve elvittek a kiindulási helyre, ahol egy kakaófa és két tehén mellett már vártak a nagy gumibelsők. Danival minket összekötöttek és egy pasi viselte gondunkat, aki végig velünk volt - ami hagyján - de végig húzott, vonszolt minket a vízben, s így semmit nem kellett csináljunk, csak élveznünk a látványt. Szerfelett mókás volt, ugyanis ő nem beszélt angolul, csak egy betanult szöveget mondott, ami főként arra vonatkozott, hogy hol látunk sztalagtitot, sztalagmitot és hány méteres alattunk a víz, úgyhogy ne dobjunk le semmit. De ezt nagyon sokszor elmondta. Mikor valamire visszakérdeztünk, na az hiba volt, mert választ ugyan nem kaptunk, viszont hosszú, érthetetlen szöveget igen… Úgyhogy mindenre bólogattunk és ühüm-öltünk. 

Szerencsére mi ketten voltunk csak, végig élvezhettük a barlang csendes tereit mind a 300 méteren. Láttunk megannyi kis és nagy denevért csüngeni fölöttünk, a kialakuló kristályokat és persze cseppkövek mindenhol. Nagyon csinos és egyben pihentető volt, szerettem. A végén egy nagyobb, vízeséssel egybekötött térbe jutottunk, ahol a csávó nem nagyon értette miért nem akarunk leugrani 3 méter magasból, de végül beérte azzal, hogy lefotózott minket, amint kinyúlva fekszünk a gumikban.

Kiszállás, majd séta át, az erdőn keresztül ismét fel a teherautóra. Út közben egy helyi, pancsoló gyerekcsapat mellett mentünk el és annyira jó hangulatot árasztottak, hogy hirtelen mindketten Danival arra gondoltunk inkább lennénk ott közöttük… A teherautón viszont összeismerkedtünk egy belga családdal, akik már 3 hónapja úton vannak és kedvesen érdeklődtek felőlünk. A nő egyetemi tanár, s mikor kiderült, hogy biológiát tanítunk az egyik gyerek nagyon megörült, onnantól kezdve megkülönböztetett figyelemmel szólt hozzánk. Friss rizsföldek és balzsamos illatú eukaliptusz ültetvények között száguldoztunk, mire odaértünk abba a kanyonba, ahol ismét vízre - akarom mondani - kerékgumi belsőbe szálltunk. 

A víz által simára csiszolt partoldal narancssárga színt öltött a délutáni fényben, fölöttünk kókuszpálmák és rizsföldek, ahonnan milliónyi kis éren keresztül folyt be a folyóba a tiszta víz. A pasi itt is húzott minket magával, s megállíthatatlanul sorolta, hogy épp hány méteres vízbe ne dobjunk bele semmit. Kis fecskék suhantak el a fejünk felett, a köveken hatalmas pókok időztek, de szerencsére nem jöttek közelebb. Csend és béke volt. Élveztük… Miután betolt minket egy kis vízesés kellemesen langyos, de erősen döngölő vízsugara alá kicsit úsztunk is. Annyira kellemes volt, hogy eszembe sem jutott aggódni a víz minősége miatt, igaz azért nem ittunk bele (különösképp, mert néhol elég szemetes volt a partja). A végén feltöltődve szálltunk ki és míg vártuk a teherautónkat kicsit nézelődtünk a rizsföldek szélén. Mosolygós, kalapos nénik integettek a tocsogós sárból, a kirakott tábla meg arra figyelmeztetett, hogy ne hozz be piranját, meg óriáskígyófejű halat, mert nagyon invazív. 

A kocsinál kicsit várni kellett Aanra, ugyanis elment imádkozni, de szabadkozva rohant, hogy kinyissa a csomagtartót nekünk. Az úton ő is kérte, hogy tegyünk be zenét, nagyon örült a népzenének, meg Quimbinek is, de a pálmát Azariah vitte, az arabosan hangzó neve, rögtön feltűnt neki… Hazafele közben még megálltunk itt-ott, hogy mutasson nekünk valami újat. Először is megkóstolhattuk a hatalmas, mondhatni húsos pirított sáskát. Ettünk már effélét, na de ekkorát még sose, hát persze hogy ki kellett próbálni! Nem volt különösebben jó, de rossz sem… azért nem vettük meg az egész dobozt, noha a néni nagyon kínálta.

A másik helyen gyümölcsöket kóstoltunk: egy nagyon édes, citrusosan egzotikus ízű cserimojot, azaz méz almát és egy barna, krumpli alakú és színű, ámde édes sawu nevű gyümölcsöt, ami szintén bazi finom volt. Mindkettőt el tudnám viselni otthon is! Aan megszakértette először, nyomkodta, visszatette lefitymálón, majd kiválasztott egy finomat. Nem tudom a többi milyen volt, de amit szétbontott nekünk az csodajó volt. 

Sawu

A harmadik hely már közel volt a szállásunkhoz, egy út széli kis lepattant kajálda, ahol különlegesen megsütött kacsát ettünk vacsorára. Így a pekingi kacsa után igazi kuriózum volt egy itteni kacsát is megkóstolni, különösképp, hogy a szakácsok Madura szigetéről származtak, ugyanonnan, ahonnan Aan is. Meghívtuk, egyen ő is velünk, így hármasban láttunk neki a ropogós két adagnak (Danival gondoltuk elég lesz nekünk egy is), de elég gyorsan lett belőle három, mert olyan finom és olyan sovány volt az a bebek (=kacsa). Közben az európai gyümölcsöket mutogattuk neki, mert még nem látott szilvát és, hogy valami fura is legyen, felvillantottam az egrest is…

Sötétben indultunk haza, most már jóllakottan, tele élménnyel. Cukornáddal megrakott teherautók haladtak el mellettünk, majd bekanyarodtunk a Joglo Mandapa hotelhez (ami, mint megtudtuk tradicionális, jávai házat jelent). Megköszöntük Aannak a mai napot, ő meg a lelkünkre kötötte, hogy adjunk értékelést az applikációban... Ez az utolsó éjszakánk itt. “Ennek tiszteletére” az emeleten gamelán zenét játszottak a környékbeli nénik és bácsik, amit még csukott ajtók mellett is tisztán lehetett hallani. Naplóírás mellé kifejezetten kellemes volt…

(A következő hónapokban pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásom folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed! Ha szeretnél üzenni nekem, az oldal alján azt is megteheted!)