Vulkánok, tavak és karaoke

Aan írt hajnalban, hogy annyit tollasozott, teljesen lerobbant, úgyhogy az öccsét küldi maga helyett, hogy legyen a vezetőm a Dieng Plateau-n. De ne aggódjak ő is nagyon kedves és rugalmas, akárcsak ő maga volt. Rendben - gondoltam - eddig mindig jó emberekkel hozott össze a sors, lássuk most is ilyen lesz-e. Az indulást 7:20-ra tettük, ugyanis 7-től van reggeli. Azaz csak lett volna… Odamentem én időben, de sehol senki. A recepción sem… Nagy nehezen kerítettem valakit, aki összetrombitálta a recepciót, akik szereztek nekem kaját egy kis dobozba, amivel már útnak indulhattam.

Faris le sem tagadhatta, hogy Aan testvére, annyira hasonlítottak egymásra. Az egyedüli infó, amit Aan megadott róla, hogy jóval magasabb nála - ez itt írtó fontos - és valóban. Még nálam is magasabb volt egy kicsivel (ennek ellenére nem akar rendőr lenni, noha ott ez alapkövetelmény). Ez a 25 éves fiú negyedéves az egyetemen, informatikusnak készül, applikációk dizájnolásával foglalkozik és besegít néha a bátyjának. Amúgy 9-en vannak testvérek és egy csoda szigeten születtek, Madurán, amit gyorsan fellapoztam a kocsiban és a szavam is elállt a pálmafás óceánpartok láttán. Az angolja, nos kicsit döcögős volt, néha én nem értettem az akcentusát, néha ő nem értette mit hablatyolok, úgyhogy kicsit aggódva néztem a 3 és fél órás autóút elé, de szerencsére szépen belejött(ünk) a végére. Mesélt a szülőfalujáról, a terveiről és arról is, hogy bár muszlim ő mégis csak egy feleséget szeretne, aki szereti. Kíváncsi volt a magyar nyelvre, szerinte a spanyolra hasonlít leginkább, és persze tanított néhány szót is, kedvenceim a “csinta”, ami a “szeretet” és a “sampai-dzsumpa”, ami a “viszlát”.

Ahogy elkezdtünk beérni a hegyek közé úgy lett a táj egyre szebb és izgalmasabb. Az utak mentén felbukkantak a hatalmas chili- és dohányültetvények, amit mi sem bizonyított jobban, mint a nagy bambusztálcákra kihelyezett, száradó dohány. Sokszor megálltunk, ahol szép volt a kilátás, egyedüli utasként még kívánhattam is. Találkoztunk szégyenlős, iskolából hazamenő, csadoros lánykákkal és megcsodálhattam a környező vulkánokat. Volt egy olyan pillanat, amikor 4 vulkáni kúp is látszott egyszerre, hát mi tagadás, le voltam nyűgözve…

Az első megállónk Batu Pandang Ratapan Angin (azaz Színes tó) területén volt 2157 méteren!!! A hely több ezer évvel ezelőtt jött létre, vulkáni működés hatására, azonban mára már inaktív. Faris többször mondta, hogy gyűjtsem az erőt, készüljek a mászásra, na - gondoltam - pokol lesz, mire kiderült, hogy néhány lépcsőn kell felmenni a kilátó pontokra. Kérdeztem, hogy miért kellett ennyire felkészülni, mire az volt a válasza, hogy a helyi lányok annyira nyámnyilák, hogy azt hitte én is az vagyok… Vicces, mert pár napja Milla valóban nehezen bírta a sétát, pedig alig volt pár lépés…

A kilátópontokról a Telaga Warna és a Telaga Pengilon tavak páratlan panorámája nyílik, lélegzetelállító környezetben. A hegyekbe harapó felhők természetesen itt sem hiányoztak, de pont, hogy díszévé váltak a kilátásnak és a fotóknak, mintsem zavarták volna az élményt. Különlegessége, hogy a két tavat egy láva-sáv választja el egymástól és mivel kicsit más a kráter alapkőzete a két tó nem egyforma színű. Sőt, ahogy jöttek-mentek a felhők és a napsütés úgy ment át zöldből kékbe vagy türkizbe. A Telaga Warna vize magas kéntartalmú, savas kémhatású és így a benne élő kovamoszatok adják ezt a fura színt, míg a Telaga Pengilon alacsonyabb ásványianyag tartalmának köszönhetően jobban visszatükrözi a környezetét (erre utal a neve is). Csak álltunk a kilátóban és nem tudtam betelni a látvánnyal, ami ráadásul folyamatosan változott. A tavak körül megannyi felkockázott földterület, mindegyiken mást termesztettek, a földre terített, gyom elleni ponyvák meg-megcsillantak a napfényben. Készítettem Farissal közösen egy fotót az osztályom lányainak, akikkel egy Insta-csoportban vagyok és fotókat küldözgetünk, aztán vártuk a válasz-képeket. Vicces volt. Vissza-slattyogtunk a sárga kis autóhoz (Faris egy kis papucskában túrázott) és robogtunk tovább.

A következő megálló a Sikidang Kráter volt, ami kénes kigőzölgéséről híres. Faris hozott nekem egy maszkot, ha nem bírnám a kén-hidrogén záptojáshoz hasonló bűzét, de nem tudhatta, hogy van közöm a kémiához és bizony a boncolások alkalmával is sokkal nagyobb bűzöket élek túl. Így mondtam neki, hogy nagyon kedves, de nem kérem, mire nagyon nagyot csodálkozott, ő ilyet még nem látott és nagyon keménynek nevezett… :) Ide ő maga nem jött be, egyedül fedeztem fel a területet. Kis pallók vezettek fel, át a kihalt, holdbéli tájon a kráterben fortyogó, fehérvizű tavacskához, ami folyamatosan gőzfelhőket eregetett. A talaj egyébként végig füstölt, pici lyukakon keresztül vezette ki a benne felgyűlt feszültséget, sárgára színezve a köveket, a fákat, mindent. Na itt aztán sokan megkértek, hogy fotózkodjak velük, s míg eleinte én is kértem, hogy az enyémmel is csináljunk egy képet, a végén már csak odaálltam és mosolyogtam. Itt hallottam legtöbbször a “szátu, duá, tiiiiii-gá” szavakat, ami az “egy, kettő, hááááá-rom”, ráadásul MINDIG beszámoltak, úgyhogy ezt már üzembiztosan, álmomból felébresztve is tudom. A területről való kijutás hozott némi kihívást, ugyanis a jelek bevezettek egy szemtelenül hosszan kanyargó, árusoktól hemzsegő folyosóba, ahonnan csak egyfele lehetett kijutni: előre. A tizedik hosszú forduló után próbáltam meggyőzni a helyieket, hogy azonnal engedjenek ki egy rövidebb úton, de hiába rimánkodtam, végig kellett menjek. Ezt leszámítva nagyon klassz volt az egész.

A közelben van az Arjuna templomegyüttes, a legrégebbi hindu templom Jáván a VIII-IX. századból. Igaz, hogy csupán néhány templom, de azok igazán hangulatosak a szűk kis ajtónyílásaikkal (ezek szerint mindenki vékony volt akkoriban) és az ajtó fölött elhelyezett, faragott szörnyfejekkel. Itt is időztünk picit, vártuk a felhők vonulását, ami a magasban zajló nagy légmozgások miatt abszolút reálisnak tűnt. Mindig mondtam, hogy “na még egy utolsó kép”, de persze még tíz követte, amin Faris nagyon jól mulatott és közben fázott, mint a kutya…

Közben elkezdtünk belemenni a délutánba, a felhők pedig már elérhető közelségbe kerültek. A 2000 méter fölötti dombocskákat elfedte a tejfehérség, de még így is jól látszódtak az út mentén játszó majmocskák. az utolsó megállónk a Kebun Teh Panama teaültetvény volt, ami így, ködösen még misztikusabbnak hatott, mint teaföld valaha. A terület azért volt különleges, mert a teacserjék fölé bambuszból pallósort készítettek, ami azonnali siker, ráadásul szinte egy játszóházat alakítottak ki rajta megannyi kilátóval, hintával, mászókával. Az egyiken Faris jól meg is viccelt, mert nagyon nagy kilengése volt. Ő előrerohant, de én már csak annyit láttam, hogy kicsit visszábbjött és leült a földre. Mikor felmentem a platóra és érzékeltem, hogy imbolyog lejöttem róla, amin ő nagyon jól mulatott, hogy így megviccelt egy bulét. Én meg rajta nevettem, mert nagyon vidám volt… Felmentünk a kilátókba, de csak hati-hati, vigyázva, és bebarangoltuk amit csak lehetett. 

A hosszú hazafele úton már csak egy benzinkútnál álltunk meg, ahol ő elment a mecsetbe imádkozni, ugyanis itt minden - adott márkájú - benzinkútnál van imádkozó szoba, azaz mecset. Míg ő bemosakodott és imádkozott én átmentem a túloldalra vásárolni, de utánam jött, hogy nehogy bajom essen az átkelésnél :)) A hátralevő úton, hogy ne aludjunk el énekeltünk. Én szolgáltattam a zenét és - mivel én nem tudom a szövegeket - a karaoke verziót töltöttem be, ahol végig futott az írás. Hát, nagyon jól mulattunk, ráadásul Farisnak kiváló hangja volt, sokat nevettünk és sorravettük Abbát, Queent, Britney Spearst, Adelet és még sok ismert és kevésbé ismert nótát. Mutattam neki magyar népzenét is, meg magyar popzenét is és nagyon szerette. Ő meg nagy elánnal adta elő az ő számait, hogy csak úgy zengett a kocsi kis tere. Hát így értünk haza az indonéz őrült közlekedés közepette este 8 után, hullafáradtan. Köszönöm a mai napot és a kellemes társaságot is!

(A következő hónapokban pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásom folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed! Ha szeretnél üzenni nekem, az oldal alján azt is megteheted!)