Szar, sav és iszap - avagy egy tökéletes nap

Ma reggel sem tudtam betelni a kilátással, mint egy pici Tesz-vesz város, csak működik, él, nyüzsög. Sokat persze nem csodálhattam, mert várt a reggelim a recepción: egy kis doboz, tele szépen becsomagolt mindenfélével a pici rizstől és csirkehústól kezdve a mini banánig minden. Ott helyben meg is ettem és egyúttal meghosszabbítottam az ittlétemet, mert találtam még érdekes dolgokat itt a környéken és így két hét után még egy pihenőnapot is szeretnék beiktatni. Csak a miheztartás végett most egy szállást 200.000 IDR/nap foglaltam, ami alig több 4000 Ft-nál.

8-kor állt meg a főutcán az az autó, ami a mai napra a programomat jelentette, benne Pryan, az új idegenvezetőm. Én voltam az utolsó kuncsaft, úgyhogy mikor beszálltam mindenkinek bemutatkoztam. Csodálkoztam, hogy Pryan bemutat a sofőrnek is, de mint kiderült, ő nem a sofőr volt, csak bal oldalt ült, hiszen itt a kormány a jobb oldalon található. Erre valahogy nem vagyok még mindig felkészülve, de majd most. Társaim mára: egy német pár Hamburgi orvostanhallgató lány, egy Müncheni katona és egy japán srác, akiről nem tudok semmit, mert alig beszélt angolul. Amíg a táj elsuhant mellettünk - és a német lány aludt - addig Pryannal beszélgettem. Bandungban 3 millió(!) lakos van, ennek ellenére nagyon szeret itt élni, mert kiváló a klíma, amit nem csodálok, hiszen 768m-en fekszik, hegyek között (végre én is fellélegezhetek kicsit a sok izzadságban való fürdésből). Persze őt is megkérdeztem a Covidról, hát rendőrök járőröztek itt is, de muszáj volt kijátszani őket és valahogy lebonyolítani a bizniszt, különben éhen haltak volna. Többen haltak meg éhezésben, mint a vírusban magában… 2 éve volt itt nagyobb földrengés, azóta csak remegések, szóval én sem számítok semmi nagyra…

Az átlagkereset itt 3,5 millió IDR, ami 70.000Ft körül van, a Jakartai ennél azért többet mondott, 320 Eurót, ami kb 130.000Ft-nak felel meg. De hát az a főváros! A rendőrök ennél többet (9-10 milliót, IDR-ben), a tanárok persze kevesebbet. Az is kiderült, hogy 3 éve csinálja ezt a túravezetősdit és én vagyok az első magyar vendége, aminek nagyon örültem 🙂

Ahogy haladtunk, reggel 9-kor egy csapat gyereket láttunk kiözönleni a suliból csinos kis formaruhájukban. Pryan azzal lepett meg, hogy náluk nincs nyári szünet - különös tekintettel arra, hogy itt nincs olyan, hogy nyár - hanem 2x2 hét van összesen vakációra fenntartva egész (!) évben. Ez valami embertelen! Mondjuk fura, hogy 9-kor már véget is ért a tanítás, a kicsiknek csupán napi 2 órájuk van. Az érettségit nem olyan könnyű letenni, viszont ha van 1 milliód (20.000Ft), akkor már meg is veheted.

Nagy boldogan reklámozta ő is a régi holland épületeket és nagyon nevetett, mikor mondtam, hogy ilyet azért otthon is láthatok (legalábbis hasonlót), szóval nem olyan nagy szám. A másik nagy híres dolog errefelé, a jó klímának köszönhetően az eperfarm. Kis, fehér raffia-szatyrokban, mintegy magaságyásokban termesztik az epret mindenfele, s akár 2-naponta is lehet szüretelni egész éven át, ami nagyon nem semmi. Van is ilyen “szedd magad” program, de miután az előző osztályom mezőgazdasági gyakorlatán napokig szedtük az epret, hát nekem nem tűnt nagy szenzációnak.

Ami viszont felvitte a vérnyomásomat az a helyi cibetmacska kávé volt. Hányszor és hányszor hallottam róla, s most végre elérhető közelségbe került ez a szar. A cibetmacska kávé, vagy hivatalos nevén Kopi Luwak, egy különleges kávé, amelynek előállítása során a kávészemeket cibetmacskák (pálmasodrók) emésztik meg, majd a bélrendszerükön átmenő, fermentált kávébabokat gyűjtik be az ürülékükből, mossák, szárítják, pörkölik és értékesítik. A folyamat során a cibetmacska gyomrának savai és enzimei különleges ízt adnak a kávészemeknek, csökkentve savtartalmukat és jellegzetes aromát kölcsönözve nekik, ráadásul mindenféle rákos megbetegedéstől megvéd, de csak akkor, ha napi 4 csészével iszol belőle. Na, köszönöm szépen! A kávét egy teaültetvényre néző, álomszép kilátású helyen szolgálták fel. Én eredeti elkészítéssel kértem, azaz benne volt a zac is és azt kell, hogy mondjam nagyon-nagyon finom volt, de tényleg! Kaka ide vagy oda, bazi jó ízt adott a kávénak és pont azt a savasságát csapta el, amitől gyomorégésre vetemedik az ember emésztőrendszere. Egy csoda volt az egész! Ezt csak tetézte az a lehetőség, hogy magukat a civeteket is meg lehetett nézni. Ez nem volt benne a programban, de a német lány olvasta, hogy lehet ilyet kérni, úgyhogy kértük és kaptuk. Ezek szerint a kakát nem az erdőben keresik, hanem ott vannak helyben a gyártók, igencsak büdös, betonketrecekbe zárva, semmi játék vagy izgalom nekik, csak a termelés. Élményem gyártói - jobb híján - összegömbölyödve aludtak. Amúgy is egyszerre csak 200g kávét ehetnek meg és azt is hetente csak kétszer, hogy elkerüljék az állatok egyoldalú étkezését. Örülök, hogy láthattam őket, mert cuki egy állatka, kár, hogy ennyire tárgynak tekintik őket…

Ide kell szúrnom még egy érdekességet, mert bizony itt elmentünk pisilni. A WC indonéziában guggolós, mellette egy kis medence, a “mandi” (ott a mellékhelyiségben), benne egy kis füles ibrikkel. Jobb kézzel tartod a vödörkét, bal kézzel tisztálkodsz. Aztán, hogy mibe törlöd utána a vizes kezedet, meg a feneked, hát azt nem tudom… Ha valaki tudja, kérem írja meg nekem, még nem jöttem rá!!!!

Az első hosszabb megállónk a Kawah Putih krátertó volt. A kawah krátert, a putih fehéret jelent, ezt láthatod az étlapokon is, amikor a fehér rizst kínálják. Ez a hely azért fehér, mert az itt élő emberek mindig fehér felhőket láttak felszállni innen, de nem kell sok ész hozzá, hogy lásd ki van halva a környezet, minden fa kipusztult, kifehéredett. Hogy miért? Hát attól a mérhetetlen kénkigőzölgéstől, amit ez a vulkán folyamatosan ereget ki magából. Nemrég több helybéli is meghalt, mert bementek a lezárt területekre. Madarakat sem látni errefele… DE előbb még fel kellett jutni a kráter peremére egy teaültetvény és egy kis esőerdő közbeiktatásával. Teaültetvényeket már láttam Sri Lankán és Malajziában, de nagyon jó volt újra ilyen területen lenni, mert megvan a maga nagyon erős varázsa. Roppanós levelek, lankás dombok és a mindent szabályosan behálózó ösvények. A tea cserjét derékig hagyják nőni, hogy könnyebb legyen szedni. Nyugat Indonézia adja az ország teatermelésének 70%-át, mert itt kapja meg azokat a spéci körülményeket, amiket szeret: 13-15 ℃-ot, 70%-os páratartalmat és évi  legalább 2000mm csapadékot, hogy a savas talajról ne is beszéljünk (ami itt ugye nagyon van!). Egy bácsi épp dolgozott, így megnézhettük, hogy egy speckó, zsákkal ellátott ollóval hogy nyesegeti le és kanalazza be a friss hajtásokat. Ahogy álltunk a tealevelek között a napsütést hirtelen eltakarta egy felhő, ami közvetlenül végig is nyalta a bokrokat. Ködbe kerültünk. 5 perc és ismét napsütés, a felhő felszállt. Zseniális! A helyiek amúgy kis pufi-dzsekikben tolták, míg én rövidnadrág, ujjatlan felső és így volt pont jó. Úgy éreztem magam, mint mikor az oroszok ellátogatnak hozzánk és hasonlóan fordítva vagyunk öltözködve 🙂

Esőerdőben caplattunk felfele, hatalmas fák között. Kedvenceim a fekete páfrányfák, amik valóban úgy néznek ki, mint a klasszikus páfrányok, csak az óriások földjén, 3-5 méteres változatokban, iszonyú cuki, szörmés kibomló levélkezdeményekkel, amik inkább hasonlítottak egy orangután kacsójára, mint egy növény darabjára. Be kellett kenjük magunkat szúnyog elleni krémmel, mert itt bizony csípnek a kis dögök és nem akartunk egy fincsi Dengue-lázat elkapni. “Hati hati” -  mondta állandóan Pryan, azaz “csak óvatosan, vigyázzunk!”. Kérdeztem, hogy szoktak-e találkozni valamiféle állattal az erdőben, mire azt mondta, persze, pumával. Micsoda????? Itt? Hát igen, van itt Puma, Adidas, Nike…

És akkor egyszer csak elénktárult a Fehér kráter. A látvány egyszerre volt lenyűgöző, lélegzetelállító és tejóég… Míg próbáltunk levegőhöz jutni csak álltunk és szívtuk magunkba a látványt és a kén-hidrogénes gázt. A felhők jöttek-mentek, megannyi vibráló színbe bújtatva a vizet, ami egyébként rendkívül savas. A szélén mindenhol sárgállott, ahogy a kén felgyűlt, az egyik oldalán meg gomolygó, fehér füst jelezte az aktivitást. Rengeteget fotóztam, mert annyira fura fények voltak, hogy nem bírtam eltalálni a beállításokat, amik amúgy percről-percre változtak. Pryan nagyon kedvesen mindig azt mondta, hogy “Take your time, no rush, no rush”, úgyhogy én tékeltem a tájmomat és próbáltam felfogni a táj minden porcikáját, nem csak a lencséken keresztül.

A csúcson derült ki, hogy 2.343 méteren vagyunk, amitől elállt a szavam is, mondtam Pryannak, hogy Magyarország legmagasabb pontja 1000-el kezdődik, mire megkérdezte, hogy mínuszban vagy pluszban… Lelépcsőztünk a savas vízig is, hova a vezetőnk már nem jött, mert annyira azért nem egészséges, hogy minden nap belélegezze. Lent közelebbről is megnézhettük a kénkiválásokat és a sűrűn kigomolygó füstöt. Nem csoda, hogy full kopár itt minden, igaz a fa-csonkok feketék, de egy korábbi tűzeset miatt. EZ AZ EGÉSZ ITT LENYŰGÖZŐ! A kéngőzöktől és az erős élményektől kóvályogva értünk vissza a kocsihoz, amivel az ebédelő hely felé vettük az irányt.

Az úton végre láttunk majmokat, de nem is akármilyeneket, hanem csinos, szép, szürke majmocskákat, akik sajnos elszeleltek, mire megálltunk részletesebben megcsodálni őket. Amúgy meg karaoke ment végig, az indonézek imádják, Pryan nyugati slágereket tolt, a szöveg a műszerfalon, a japán pislogott, a németek meg csak úgy zengték. Az ebédünket egy nagyon mutatós helyen költöttük el, esőerdőre néző kilátással. Míg vártuk az ételünk elkészültét hatalmas, helyi darázspókokat fotóztam, amik ott lógtak a sétány mellett. Csodaszépek! Az étel pedig valami mestermű volt: Soto betawi, ami egy hagyományos, indonéz marhahúsleves kókusztejjel és sokféle fűszerrel (kaffir lime, galangal, citromfű, kardamom stb…), no meg rizzsel és némi kisütött rákszirommal. Annyira finom volt, hogy erre csak azt lehetett mondani, hogy “korszak alkotó”. Egyszerre savanykás és édes, csak úgy eteti magát! Jó volt kicsit leülni és beszélgetni.

Teli hassal egy glampingező helyre (kemping csak fancy módon), a Glamping Lakeside-hoz mentünk újabb teaültetvényt és tavat megnézni. Itt egy gokart pályán zötyöghettünk le, kerek 200 méter hosszan és már bántam, hogy kinevettem ezt a távot (különösen a Kínai Nagy Fal 2 km-es tobogánja után), mert ez viszont kirázta belőlem az utolsó tömést is… Szóval még sok is volt a 200m lefele. A fő látványosság itt egy hajó alakú étterem, hát ilyet már láttunk…

Az utolsó megállónk Jáva leghosszabb függőhídjánál: a Rengganis függőhídnál kezdődött, ami igencsak kalandosnak ígérkezett némi repüléssel, vulkanikus hévízzel és egy csipetnyi iszappakolással. Maga a híd 370 méteren nyújtózik át 150 méter magasságban a hővízforrásokat örző szurdok fölött. Ez azt jelenti, hogy a két felfüggesztés között 370 m van, elképzelhetitek mennyire be tud lengeni egy ilyen, a japán srác szegény az életéért küzdött. Alattunk megannyi mohás pálma és a kedvenc páfrányfáimból egy egész erdő, s felszálló pici párafelhők jelezték a forróvíz jelenlétét. Esőerdő. A javából. S hogy mennyire az, azt leginkább visszafele tapasztalhattuk meg.

Ahogy átértünk már váltott is az időjárás és elkezdett szemerkélni az eső. Mire a zip-line-hoz értünk már egészen pettyezte a ruhánkat, úgyhogy beöltöztünk. A sodronykötelekre  itt nagy fonott székeket akasztottak, abba lehetett beleülni miközben áthúztak a szurdok felett, ismét megcsodálni az erdőt és a hőforrásokat és a merülőmedencéket. Mellettem egy filippínó majdnem megfagyott, nem készült erre a hűvösségre, mert valóban egészen lehűlt az idő.

Lesétáltunk a szurdok aljába, ahol feltárult előttünk a Kawah Rengganis misztikus világa. Mintha egy filmbe csöppentem volna, úgy éreztem magam a felszálló gőzben, miközben föntről csöpögött ránk az eső. Kis hidak vezettek át egyik medencétől a másikig, bennük kéken bugyborékoló víz, csinos terméskövekkel körülvéve. És sehol senki… Nem is értettem hogy lehet, hogy ez a csoda hely, ez kis természeti ékszerdoboz most csak a miénk lehet. Talán az eső az oka, talán csak szerencsénk volt, de villámgyorsan átvettük a fürdőruhánkat és már a meleg vízből csodáltuk a tájat. 

Lentről a gőz szállt felfele, fentről a felhők néztek be hozzánk, a kettő néha összeért, kitakarva néhány bonszai-nak tűnő, göcsörtös fát. A fejünk felett a magasban néha elrobogtak a kosarak, mellettünk meg hangtalanul szállt a felhő a papirusznád borzas levelei között. Kicsit megállt az idő… Take your time! Kétoldalt meredek falakon az esőerdő mérges zöldje, a csepegő víz és a kiáramló gázok zúgása nagyon meditatív volt. Aztán visszazökkentünk és kaptunk egy vödör iszapot, amivel bekenhettük magunkat tetőtől talpig, a teljes megfiatalodás ígéretével. Egy táblán ez állt: Kosz még soha nem esett ilyen jól! Valóban, kellemesen meleg, lágy iszap volt, ami aztán egész gyorsan megszáradt és le lehetett mosni a földből kiömlő, forró vízben. A pár óra itt eltöltött idő alatt már megszoktuk a kénhidrogénes szagot. A japán csávó kapott egy kacsatojást és megfőzte az egyik bugyorban, ugyanis Japánban így szokás - mondta. 

Felfele, esőben már nem volt olyan kellemes, a függőhídon meg egyenesen pokoli volt. De hát az esőerdő az esőerdő… A végén jólesett az enyhén cukrozott, forró tea, amit a kezünkbe nyomtak. Nem semmi nap volt! Az autó sötétjében felvettem az összes meleg holmimat, törölközőbe csavartam a vizes hajamat és bámultam ki a fejemből. Ja, és szerveztem a holnapi programomat, mert mint kiderült a srác, akivel leveleztem jól elfelejtette, hogy mit ígért. Sebaj, még jó, hogy résen voltam! Másfél óra autózás és már újra Bandung forgalmi dugójában álltunk. Nagy meglepetésemre a németekkel az 5-csillagos Grand hotelbe kanyarodtunk be, mire azzal szabadkoztak, hogy nagyon olcsó volt az Agoda Appon, utolsó pillanatban lefoglalva. Szuper ötlet, lesz alkalmam kipróbálni (mondjuk nem tudom, a németeknek szerintem más az olcsó, mint nekem). 8-kor gördültünk be az én szállásomra, ami 12 óra akárhogy is nézzük és Pryan-ra még fél óra scooterezés várt hazáig. Nagyon jó vezető volt, figyelmes, kedves, vicces és türelmes, iszonyú hálás vagyok neki, s mindezt 24.000Ft-ért a tökéletes ebéddel és palackos vizekkel együtt. 

Otthon már csak arra volt erőm, hogy lemossam a hővízforrások iszap-maradványát és felrakjak egy posztot a netre. TÖKÉLETES NAP VOLT! “Nuhun”, azaz köszönöm, bandungi indonézül.

(A következő hónapokban pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásom folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed! Ha szeretnél üzenni nekem, az oldal alján azt is megteheted!)