Ez nem csak egy fal(at)!

Korai kelés, izgulás az időjárás miatt, ugyanis ma megyünk a Kínai Nagy Falhoz… Egy nagy busz gyűjtötte be az embereket a környező szállásokról, így igencsak színes közönség verődött össze ezen alkalomból is. Már a felszálláskor megismerkedtem Marko-val, egy olasz mérnökkel, akivel jól elbeszélgettünk az alatt a másfél óra alatt, amíg oda nem értünk. Én meséltem a Waldorfról, ő meg korábbi útjairól, ugyanis épp Japánból utazott ide, Kínába. Maga az a 75 km, amit megtettünk nem volt valami látványos, autópálya, autópálya és autópálya. Amikor viszont beértünk a hegyek közé, na ott már kezdett érdekesedni a helyzet. Idegenvezetőnk - angol nevén Kevin - elmondta a tudnivalókat, ráadásul úgy, hogy miután bemondta a mikrofonba mindenkihez külön odament és papagájszerűen elismételte újra és újra (ezek szerint eddig nem volt túl sok jó tapasztalata az emberekkel). Ahogy távolodott az ülésemtől egyre halkabban hallottam ugyanazt, ugyanazzal a hangsúllyal, ugyanolyan lelkesen. Eszméletlen! Aztán beszedte a pénzt a felvonókra (amiről nem is tudtam, hogy nincs benne az árban…) és már meg is érkeztünk. És micsoda idő volt!!!!! A nap százfelé szórta a sugarait és már lentről látszott, hogy fantasztikus kilátásban lesz részünk. Megérte átrakatnom a túrát, s már most sajnáltam két, este megismert kollégámat, hogy esőben és ködben kellett idejöjjenek tegnap, s noha így nem tudtuunk hosszabban találkozni, azt hiszem jól jártam…

A 290 éven át épült, 21.000km (!!!!) hosszú falnak a Mutianyu szakaszát látogattuk meg, ami ugyan 7km, de mi csak 2 foltján jártunk. Kevin azt mondta, hogy egy nap nem lehet egyszerre túl sok km-t megtenni, mert olyan szintemelkedések és csökkenések vannak benne és olyan meredek lépcsők tarkítják, hogy nagyon fárasztó. Úgy vonul végig a hegyeken, mint egy sárkány, le-föl! A fal építése rengeteg szakaszban zajlott, a különféle királyságok egyéni falakat emeltek és csak az első császár kapcsolta össze őket egyetlen, nagy kígyóvá, védelmül az északi nomád törzsek ellen. Később tovább fejlődött és nem csak védekezésre, hanem határjelölésre és üzenet-továbbbításra is használták (középkori chat). 

4 órát tölthettünk fent a falon, de hogy hogy osztottad be az idődet, azt Te döntötted el. A keleti oldalán a 6-os megfigyelő toronyba vitt fel egy nyitott libegő és onnan lehetett tovább túrázni egészen az első toronyig. A lejövetel trükkös volt, de arról majd később. A nyugati oldalon a 14-es toronyhoz lehetett felvitetni magad egy immár zárt felvonóval, ahol elmehettél a 19-ig, majd vissza. Legvégül egy étteremben találkoztunk (amit még szerencse, hogy lefényképeztem, mert máskülönben nem találtam volna vissza hozzá).

Na jó. Nézzük kicsit részletesebben, mert megéri. Az üléses felvonóra, mondhatni libegőre kicsit várni kellett, de legalább jutott időnk megfigyelni egy izgi rovart, amit kabócának néztem tetőcserép-szerű szárnyai miatt, amit amikor kinyitott oly pirosan villant elő, hogy hihetetlen. Marco (Google lens) beazonosítása szerint Lycorma delicatula, azaz egy pöttyös lámpahordó kabóca, ami jelentős mezőgazdasági, és erdészeti károkozásra képes, ha nem figyel oda. Minden esetre gyönyörű volt! 

Maga a felvonó tök jó volt. Csillogó, forró napsütés, éles kontúrok, a lábunk alatt hullámzó szelídgesztenyék, közben vadult zengett a cikákák kórusa, oldalt pedig megjelent a Nagy Fal, pont, mint a képeken. Arra lettem figyelmes, hogy alattunk egy fém-vályú fut, ja, hogy ez a tobogán pálya! Egy csúszda, amin kis kerekes szerkezetekkel lehet lejönni, ha éppen nem a felvonót választanád. Már előre örültem, hogy kipróbálhatom ezt is. Amint kikászálódtam az ülésből megjelent a Fal, teljes pompájában. Nem tudom igazán leírni, mert ahhoz ott kell lenni! Persze sok képet láttam már róla, sőt videókat is, de ott lenni és érezni az egész tömegét, a táj méreteit, a végtelenből jövő és végtelenbe tartó fal csíkját azt nem adja vissza semmi. Azon kaptam magam, hogy vadul fotózok, mindenféle beállítással, de hát minek?! Persze tudom minek, de akkor is… Légy a jelenben! - mondogattam magamnak és egy idő után sikerült. Hagytam, hogy hasson. A lépcsők, nos valóban pokoliak: néha nagyon, talán túl aprók, néha meg térdemig értek, úgy kellett felhúzzam magam rajtuk. Még jó, hogy hallgattam tegnap-megismert kollégáimra, hogy jó cipőben menjek!

A mohás kövön hatalmas, keménypáncélú ezerlábúak mendegéltek békésen, úgy kószáltak és olyan bumfordian, mint a tehenek a mezőn, pedig olyan vastagok voltak, mint az ujjam és olyan hosszúak, mint a tenyerem.

Angolul a Fal “The Great Wall”, azaz nem “nagy fal”, hanem “nagyszerű fal”, ami szerintem jobban is illik hozzá. Valóban hullámzott folyamatosan fel-le, mint a sárkány alakja, amit oly nagyon szeretnek errefele. Nem volt sok ember, de az a kevés szinte folyamatosan fotózott és pózolt… Ha elfáradtam leültem és csak csodáltam (nem az embereket, hanem a falat)… Hiába kerestem az árnyékot, azt hiszem kicsit megpörkölődtem. Jó volt néha az őrtornyokban hűsölni. Az 1-es torony után már nem lehet tovább menni, le van zárva, úgyhogy fordultam is vissza. 

A tobogánnál hosszú sor várt, kérdezem az őrt, mennyi, azt mondja 2 óra. Hát annyim nincs… de nem hittem neki, mert gyanús volt, hogy nem érti mit akarok. Beálltam, lássuk hogy megy. Hát fél óra biztos volt, talán több is, de sikerült! “No foto, no foto!” De mindenkinek kezében ott a mobil, úgyhogy hajrá! Beültem a kis kocsiba, lábam közé vettem a botkormányt és adjál neki! Pontosabban mentem volna, ha nem lett volna előttem feltorlódva pár ember. Picit pörkölődtünk a napon, aztán csúsztunk is le. A fémvályú ezer fokos lehetett, de nem ebbe haltak bele azok a csodálatos ezerlábúak, hanem abba, ahogy áthajtottunk rajtuk, ugyanis a butájukat pont ott ette a fene, de nem volt mit tenni. Hulláik végig pettyezték az utat… Sajnos csak 2 km volt az út, de nagyon élveztem.

Séta át a felvonóhoz a rekkenetben, majd fel a Mutianyu NY-i felébe. Ott már sokkal nyugodtabban tudtam szemlélődni, nem volt már bennem a kényszer, hogy minden pillanatban fotózzak. Azt már láttam, hogy nem fogok tudni eljutni a végéig, meg ebben a hőségben nem is volt kedvem, nem teljesítménytúra, úgyhogy leültem az első őrtorony tövébe és nézelődtem. Hosszan! Gondoltam hazatelefonálok, a 32 giga netemből biztos maradt még, én meg nemsokára indulok egy másik országba, olyanra meg még nem volt példa, hogy a Kínai Nagy Falról hívjam anyáékat. Vicces volt! Fantasztikus, hogy ma már ezt is meg lehet tenni - és ez most biztos nagyon boomerként hangzott, de tényleg nem ehhez vagyok szokva, nem ebben nőttem fel! De egy valamit bizton megállapítottam: ez nem CSAK egy fal. Még nem tudom mi, de itt valami több van: egy érpálya, pedig nem szállításra használták, nincs is olyan magasan, nem tudom… Hálás vagyok, hogy a részese lehettem.

Mire leértem az étterembe már felforrt az agyvizem. Tradicionális, kerek asztalokhoz ültünk le, s már hozták is a fogásokat a középen álló forgó tálcára. A menü: kínai. Vicces, mert tényleg! Pont olyan volt, mint amilyet otthon lehet enni a Blahán a kínaiban, feltételezem ez az a fajta kaja, amit európaiaknak készítenek. Ez alatt a hét alatt sehol nem láttam ilyet, csak itt: édes-savanyú csirke rizzsel, mindenféle nyálkás, párolt zöldséggel. Miközben új ismerősömmel: Giuseppe-vel megvitattuk Magyarország politikai helyzetét és nemzetközi visszhangját (újfent) szépen megebédeltünk. 

3 óra után újra összetalálkoztunk Marco-val és indultunk haza. Ő megmászta az egész falszakaszt, még a 400 meredek lépcsőt is a végén, hát minden elismerésem, én nem lettem volna képes rá, csak ha az életem múlt volna rajta. De hogy helyette bele tudtam merülni a zölden nyújtózó tájba az mindennel felért. A buszút eseménytelenül telt, leszámítva azt a kellemetlen tényt, hogy az izzadság jégpáncéllá fagyott rajtam, amire persze készültem, de úgy tűnik nem eléggé, mert megfáztam, aminek az lett az eredménye, hogy egész éjjel folyt az orrom… Az autópályáról azért ejtsünk egyetlen mondatot: egész Pekingben nincs szmog, pedig hát akár lehetne is. Miért? Mert bár 4 sáv megy egyik, 4 sáv megy másik irányba és egész sok autó használja, mindegyik elektromos…

5 után értünk vissza a szállásra, tele élményekkel, de nem volt idő igazán megemészteni. Egy gyors zuhany után felvettem a legcsinosabb ruhámat az újonnan vett fülbevalómmal és már indultam is, mert jegyem volt a Pekingi Operába. Általában utálom ezeket a Show-kat, de itt és most úgy éreztem kivételt teszek, azért ez mégiscsak a Pekingi opera. A Liyuan Theater egy elegáns hallból nyílt, ahol pici fények mellett egy nő zongorázott. Míg várakoztam megnéztem a Mei Lanfang kiállítást, ő volt az a nő, aki megismertette a világgal a pekingi operát tengerentúli előadásaival (1961-ban halt meg). Itt minden mozdulatnak és minden színnek jelentése van. Ha meglegyintik a szoknyát az jelentheti azt, hogy lovagolnak, ha lépnek egy nagyot az jelölheti azt, hogy benyitottak egy ajtón. Az erősen festett arcok már előre elárulják a karakter várható jellemét: ha fehér, akkor gonoszságot, ha vörös, akkor hősiességet fog mutatni. Már alig vártam, hogy láthassam hogyan festik magukat, ugyanis mivel korán érkeztem megnézhettem ahogy az egyik szereplő felteszi az arcfestéket. Minden a színpadon zajlott, de oda lehetett menni hozzá egészen közel. Szép lassan felkente a fehér, majd a fekete kencét, aztán jött egy öltöztető és ráadta a több rétegnyi ruhát, meg a vastagtalpú cipőt. Mozdult egyet-kettőt, felvéve karakterét és már kezdődött is az előadás.

A legolcsóbb jegyet vettem, amivel a hátsó szektorban foglalhattam helyet, az asztalok mellet ülő vendégek mögött. Persze sokat próbálgattam, hogy honnan fogok  legjobban látni és azt hiszem jól választottam. Közben Marco is megjött, ugyanide foglalt jegyet és együtt élvezhettük végig a műsort. A szöveget oldalt kivetítették angolul is, így tudtuk követni a történéseket, de az az igazság, hogy abból nem volt sok… Na de mit is láttunk? Az egy órás produkció első felében Sellwater címen két nő “énekelt” fel s alá, amit oldalt, népi hangszerekkel, a jellegzetesen szóló nyirnyogó vonóssal az élen, élő zenével kísértek. A sztori annyi volt, hogy a szolgáló megpróbálja összetalálkoztatni az úrnőjét egy fiúval, amihez kiviszi őt a kertbe, s míg várakoznak a szolgáló megpróbálja húzni az időt a környező virágok ecsetelésével. A végén semmi katarzis, a fiú fel sem tűnik, tanulság nulla vagy csak nem játszották végig. Mondjuk nekem ez is sok volt, mert olyan mérhetetlen magas virnyogást produkáltak, amilyet még nem nagyon hallottam. Az én fülemnek és az én ízlésvilágomnak ez nem volt kellemes, sőt! Mint mikor azzal játszanak a gyerekek, hogy baromi hangosan felkanyarítják a hangjukat, na olyan volt…

A második felvonás a “18 Arhat harca WuKong”-al címet viselte, ami már a férfiak terepe volt. Már előre aggódtam, hogy ők is virnyogni fognak, de nem, ők harcoltak és inkább volt akrobatikus színház, mint opera. A sztori szerint Buddhát zavarta valami miatt az egyik emberke, úgyhogy ráküldött mindenkit, hogy győzzék le. Sorra mennek a bátor harcosok, de bármilyen furfanggal is közelítik a sárga ruhába öltözött manust se a törpe, se az óriás, se a kigyúrt, se a vézna nem tudja legyőzni. Tanulság? Már nem is kerestem… Ami klassz volt benne az a koreográfia, na az valóban zseniális volt. Ahogy azok a harcok meg voltak tervezve, ahogy óramű pontossággal elhajoltak, csaptak, dobtak és elkaptak, az valóban művészet volt: tánc. A kosztümök és maszkok nagyon igényesek, a gegek már kevésbé. Marco felvette az egészet, hát kíváncsi vagyok mikor fogja újra végignézni… az egészet… 

“It’s not my cup of tea” - fordította le Marco az arckifejezésemet az előadás után, mert hirtelen nem tudtam mi erre a helyes angol kifejezés, de azt hiszem ráérzett a lényegére. Örülök, hogy láthattam ilyet, mert ezzel is kicsit közelebb kerültem a hangos, mozgékony, sokszínű kínai néplélekhez, megtapasztalhattam a humoruk egy szintjét, de nem az én stílusom…

Az estét egy pekingi kacsázóban zártuk a szállásunk közelében, ahova én ugyan csak elkísértem Marco-t, azonban ő végigevett egy fél kacsát. Holnap én is kipróbálom, de ilyen későn én már nem tudok enni… Csodás nap volt, ezernyi élménnyel.  A Fal mostantól számomra nem csak Pink Floyd miatt a kedvencem…

(A következő hónapokban pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásom folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed! Ha szeretnél üzenni nekem, az oldal alján azt is megteheted!)