Majd a sekély vízben! - búvárkalandok

A következőkben egy hangfile található, ami a leírt anyag általam felolvasott verziója. Gondoltam felveszem, ha már úgyis mindig felolvasom mielőtt közzétenném az írást... Fogadjátok szeretettel!

https://drive.google.com/file/d/1MaZ3jGpiPjJq4TpIWqMgOt-9n2w88wdV/view?usp=sharing

A mai naptól őszintén szólva már hetek óta tartottam. Készültem rá, meg minden, nagyon vártam, de ugyanakkor kicsit végig reménykedtem, hogy valami miatt mégsem tudunk elmenni. Ez volt az egyetlen “szabad” napunk, amit palackos búvárkodással töltöttünk. Hiába a Bangkoki iroda csúszása sikerült áttenni a búvárkodás időpontját, s miután reggel 8-kor a szálloda hallja előtt felvett minket a kétsoros pickup, már úgy tűnt nincs visszaút.

A kis autó sorra vette fel az embereket, én meg csekkoltam őket, hátha nem én leszek a legbénább. A helyzet az, hogy 6 éve csináltuk meg a búvárvizsgát, szintén Thaiföldön, Phi-phi szigetén és akkor ment is, de azóta mindent elfelejtettem. Hónapok óta nézem a refresher videókat, hogy mit, hogy, hova, de élesben persze minden más. Mindegy, megírtuk a központnak, hogy kérünk egy tudás-frissítést, egy update-et, mire visszaírták, hogy semmi gond, természetesen és majd a sekély vízben mindent átismételünk újra. Remek! Először egy idős, német házaspár szállt fel, gondoltam, sima-liba, idős is, pocakos is, a néni nem bírta hátul a platón, előre kéredzkedett. Nem én leszek a mazsola… Ahogy szóba elegyedtünk kiderült, hogy ugyan a néni 65 éves, de 340 merülésen van túl, ahogy a bácsi is, szóval ez nem jött be. Aztán mellénkszállt egy észt csávó, aki Máltán él és amúgy hivatásos, majd jött még egy osztrák házaspár, akikről nem derült ki semmi. Hát mit mondjak rendesen remegtem.

Ban Bang Bao hosszú folyósója most még zsúfoltabbnak tűnt, mint tegnap. Mondtam Daninak az egyik cuki, szőrös kiskutyára mutatva, hogy azt ott kérem, levinném, hogy megnyugtasson. Mire elképzeltem a szőrös kis fejét egy üvegpalackban, ahogy veszi a levegőt, na az öntött belém egy kis lelket. A BB Divers irodában iszonyú fejetlenség fogadott. Pillanatok alatt szétdobtak minket és úgy tűnt, hogy mi nem ezekkel a profikkal fogunk menni, hanem két másikkal: egy új-zélandi fiatal csávóval, aki mint kiderült tegnap előtt lefutotta azt a maratont, amiről mi is hallottunk, a másik meg egy izraeli pasi volt, aki rendszeresen merül és épp világkörüli nászúton van a feleségével. Aki nincs itt… mert miért is lenne? Én marha!

Összeismerkedtünk Adrian-el, a francia instruktorunkkal, akinek akcentusával még meg kellett barátkozni, de momentán az tűnt a legkisebb problémának. Ezren álltak körülöttünk és mindenki csinált valamit egy zsebkendőnyi területen. Töltsük ki ezt a papírt, van-e biztosításunk és kérünk-e komputert záporoztak a kérdések. Biztosításunk ugyan van, de ez extrém sportnak számít, arra meg nem érvényes, úgyhogy igen, kötünk (500 baht fejenként, a hülyének is megéri), és nem, én nem kérek számítógépet, elég lesz magamat koordinálni (Dani persze kért). Mik a méreteim? Mittomén… Kaptam békatalpat, szemüveget és ami a legfontosabb: egy lebegés-szabályozó mellényt mindenféle csövekkel, amik valamennyire rémlettek a videóból. Szuper! Mire felocsúdtam már volt egy névre szóló dobozom, amibe mindent behalmoztunk és már vitték is fel a hajóra. Rendben, de mikor ismételjük át a tanultakat? Hát arra most nincs idő, induljunk, majd ott, egyébként is írnunk kell egy tesztet, de majd csak az első merülés után. Az első merülés után? De mi van, ha addig meghalok? Ha nem halok meg, akkor meg minek megírni, akkor mindenre emlékszem… Nem nagyon volt időm ezen a logikai bukfencen gondolkodni, ugyanis már lökdöstek a hajó felé, indulni kellett.

A hajón sem hagytak magamhoz térni. Megmutatták hol vannak a palackok, feladat: rakjuk össze a felszerelésünket. Na, több se kellett nekem. Dani eltűnt a mosdóba, én meg nézegettem a sok csövet, melyiket hova kell dugni, de halvány fogalmam sem volt. A mellettem ügyködő izraelitől próbáltam ellesni, de nem volt vicces, hiszen az életem múlhat ezen. A személyzet egy tagját épp arra ette a fene, hát azonnal elkaptam, hogy nézze át mit csináltam. Nagy meglepetésemre sikerült jól összeraknom mindent!

A sorrend a következő: meg kell nézni a palack feliratát, hogy 5 évnél ne legyen régebbi és meg kell szagolni a kiáramló gázt, hogy ne legyen semmi szaga. A palackot össze kell kötni a lebegés-szabályozó mellénnyel (BCD), megnyitni a gázt és nézni, hogy a nyomásmérőn 220 bar legyen. Ha számba veszem a csutorát és rendesen veszem a levegőt ez az érték nem szabad változzon! Ugyanezt megnézem a sárga csutorán is, ami a másodlagos, azaz a biztonsági lélegeztetőm. Aztán felfújom a mellényt egy külön kis gombbal, majd leengedem ugyanonnan és a 2 vészleengedővel is, ami a mellényből fityegő két kis kallantyú. Ki  kell próbálni, hogy a mellényt szájjal is fel tudom-e fújni, ilyenkor az egész pipaszerű valamit be kell kapni és miközben megnyomom a gombot felfújom a mellényt. Miután végigellenőriztük a sajátunkon ugyanezt végig kell nézni a társunkon is, hogy biztos ne maradjon ki semmi. Mindketten kaptunk a derekunkra egy rakat súlyt egy övben, hogy jól ki legyünk egyensúlyozva, majd leültünk a fedélzet közepén a földre, ugyanis jött az eligazítás.

Az óceán úgy hullámzott, mint a fene, úgyhogy Adrian adott egy kis tengeribetegség elleni gyógyszert, hogy hááááát ha gondolom vegyem be. Semmi bajom nem volt vagy inkább azt mondanám, hogy sok bajom volt, de egyik sem a hullámzás miatt, de nehogy ezen múljon, bekaptam… Az első merülés helye a Hin Raab szikla. Adrian megmutatta a térképét és elmondta részletesen hogy fogunk menni. Megmutatta a víz alatti jeleket, hogy mire figyeljünk és már bújtunk is bele a cuccba… amivel aztán nem tudtam felállni olyan nehéz volt. Valahogy eltotyogtam a lépcsőig, majd egyik kezeddel fogod az súlyokat az öveden, a másikkal fogod a maszkodat és szádban a csutorát és ugrás. Méghogy “a sekély vízben”... Ennyi sós vizet rég nem nyeltem, mint akkor. Még szerencse, hogy Daninak ki kellett cseréljék a palackját, mert ott derült ki, hogy ereszt, így volt időm kicsit magamhoz térni. Szép, hisz még csak beugrottunk a vízbe…

Egy kötél mentén elindultunk lefele… Vagyis indultunk volna. Valami miatt én azt hittem a kötél velünk fog jönni. Hát nem… Adrien, mikor észrevette, hogy nem engedem el, egyenként fejtette le az ujjaimat a kötélről és mutatta, hogy induljak. Még hogy a “sekély vízben”...  Kb 5 méter mélységben, ahol már nem volt olyan hullámzás végigcsináltuk a gyakorlatokat. Adrien bemutatta, majd egyenként mindannyian megcsináltuk, ő figyelt és kijavította, ha valami nem jól sikerült. Kezdett egyre jobban menni minden és kezdtem én is egyre jobban érezni magam. Már sokkal könnyebben vettem a levegőt és a pulzusom is kezdett visszaállni a normálisra. 

16 méterre mentünk le, a pasi után mi voltunk a következők. Aztán elengedtük a kötelet és elindultunk körbe, a szikla körül. Zseniális volt! Az a csend és nyugalom, amit ott lehet érezni, az valami fantasztikus! Murénák, férgek, nagy halcsapatok, nagy tengeri sügér, vékonyka-hosszú korallok. Az egy másik világ ott lent. Lágyan legyeztünk az uszonyainkkal és szép lassan haladtunk előre.

Egyedül azzal volt gondom, hogy éreztem túl könnyű vagyok még ennyi súllyal is a derekamon, úgyhogy állandóan fújtam ki a levegőt a tüdőmből, hogy tartsam velük a szintet. Mi, Danival állandóan egymást kellett figyeljük, ahogy a búvárok szokták és láttam, hogy neki sem egyszerű lent maradni. Ezen kívül minden rendben ment.

Dani videózott a go proval, én meg figyeltem a tájat, élveztem, hogy élek. 50 percet voltunk lent. Adrian sokszor kérdezte, hogy mennyi levegőnk van még, hát nekem nem sokat fogyott, a fiúknak inkább… A szintezést szépen végigcsináltuk, nem rohantunk egyből föl, majd a rettenetes hullámzás közepette kiszenvedtük magunkat a hajóra, ugyanis ezzel a nehéz cuccal fel kellett lépkedni a vízbe lógó létrán.

Hát mi tagadás, nagyon örültem, hogy megvagyunk!!! Átraktuk a mellényünket egy friss palackra, majd jött a jól megérdemelt ebéd és a teszt, amit Adrian beígért. A menü: husi rizzsel és zöldséggel, némi omlettel és fantasztikusan finom ananász (nem a konzerv) édes dinnye-szeletekkel. Csillogó napsütésben, hatalmas hullámok hátán, kis szigetek között… kell ennél több?

A teszt néhol könnyű volt, néhol nehéz, ilyenkor megkérdeztem Danit, mire Adrien azt mondta nem szabad lesni, mire azt válaszoltuk, hogy csak a fordítás miatt beszélünk… Amint megírtuk ő elvonult és kijavította, majd visszahozta és együtt átbeszéltük. A 21 kérdésből 5 hibánk lett, de az új-zélandi többet rontott, szóval jók voltunk. Amikor felolvastuk a kérdést és a választ, mi tagadás neki volt a legjobb az angolja… 

A második merülés előtt is volt eligazítás, ugyanúgy, mint az első alkalommal. Most egy hatalmas hajóroncs, a 100m hosszú HTMS Chang volt a cél. Ez a hajó szolgált a II. világháborúban és a koreai háborúban is, majd 2012. november 22-én szándékosan süllyesztették itt el, hogy mesterséges zátonyként szolgáljon és vonzza a búvárokat. Újra lecsekkoltunk mindent, kaptunk még súlyokat az övünkre és mire feleszméltem ismét ugrottam a fedélzetről.

Most sokkal kevesebb vizet nyeltem, habár a hullámok sokkal erősebben dobáltak. Ismét jött a kötél, csakhogy most nem láttuk az alját. Olyan volt, mint mikor egy National Geographic filmet nézel, hallod a búvár légzését, a buborékok hangját, majd a narrátor elkezdi mondani a szöveget a veszélyes küldetésről. Most is ez volt, de én benne voltam. Nem nyúlhattam a popcornért. Nagyon szürreális volt, ahogy ott kapaszkodtunk a kötélbe, a látótávolság egy karnyújtásnyi volt, majd Adrian mutatja, hogy sajnálja, de nem lát semmit, mutattuk mi sem, ez van. Egyszer csak a hajótestet éreztük a lábunk alatt. Az eligazításból tudtuk, hogy idáig nem kellett volna lejöjjünk, mert az már 24 méter mélyen van, mi pedig csak 19-ig mehetünk az igazolványunkkal. Mindegy. Most a túlélésre mentem, figyeltem a légzésemet és hogy ne essen ki a csutora a számból a nagy áramlattól. Nem volt mit tenni, megfogtuk egymás kezét, mint az oviban, hogy nehogy elveszítsük egymást és Adrian vezetésével elindultunk valamerre. Dani computere állandóan csipogott, jelezve, hogy túl gyorsan emelkedünk. Mindegy, Adrian nyugodtan haladt tovább. Adott ponton elővett egy segélykérő bólyát és körültekintően felfújta. Legalább láttunk egy ilyet is. Szép lassan felengedte, majd mentünk utána. Mikor felértünk a víz színére akkor láttuk, hogy mennyire elvitt egy áramlat, jóval odébb voltunk a hajónknál. Jó sok úszás következett, főként háton, de egyáltalán nem volt könnyű a rettenetes hullámzás miatt. Adrian egy ponton megfogta a grabancomat és húzott magával, mikor látta, hogy elég lassan tudok kalimpálni.

Mikor kikúsztunk a fedélzetre örültünk, hogy megvagyunk. Nem számított, hogy pokolian felsértette a lábam az uszony, minden rendben volt így is. Adrian nagyon sajnálta, hogy így alakult, azt mondta, hogy amióta itt dolgozik ilyen még nem volt. Kérdezte akarunk-e merülni harmadszor is, hát köszöntük nem, ennyi pont elég volt. Az izraeli, aki amúgy szoftverfejlesztő, ő ment, de azt mondta nem volt valami nagy szám, az első merülésünket nem múlta felül. 

Helyette Adriannel beszélgettünk. Ott volt a hajón a chilei felesége is, aki szintén búvár oktató és az év felében itt élnek. Nem szeret nagyon hazamenni, nem tetszik neki mostanában a politikai helyzet, ide menekül Ázsiába. Közben kitöltöttük a logbookot, azaz a búvár naplót, amibe bekerült mindkét merülés az összes körülménnyel, a súlyokkal és azzal, hogy miket láttunk. Adrian bepecsételte 8-ra növelve merüléseink számát… Van még hova fejlődni!

Ami miatt nagyon megérte az az, hogy láttuk képesek vagyunk rá, meg tudjuk csinálni. Ha még párszor átismételjük menni fog ez, most sem rontottunk el semmit… Az az igazság, hogy egy percig nagyon vagánynak éreztem magam…

5-re értünk vissza a kikötőbe. A csodás lemenő napban odaintettem a szőrös cuki kutyának, elköszöntünk Adriantól és csendben, élményekkel gazdagon visszacsorogtunk a szállásunkra. Kellett az a 40 perc, hogy feldolgozzuk, mire visszatértünk. Anyáék épp jöttek le úszni, úgyhogy egymás szavába vágva meséltünk. De nem volt sok időnk, mert 6-ra hivatalosak voltunk a parton egy koktélra, amit a magyarországi utazási iroda ajándékozott nekünk a hajókázós napon felmerült problémák miatt. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna… 

Lemostuk a sok sót, belebújtam a kambodzsai új ruhámba és mentünk koktélozni. Én valami gines cuccot, egy Singapore Sling névre hallgató édes valamit ittam, hát mi tagadás meg is éreztem a hatását, miközben a csoporttársaink a buvárkodásról, majd a Waldorf iskoláról kérdezgettek. De nem volt nekünk erre időnk. 

Miután Erika készített egy “köszönjük szépen” videót már indultunk is, hiszen nincs Thaiföld thai masszázs nélkül és mikor máskor, mint egy ilyen megerőltető nap végén?! Mivel még mindig a leégés dominált a hátunkon arra gondoltunk egy talpmasszázs fog a legjobban esni, úgyhogy bementünk a legközelebbi szalonba. Anya délelőtt már letesztelte őket és csillagos ötöst kaptak, így nem volt kérdés, hogy ő ugyanahhoz a nőhöz ült, mi Danival két másikhoz. Apja köszönte ezt inkább kihagyta, pedig 60 perc 300 Baht-ért a bolondnak is megérte. És milyen fantasztikus volt!!!!!! Dönthető, kipárnázott, puha fotelek, villany lekapcs és talán az egésznapos fókusz, a hullámzás vagy a Singapore Sling járult hozzá, de nagyon kellemesen ellazultam. A nénik nagyon cukik voltak. Néha beszélgettek egymással, motyogtak valamit, ami nekem nagyon olyannak tűnt, mint a Csillagok háborújában az ewokok nyelve (mint kiderült van köze hozzá). A végén még a vállamat is megnyomkodta, úgyhogy teljes bódulatban támolyogtunk ki, megköszönve a masszázst.

A búcsú vacsorát a szokásos helyen fogyasztottuk el. A mellettünk levő asztalnál ismét egy sugar daddyt véltem felfedezni egy nagyon rideg, szomorú, fiatal lánnyal. Kíváncsi lettem volna a történetére… Aztán sétáltunk egyet a bazársoron, belehallgattunk valami blues-ba, amit furamód ázsiaiak adtak elő, majd lementünk a partra, hogy Anyáéknak is megmutassuk a villódzó planktonokat. Ha valaki messziről nézett minket annyit láthatott, hogy derékig feltűrt szoknyában rugdosom a vizet a vaksötétben. Illetve csak jó lett volna, ha sötét lett volna, így pont nem láttuk eléggé, de azért sokat nevettünk. Én mindent megpróbáltam!

(A következő hetekben pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásunk folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed!)