A mocsárban

A következőkben egy hangfile található, ami a leírt anyag általam felolvasott verziója. Gondoltam felveszem, ha már úgyis mindig felolvasom mielőtt közzétenném az írást... Fogadjátok szeretettel!

https://drive.google.com/file/d/1MY7P7AUn-9mf8jkhTGsMNxQt8PFT5Pc0/view?usp=sharing

A reggeli minden eddigi tapasztalatomat felülmúlta. Egy oldalt-nyitott teraszt képzelj el a homokos tengerparton - ahol még a kóbor kutyák is plakátra-illően nézték a hullámokat - pálmafákkal és kellemes, halk zenével. A svédasztal körben kirakva tele finom falatokkal, s mikor úgy láttam körbeértem (ami szintén nem volt kis munka) akkor vettem észre, hogy csak az egyik felével végeztem, mert külön terem nyílt a gyümölcsöknek és a péksüteményeknek. A méz alá igazi lépet tettek, a kávé alá igazi kávéfőzőt és a salátáknak saját hűtőt. Nem tudtunk betelni az élménnyel, az ételekkel annál inkább.

8-kor már az előtérben ültünk, várva a buszt, ami program szerint egy hajókirándulás felé vette volna az irányt. 10 perc után kicsit meglepődtünk, fél óra után elkezdtünk aggódni, egy óra elteltével már türelmetlenül toporogtunk, 2 óra ücsörgés után már csak feküdtünk a pamlagon, bámulva az óceánt és a fölöttünk mászkáló brutálisan nagy gekkót. Közben kiderült, hogy a Bangkoki iroda elrontotta a napot és bár a helyi idegenvezető - akinek az elérhetőségét (szégyen szemre) nekem kellett odaadnom Erikának - gyorsan leszervezte a hajót, de a helyi iroda nem hagyta jóvá. Erre vártunk közel két és fél órát, különlegesen békésen - talán a bőséges reggelinek köszönhetően - amikoris Erika megelégelte és elbocsátott minket. Igenám, csakhogy mi ehhez igazítottan foglaltuk le a búvárkodást és 11-kor kitalálni, hogy mit csináljunk aznap eléggé elvesztegetett idő. Na mindegy, ez van, ebből kell főzzünk, úgyhogy elmentünk a búvárközpontba, hogy megpróbáljuk átszervezni, de nem volt nyitva, nem tudtuk elérni őket. Újratervezés… 

Végül egy pici, útszéli irodában kértünk egy taxit 2.500Baht-ért a maradék fél napra, hogy elvigyen minket a sziget végében fekvő mangrove mocsarakba és amíg az elindult visszamentünk a szállásunkra pancsolni egyet az óceánban. Ez tulajdonképpen a Dél-Kínai tenger, Thai-öböl része, ami a Csendes-óceánhoz tartozik, szóval abban. Jó volt újra a szüleimmel és immár a férjemmel úszkálni egy hatalmas, hullámzó víztömegben, nem gyakran csinálunk ilyet. Nekem a pici gyerekkoromat juttatta eszembe, amikor még úszni sem tudtam és pinkacsának neveztem a kacsafejes úszógumimat… Volt egy-két flash backem (szintén nem drogok miatt). A víz felől csodás rálátás nyílt a meredek, dzsungeles, buja partra, ami jó is volt, mert hiába vittünk pipát és szemüveget, a vízben semmi nem látszott. Visszafele fellátogattunk a szálloda tetején levő medencébe, onnan is lenéztünk, majd menetfelszerelésben vártuk Mr. Jeng, újonnan felfogadott vezetőnket.

Mr. Jeng rendesen meg is érkezett és így kis - megbeszélésnek nevezett mutogatás  után - 1-kor neki is indultunk az Elefánt sziget felfedezésének egy kis pickup-al, amit itt songtao-nak, azaz “kétsorosnak” neveznek. Jöttek ismét a meredek és végtelenül kanyargós utak, úgyhogy kapaszkodnunk kellett hátul keményen, nehogy lerepüljünk. Az utak nem mellesleg sokkal jobb állapotban vannak, mint nálunk, igaz nincs hó és jég, de akkor is felháborító…

Mr. Jeng kicsit önállósította magát és megállt mindenhol, ahol azt gondolta nekünk jó lesz. A Chao Pho Ko Chang Shrine egy hamisítatlan kínai templom volt csillogó pikkelyű sárkánylépcsővel és pagodaszerű épületekkel. Lampionok és füstölők mindenütt, a kiírás szerint a szentélybe nem léphet be olyan nő, akinek épp megvan a menzesze. Főnix és sárkány szimbólumok között rázogattam ki egy jóspálcikát és közben nagyon koncentráltam, hogy valami jót mondjon. Egyébként baromi nehéz kirázni egyet, mert mikor már végre jön, akkor sok jön… vagy csak  nekem… és ez is jelent valamit… A 13-as számot húztam (a 100-ból), aminek jelentését kis lapocskán lehetett kiolvasni. 

"Ez a sorsolás jó szerencsét hoz. Ha elvesztél, újra megtalálnak. A jövőben minden jóra fordul. Az elveszett dolgok visszatérnek. Aki elment, visszajön. A beteg meggyógyul. A peres ügyekben győzelem várható. A kívánságod valóra válik. Olyan vagy, mint egy bimbózó virág vagy növény a száraz évszakban, amikor sem eső, sem kertész nem öntöz. Ne csüggedj el, és ne menekülj, légy türelmes és várj. Aki lehetőségre vágyik, nem veszít semmit. Aki gyermeket szeretne, annak most még nincs rá alkalom. Ugyanakkor barátokkal és rokonnal kerülsz kapcsolatba, ami jó szerencsét jelez.” Hát köszi: magyarul várjak… 

Amikor próbáltam kibogozni az angol szöveget valaki épp szertartást kérhetett, mert egy hosszú bot végén hangos ropogással petárdákat robbantottak fel a pagoda udvarán. Ez segít a rossz szellemek elűzésében és a jó szerencse vonzásában. Hát, semmi sem történik véletlenül…

A következő megálló a Nam Tok Than Mayon csodálatos vízesése volt (nam tok jelentése: vízesés). Fejenként 200 baht-ért bemehettünk a védett területre és 10 perces, köveken való séta után megérkeztünk a többszintes, csodás természeti képződményhez. Alig voltak mások rajtunk kívül, a víz kristálytiszta, a dzsungel csendes volt. Az agancspáfránynak is otthont adó magas fákról szövevényes lián-kompozíció zuhant alá. A hatalmas sziklákon kötelek segítették a feljutást, hogy közelebbről is megnézhessük Rama thái-ul írott nevét és a vízesés további szintjeit. Nagyon rendben volt. A gímpáfrány szoros sorokba rendezett spóratartóitól kezdve a roskadozó jack fruit fáig minden.

És akkor jött a mangrove mocsár. Hogy láthassuk le kellett autózni északról egészen a sziget déli végébe, ráadásul a már említett csodás utakon, ami bizony időbe telt. Az apály miatt eléggé visszavonult a víz, így kevesen voltak kíváncsiak a cölöpökön álló kis falura Salak Khok-ra és a kikötőre, ahol egy halász csónakban épp rákászhálót csomóztak. Fejenként 200 baht-ért bevittek a mocsárba, de nem akármin. Egy velencei gondola szakasztott mása volt a járművünk, a gondolás: egy kicsit mogorva bácsi, aki ugyan nem énekelt, de helyette hangosan szuszogott, ahogy teljes erejéből mozgatta a csónakot. Csodás délutáni fény szűrődött be a mangrove csatornákba, az árnyék bújócskát játszott a fénnyel a kacskaringós gyökerek között. Minden nyugodt, csendes volt, mint mikor az ember egy jó ebéd után hagyja, hogy álomba ringassa a meleg nap zsongása. Csendben élveztük a tájat és hallgattuk a mocsár hangjait.

Hogy a fák ne forduljanak ki a földből horgonygyökerek rögzítik, az időszakos elöntések miatt pedig szellőzőgyökerek állnak ki az iszapszint fölé, hogy levegőt kapjanak. A növény maga nagyon speciális - mint azt már Szingapúrban is megtanultam - itt viszont sokkal nagyobb tömegben lehetett látni ezeket az ökológiai halbölcsőket. Hogy hogy szaporodik azt most láttam először. A mangrove elevenszülő — ezek nem magvakat, hanem félig fejlett, 20–40 cm-es csíranövényeket potyogtatnak el, azok pedig a puha iszapba fúródva rögtön meggyökeresednek. A befúródást hosszú, dárdaszerű nyelek teszik lehetővé, amik rendre ott lógtak már a fákon, de az iszapban is felismertük őket. A növény kétnemű, így képes akár saját magát is megtermékenyíteni vagy a szél segítségével másik fával szaporodni. De már önmagában az, hogy sós vízben él különleges, mert a felvett sót a levelein keresztül sajátos sómirigyek kell kiválasszák. 

Amit viszont nem tudtunk megfejteni azok a hangos koppanások voltak, amik minduntalan felhangzottak és hiába fordultunk azonnal abba az irányba, nem láttuk mi adta ki… Ahogy kiértünk a nyílt vízre feltűnt egy cölöpökön álló falu és a tenger hordalékából épült kis sziget. Pici mangrovék álltak ott a “lábaikon” és várták az újbóli elöntést. Aztán fordulás és már indultunk is visszafele. A kocsiban friss víz és banán chips várt.

  A következő megálló egy luxus resortnál volt, nem is értettük miért fékeztünk itt le, de mikor Mr. Jeng elkezdett hívogató hangokat kiadni, miközben közelített a bejárat felé sejtettük, hogy valami állatokat szeretne mutatni. A recepciósok rögtön a kezébe adtak egy csomag kis halat és már fel is tűnt a resortot körülvevő hatalmas akvárium, amiben brutál nagy halak és néhány nem kevésbé nagy levesteknős úszkált. Ahogy csipesszel adagoltuk nekik a finom falatokat nagyon közel engedtek magukhoz, úgyhogy rendesen meg tudtuk figyelni őket is, meg a gyors halakat is, ahogy csak úgy csattant az állkapcsuk a beadott élelem körül. Elég ijesztőek voltak. Dani beengedett melléjük egy vízhatlan go pro kamerát, kiváló képeket készítve róluk. Végre addig maradhattunk egy helyen ameddig csak szerettünk volna.

A következő megálló a Wat Salak Phet kínai buddhista templom, amit egyedül mi látogattunk akkor. Mivel a szigeten most rendezték a maraton futást az embertömegek abba az irányba vonzódtak. Igaz, ide is várták őket nagy csinnadrattával, de még senki nem jelent meg. A színes istenek és csillogó, méregzöld sárkányok most csak nekünk díszelegtek, ahogy a belső tér is, ami egyszerűen lenyűgöző volt. A délutáni nap pont betűzött az ablakokon és megvilágította a vörös falat, az aranyozott, részletekbemenően kidolgozott, cirádás alakokat. A fény ezeken gellert kapott és millió-felé szóródott, megsokszorozva a csillogást. Mesebeli volt és nagyon megnyugtató. A szentélyen arany Buddha-szobor, fölötte a szokásos csillár, körülötte meg mindenki, akit szeretek. Csak egy templom egy random szigeten, de azt hiszem erre mindig emlékezni fogok…

Az utunk végén megérkeztünk a fő látványossághoz: a Salak Phet mangrove erdőbe. Itt pallókon lehet körbejárni a területet, most nem a víz, hanem a szárazföld felől érezhettük át hangulatát. Mondjuk eléggé kellett figyelni a lábunk alá is, mert a pallókat már megette az idő vasfoga, de a látvány valami csodás volt, főleg ebben a megvilágításban. Dani elővette a kamera 2 méteres botját, amivel olyan felvételeket tud csinálni, mintha drónról készültek volna. Láttunk mangrove almát, a visszavonuló víz nyomában ottmaradt pici rákokat és a zöldes-sárga erdőt a sötétbarna iszap előterében. Leírhatatlan, elmondhatatlan, szinte átélhetetlen. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy a lelkünk már elő volt készítve rá. Hagytuk, hogy hasson… A pallósor végén ott volt a tenger. Leültünk a szélére és figyeltük a sekély vízben úszkáló tűhalakat. Azon gondolkodtunk mi adhatja azokat a nagyon hangos, pattanó hangokat. Dani még be is mászott a kusza gyökerekre, de nem tudtunk rájönni. Faágak vagy kókuszdió esik ekkorát? Cuppan a visszavonuló víz a lyukakban? Az az ötletem volt, hogy a rákok adhatják ki összecsapva ollóikat, csak túl kicsinek tűnt hozzá az állat. Mint utóbb kiderült - mert utánanéztünk - valóban rákok, de a pisztolyrákok adják ki a hangot megnagyobbodott egyik ollójukkal, amivel így vízbuborékot lőnek ki a lyukakban rekedt vízből. Izgi!

Mire visszaértünk a taxisofőr már kicsit nyugtalan volt, nem hitte, hogy ilyen soká tud időzni egy turista ilyen érdektelen mocsárban. Nekünk maga volt a mennyország! Megigézve kucorodtunk fel a pickupra és hagytuk, hogy vissza-zötykölődjünk a szálláshelyünkre. Út közben szürke felhők tornyosultak és eleredt az eső, Mr. Jeng meg megállt utat rendezni egy machetével, de amúgy minden rendben ment.

7-körül értünk vissza és egyből a tegnapi vacsorahelyet céloztuk meg. Egy kis fokhagymás, rántott tintahal és még jobban fokozódott a komfortérzetünk. Közben folyamatosan nyomon követtük a környező zivatar vonulását és a szomszédos kölcsönző motor-borulás esetét. Lefekvés előtt már csak arra volt erőnk, hogy egy palackba vizet vegyünk a tengerből, de sajnos nem működött az, amire számítottam, hogy ha a villódzó zöld planktonokat összerázom ha nem is lámpásként, de halvány lidércfényként fognak derengeni. Nem működtek vagy csak elmenekültek a vihar elől, nem tudom, úgyhogy mi is lefeküdtünk aludni.

(A következő hetekben pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásunk folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed!)