Háborús alagutakban izzadtunk

A következőkben egy hangfile található, ami a leírt anyag általam felolvasott verziója. Gondoltam felveszem, ha már úgyis mindig felolvasom mielőtt közzétenném az írást... Fogadjátok szeretettel!

https://drive.google.com/file/d/1UnGLM3snkp_1NCqqthERwNBoxPpy0r0t/view?usp=sharing

A mai nap a Vietnámi háború jegyében telt. Be kell vallanom eddig nem sokat tudtam róla és persze most sem látok át rengeteg összefüggést, de érdekes volt belenézni valamibe, ami nem is olyan rég zajlott itt, a Világnak ezen a felén. Maga a háború 1955 és 75 között zajlott, a közvetlen amerikai beavatkozás 65 és 73 között. 5 millió áldozatot követelt. 

A vietnámi háború alapvetően az (első) indokínai háború folytatásának tekinthető, amelyet Franciaország vívott volt gyarmata, Indokína visszaszerzéséért a Ho Si Minh vezette függetlenségi mozgalom csapatai ellen. A franciákat az USA, Ho Si Minh mozgalmát a kommunista hatalmak: Kína és a Szovjetúnió támogatta. Az Amerikaiak hiába támogatták a franciákat, nem jutottak egyről a kettőre, de nem tudtak csapatokat küldeni a franciákat megsegíteni, mert lekötötte őket a Koreai háború. ‘54-ben megbukott a francia kormány és egy háborút ellenző miniszterelnök került hatalomra, aki megfogadta, hogy rendezi az ügyet. A genfi tűzszüneti egyezményben a franciák elismerték Vietnám függetlenségét, és az országot ideiglenesen a 17. szélességi fok mentén déli és északi zónára osztották, köztük egy demilitarizált övezettel. A megállapodás szerint a francia csapatok és a korábbi császár a 17. szélességi foktól délre, Ho Si Minh csapatai pedig attól északra tartózkodhattak. Dél Vietnámban diktatúra alakult ki, ami ellen 1960-ban egy felszabadítási front alakult (persze az északiak finanszírozásával), melynek tagjait később az amerikaiak neveztek el vietkongnak (azaz vietnámi kommunistának). Az északiak az ún. Ho Si Minh ösvényen át jutottak délre és támogatták az ottani ellenállást. Félelmetes, hogy közel 200km, 4-szintes, szövevényes alagútrendszert ástak ki, melynek egy picinyke részét a mai napon meg is látogathattunk. 

A háború borzalmai feltárultak előttünk. A napalm pusztító hatásának szerencsére csak hírét hallottuk, számomra azonban meglehetősen új volt. A kb 2000 fokon égő, zselés, kókuszzsírból készült gyújtóbomba-alap mindenhez hozzátapadt, pillanatok alatt elvonta a környék oxigénjét és helyette szén-dioxidot és szén-monoxidot lehelt ki magából. A foszfor-bomba annyira tömény, hogy nem is lehet lemosni, ha már egy felületre rákerült, csontig hatol. A háborúban fehér foszforral átitatott gyerekjátékokat dobtak le lakott területre, a hatásába bele sem merek gondolni… Az amerikaiak közel félmillió tonna bombát dobtak le. Ez volt az első háború, amit az emberek egyenes közvetítésben nézhettek. A nemzetközi tiltakozás, a Watergate-ügy és a vietkongok ellenállása végül a háború végéhez vezetett és Vietnám 2 része újraegyesült.

Mi a mai napon a Cu Chi alagútrendszernek a Saigon folyó partján levő  Ben Dinh szakaszát látogattuk meg. Ahogy a területre léptünk rögtön bevittek minket egy kis fedél alá, ahol egyetemisták által készített korabeli kisfilmet néztünk meg, ahol bemutatták a fegyverkezés szakaszait és a hős vietkongokat, akik alig voltak idősebbek, mint a mostani diákjaink. Vidám életképek: építik az alagutat, mezítláb telepítik a taposóaknákat és mosolyogva hegyezik a bambusznyárs-csapdákat. A 4-szintes alagútrendszert nagyon elmésen építették meg, volt víz alatti kijárata, füst elleni csapóajtója, rengeteg beépített csapdája és lélegeztető nyílása, amit mindig egy termeszvárral álcáztak. Arra is nagyon figyeltek, hogy mindig bekenték halott katonák holmiainak szagával, hogy a keresőkutyák se szagolhassák ki. A járatok pedig úgy voltak kialakítva, hogy folyamatosan szűküljenek, így a nagyobb testű amerikaiak előbb-utóbb jól beszorultak vagy egyszerűen nem tudtak megfordulni. Utána élőben is bemutatták a csapdákat, amik a legkülönfélébb módon vágódtak bele a lábszárba, gyomorba vagy éppen az arcba, s mindezt lehetőleg kétszer is. Láttunk óriás bambuszt is (imádom), ami naponta akár 30 centit is tud nőni, bevált kínzási mód volt pár frissen vágott szárra kikötözni egy embert és várni… (rögtön nem örültem nekik annyira)

A vietkongok nagy fegyvere mégis a kámforrá válás volt. Az erdő aljnövényzetében elrejtve egy zsebkendőnyi nyíláson egy kis üregbe lehetett lemenni. Naná, hogy mi is kipróbáltuk, hát semmi nem látszódott belőlünk, mikor lent kuksoltunk. Annyi hely sem volt, hogy megforduljak, szóval el nem tudom képzelni, hogy milyen lehetett itt tölteni órákat, nem hogy napokat… Szívesen megérzékeltem volna még, eltöltöttem volna ott csendes perceket, de nem lehetett. Volt egy kb 20 méteres járat, ahova vezetővel mentünk be. Külön felhívták a figyelmünket, hogy nem lehet visszafordulni, nem egyszerű és amúgyis jaj. Hát nem tudom mi lehetett ott olyan veszélyes, de semmi különleges nem volt bennük. Azért az hozzátartozott az élményhez, hogy a közelben minduntalan puskaropogás hangzott fel, ami igencsak félelmetes volt, főként ilyen képek után. Mint megtudtuk lőteret nyitottak az alagutak mellett, hogy aki kedvet kap ezután hadd lövöldözzön egy kicsit… Elképesztő! Az ég szerelmére, most komolyan????!

Lépten-nyomon lőállásokkal találkoztunk, amiket akkoriban használtak. Bemutatták a ruházatukat is, ami nappal zöld, éjjel fekete volt és a híres Ho Si Minh szandált, amit terepjárók kerék-gumijából készítettek és két irányból is fel lehetett venni. Így soha nem lehetett tudni, hogy arról jöttek vagy épp arra mentek a vietkongok. De láttunk hatalmas tankokat, földbe süllyesztett kórházat, konferencia termet és konyhát is. Dani persze mindegyikbe lement és mikor rájött, hogy azokat is alagutak kötik össze egy ideig ki se jött. Az idegenvezető érdeklődéssel figyelte, majd mindhárman lementünk. Hát csak guggolva lehetett haladni, vállaim a szélét súrolták. Pokoli hőség, csurgott rólunk a víz, kint meg ütemesen fel-felcsendült a puskaropogás…

A konyhát csak a reggeli ködben és az esti szürkületben használták amikor láthatatlanul szétoszlott a levelek közül kiszivárgó füst. Megkóstolhattuk a vietkongok eledelét, ami sós tápióka volt tört mogyoróval. Nem tudom azért ízlett-e, mert éhesek voltunk vagy, mert tényleg finom, de azért jó volt leöblíteni egy kis pandan levélből készült teával. A tápióka gyökér egyébként nagyon fontos keményítő-forrás, sok tüskés-szárú ültetvényt láttunk az úton idefele jövet.

Az ösvények mentén rengeteg bomba-kráter mellett mentünk el, a szuvenírboltban töltényhüvelyekből készült tárgyakat árulnak és volt egy kiállítás rakétakilövőkből, hatalmas bombákból, meg egy csomó gépfegyverből, amikről épp a port törölgették le olyanforma fiúk, mint akiket pár órával korábban a filmen láttunk. 

Megmutatták azt is hogyan készítik a vékony rizspapír-lapot, amit előző nap az elefántfül halnál, a tavaszi tekercshez használtunk. A hántolt rizset megőrlik, majd vízzel pépesítik és a híg tésztát felkenik egy forró lapra, amiről aztán egy nedves, bársony hengerrel felszedik és átrakják száradni egy gyékény-tálcára. Végre megértettük hogyan kerül a rizslapra az a jellegzetes keresztszemes minta: hát a gyékényről száradás közben! A túra végén Anyáék vettek egy kis rizs- és kókuszlisztből készült lepényt, s miközben próbáltunk visszahűlni az üzemi hőmérsékletünkre abból falatoztunk, miközben mellettünk egy agáma futott fel a csillaggyümölcsfa kérgén. Nagy élmény volt ez a hely. Ha egy kicsit befele figyelsz átjön a hangulat, megérint a hely szelleme. Először olyan, mintha csak egy erdőben sétálnál, aztán rájössz, hogy súlyos terheket cipel itt minden rög. Kemény…

Délután indultunk vissza Saigonba, de előtte még megálltunk egy kaucsuk ültetvényen levelet szedni. Az egyetemistáknál ugyanis itt az a szokás, hogy a szerencsehozó levelet lefőzik, a puha részeket fogkefével kifésülik és a megmaradt, halszálka-szerű levélgerincet beteszik a tankönyvbe. Hát én is hoztam egyet…

A reptéren nagyjából minden a szokásos volt: méregdrága ételek, Anya csípőprotkója mindenhol becsipogott és “jó” magyar csoporthoz méltóan átvágtunk egy lezárt kordonon… Lejött a bőr a képemről, de igaz, ami igaz, nyertünk nagyjából egy fél órát vele… Aztán megjelent Erika egy doboz csokiba burkolt kávészemmel, mire körberohantuk kétszer a teljes repteret, hogy mi is találjunk egyet. Már épp leültünk volna, mikor kiderült, hogy nem, nem innen megy a gép, nyomás át a másik felébe. Szerintem többet rohangásztunk, mint amennyit utána a repülőn töltöttünk, ami egy fapados Vietnam Airlines volt. Pillanatok alatt meg is érkeztünk egy pici reptérre, ami már Kambodzsához tartozott.

Csoportos pisilés, útlevélellenőrzés, mindenkinek megvan a vízuma? ja, hogy hiába kérdezett rá Erika tízszer, mégsincs? semmi gond, majd most online! Mindenkinek be van pecsételve a belépés? bőröndök, újabb csoportos pisilés, most meg szomjas valaki… Végül új busz, új helyi idegenvezető, új szokások, új nyelv. Pek nagyon szimpatikusnak tűnt, teljesen más arcéllel, mint a vietnámiak, rögtön megtanította, hogy khmer nyelven a köszönés: “Szuszadéi”, a köszönöm: “á-kon” és mivel buddhista ország közben össze kell érinteni a tenyereket egy fejbólintás kíséretében. Minél magasabban tesszük össze a kezeket annál nagyobb a tisztelet, a fej fölé kb csak egy templomban kell emelni. A pénz itt a riel, amit most 10-el kellett osztani, hogy megkapjuk a forintot. Eddig 25.000 dong volt 1 USD, most 4.000 riel ér ugyanennyit. Várakozva tekintettünk az idegenvezetők felé, ugyanis azt hittük már ott is vagyunk, de nem. Még egy órát kellett zötyögjünk a sötétben, mire megérkeztünk a 350.000 fős Siem Reap városába, a Fehér Lótusz Hotelbe.

Már előre nevettünk, hogy ugyanaz a neve, mint annak a bizonyos híres-neves és egyébként zseniális sorozatnak, de mikor megérkeztünk és londínerek perdültek körénk, kiosztották a welkome drink-et és a kicsi, hidegvizes törülközőt, hát minden szavunk elállt. Ilyen szálláson még életünkben nem voltunk. Az előszoba (mint a nappalink otthon) kellemes kis kanapékkal, tükörrel, behűtött pezsgővel és gyümölcstállal várt. A hálószobában táncolni lehetett volna, akkora volt, majd ha ráfordultál a fürdőszobára, no nem, ott még jött egy random, üres helységnek is beillő tér, de ott helyezkedett el a gardrób, majd jött a fürdő két felvonásban, két mosdókagylóval, meg mindennel, ami kellhet. Az alapterület konkrétan nagyobb volt, mint a saját lakásunk és amikor elkezdtem levideózni csak annyit láttam, hogy Dani is ugyanezt teszi, fordított menetben. Boldogan mentünk át Anyáékhoz megcsodálni a szobát, mert nem tudhatjuk mikor lesz szerencsénk valami hasonlóhoz. Az éjszaka nagyon kellemesen telt az új helyen, leszámítva, hogy egyszer eltévedtem a WC-re menet és a szekrénybe nyitottam be a fürdő helyett…

(A következő hetekben pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásunk folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed!)