Falu a cölöpök tetején és a szakértő patkányok

A következőkben egy hangfile található, ami a leírt anyag általam felolvasott verziója. Gondoltam felveszem, ha már úgyis mindig felolvasom mielőtt közzétenném az írást... Fogadjátok szeretettel!

https://drive.google.com/file/d/1K4Pbyh5luEuP-Wtxif3hWgxZslGaAh8D/view?usp=sharing

A mai nap… hát csak annyit mondok, hogy bármikor megismételném. Félek, hogy nem tudom visszaadni az érzést, de megpróbálom. Következzen a Tonlé Sap tó sárvörös cölöpházakkal és a patkányok, akik Afrikából utaztak ide, hogy életeket mentsenek. Mivel a mai nap délutánján akadt egy kis szabadidőnk, amit nem táblázott be az utazási iroda úgy döntöttünk, hogy kitalálunk mi valami klassz programot. Sok böngészés után végül egy speckó, patkányos program mellett maradtunk és mivel Peknek is jó véleménye volt róla, hát megkértük, hogy foglaljon nekünk ott egy időpontot. Erika felkínálta a lehetőséget a csoport többi tagjának is, de senki nem élt vele. Az emberek általában irtóznak a patkányoktól, de csak azért mert még nem találkoztak a Hero Rat szakértői állományával. Na de az majd csak délután…

 A Tonlé Sap-tó tulajdonképpen a Mekong természetes víztározója. Egy folyón keresztül van összekötve vele, s vize az év nagy részében ezen keresztül folyik le a Mekongba. Azonban minden évben megfigyelhető egy egyedülálló természeti jelenség: a nyári monszun idején a Mekong vízszintje 10-12 méterrel megemelkedik és a folyó megváltoztatja a folyásirányát. Elkezdi visszatölteni a tavat, ami így akár 10.000 km2-el is megnöveli a felületét. A tó ilyenkor Délkelet-Ázsia legnagyobb vízfelületévé változik, egy hatalmas belső tengerré, ami nagyon nagy kihatással van az itt élők életére. És ez még csak az egyik fele a történetnek. Kína annektálta Tibetet, ahonnan a Mekong ered. Így folyamatosan zsarolni tudják Kambodzsát, ha valami nem tetszik nekik azzal fenyegetnek, hogy elzárják a folyót, ami így nem ad vizet. Ráadásul a Mekong kezdeti részébe beoldódó sós víz kell az itt élő halaknak, ehhez vannak hozzászokva, szóval ha változik a vízhozam, a halak is kipusztulnak, ami ennek a térségnek a fő bevételi forrása, ez a Világ (!) halban leggazdagabb tava!

Több órás út után érkeztünk meg Kampong Khleang 20.000 főt számláló téglavörös, sárszínű falujába. A folyós föld, a termékeny élet: végig ez volt az érzésem. Az emberek itt nagyon egyszerűen élnek: vékony, magas cölöpökön álló faházakban. Ahogy haladtunk a busszal egy-egy életkép tárult fel előttünk másodpercekre a nyitott ajtók mögül: család ül körben a fényes padlón és reggeliznek, más a ház előtti  függőágyban nyomkodja a mobilját. Itt azért belegondoltam kicsit milyen másféle világ nyílhat meg nekik az internet által… aztán felkel, lemegy a cölöpök közé és megpucolja a halat, amit elad a piacon. Áprilisban kezdődik a monszun, akkor beszorulnak a házakba vagy eleve úszó házakban laknak és csak bekormányozzák a teljes életterüket az elárasztott mezők fölé. 

Megálltunk kicsit körülnézni. A bőrömön éreztem a földet, jólesőn körülölelt, nem tudtam mire vélni. Szerettem volna megérteni a látvány okozta érzést, de csak nagyon rövid időnk volt rá. Választhattam: vagy csak felületesen végignézek mindennek a tetején vagy fókuszálok és akkor csak képek maradnak. Mintha filterezett, hajlakkal megszárított, fotók készültek volna bennem és az az érzés, hogy ide vissza kell jönni, mert nagyon hív! 

A házak előtt hatalmas bambusz-asztalokon csinos sorba rendezett halacskák száradtak. A cölöpök között folyt a családi halpucolás, gyerek a lavórban, a társai kék szemetes zsákkal a fejükön játszották a királylányosat. Ezen az úton az év 4 hónapján nem lehet közlekedni, még csónakkal sem a nagy hullámok miatt, úgyhogy most jól kihasználták. Vékony, nyurga kakasok kapirgáltak elhullajtott darabkák után, álmos macska nyújtózott a kékrefestett korláton. Az emberek nem nagyon vettek rólunk tudomást, pedig láthatóan különböztünk tőlük. Megszokták. Az arcukról szerencsére nem a zavart vagy az undort lehetett leolvasni, leginkább közönyt vagy mosolyt. Mindkettő rendben. Erika felajánlotta, hogy aki szeretne venni valamit most tegye meg ebben a kis boltban, mert hajóraszállás előtt megállunk egy iskolában. Kérdeztük Pek-et, hogy mire lehet szükségük ott a diákoknak, mire ő: édességre, vegyük meg ezt a nagy zacskó kekszet. Hát jó, de mennyi? Ó nem sok 4-5 dollár. Valóban? És tényleg pár dollár volt… Az eladó széles mosollyal nyugtázta szerencséjét miután a teljes busz bevásárolt.

Amikor megérkeztünk épp végetért a tanítás és a gyerekek kiözönlöttek a sárga főtérre. Kis uniformisukban körülfolytak minket és nézték mi történik. Az egyiknek rózsaszín gyurmát nyomtam a kezébe, mire elrohant és hozta a barátnőjét, aki kócos haja alól félénken mosolygott. Nem mert közelebbjönni, úgyhogy a barátnője noszogatta hátulról, hogy jöjjön. Ő is kapott egy kis kekszet, mire nagyon boldog lett. Egyrészt nagyon hülye volt a helyzet, mert megint a gazdag európait játszottuk, ugyanakkor annyira kedvesek voltak és alig tolakodók, hogy mégis jó volt közöttük lenni. Kérdezték a nevünket, mondták a magukét és pacsira nyújtották a kezüket. Bementünk egy üres tanterembe, ahol tele volt a fal mindenféle képpel és írással, de semmit nem értettünk belőlük, még elolvasni sem tudtuk. Az épület előtt nagy halomban csigák száradtak (eladási céllal), s a térre nyíló aranyszínű, igen díszes buddhista templomokból szerzetesek sétáltak ki. A fiúknak nagyon tetszett, hogy fotózok, úgyhogy megállás nélkül követtek és pózoltak a kamerának. Az út végén szétszéledtek, mi meg ottmaradtunk egy hatalmas, álló Buddha-szobor lábánál, előttünk a falu panorámája a most picikére apadt Tonlé Sap folyó két oldalán. Épp csak a magasztos, dramatikus zene hiányzott hozzá, ahogy kitágult a látótér, az illett volna ide a legjobban. Mint a Tesz-vesz város apró történései, annyi részlet volt itt is elrejtve, csak úgy cikázott a szemünk, de nem tudtunk mindent befogadni. Menni kellett. A hajó már várt. 

Itt hosszúfarkú csónakokat használnak, aminek a motorját mindig olyan mélyre engedik, amilyen a vízszint. Erika mesélte, hogy volt már olyan év, amikor nem is tudtak végigmenni a folyón, annyira ki volt száradva. Most 40 perc alatt értük el a tavat, miközben erről az oldalról is végignéztük a falut. Egyszerűen zseniális! Olyan volt, mintha egy világtól elzárt törzset látogattunk volna meg a National Geographic-el. Nagyon feketebőrű emberek bukkantak ki a vízből, akik épp hálót csomóztak, halásztak. Úszó platókon bogozták a cuccott és hatalmas csörlőkre tekerték fel a puha szövedéket. Félmeztelen gyerekek integettek a halomradobált, fogpiszkálószerű cölöpök előtt. Itt mindenki mosolyog. Csorogtunk a sárszínű folyón, miközben kontrasztosan vibráltak retinkánkon a házak élénk színei az erős UV-fényben. Hatalmas varsákra lettünk figyelmesek, amiket több méter magas bambuszrudak közé feszítenek ki, hogy amikor visszavonul a mindent elöntő víz tonnaszám ejtse fogva a halakat. Itt minden szemét megy a vízbe. Magas vízállásnál a fák lombkoronájában akadnak meg a műanyag zacskók, amiket most is láthattunk, igaz nem vészesen sokat. Viszont vicces, hogy több helyen irányjelző táblákat helyeztek el a fák tetején, érthető okokból. 

Mikor kiértünk a tóra csak a végeláthatatlan vizet és a távolban felsejlő úszó várost láttuk, ahova már nem mehettünk. Pedig milyen izgalmas lett volna: egy komplett város van ott iskolával, focipályával, mindennel… Na majd legközelebb bekunyeráljuk magunkat oda, ugyanis turistákat nem szívesen látnak arrafele. A visszafele úton egy kisfiú, olyan 11-éves forma kezdte el masszírozni a csapatot némi aprópénz fejében. Fú, de rosszul nézett ez ki, én menekülőre fogtam. Végül egy magasban álló háznál parkoltunk le, ahova fellépcsőztünk és a pompázatos panoráma előtt megebédeltünk. 

A Fehér Lótusz hotelből küldtek velünk pálmalevélből font, kézzel készített piknik dobozokat telis-tele a legfinomabb falatokkal. Azon belül minden külön becsomagolva mégkisebb levélfonatokba, kis tetőkkel, üvegcsékbe. A menü: tavaszi tekercs édes-savanyú szósszal, rák és tintahal-karikák tempura bundában, omlós sült hal rizzsel és desszertnek gyümölcs. Ilyen finomat rég nem ettünk. A csapat két nagy asztalhoz ült. A mienknél mindenki ámuldozott a pazar tálaláson és a csodálatos repertoáron, majd nekiláttunk enni, méghozzá kézzel, miután megállapítottuk, hogy ezt bizony most így kell elfogyasztani. Sok mókás pillanatban volt részünk, mert a hal néha kicsúszott a kezünkből és nagy ügyesség kellett, hogy a szószos üvegcsébe úgy beletaláljunk, hogy ne cuppanjon bele a rák egyik fele. Nyakig maszatosak lettünk, rengeteget nevettünk, mikor egyszercsak a sok dobozka mellett felfedeztem egy gondosan lezárt, papírba csomagolt evőeszközkészletet. “Ti láttátok, hogy adtak hozzá ilyet?”- kérdeztem asztaltársaimat kiemelve a csinos csomagot…. S mintha az idő belassult volna. Láttam ahogy az asztaltársaságom rámnéz, majd a kezemre, én meg a mellettünk levő asztalra, ahol mindenki kulturáltan késsel és villával falatozta az ebédkéjét. Mondanom se kell: kirobbant a nevetés… Senki nem vette észre…

A kilátással nem lehetett betelni. Annyi képet készítettem, hogy ember legyen a talpán, aki azt ki fogja válogatni. Visszafele menet kiültünk Danival a hajó orrmányára és nem törődtünk a perzselő déli napsütéssel, a bőrünkön akartuk érezni a látvány minden molekuláját.

A buszban hazafelé menet Erika felolvasta nekünk a Barackvirágforrás legendáját, ami a tó történetét meséli el, legalábbis a mitikus oldalát. Nagyon kellemes volt belemerülni.

Ennyi élmény egy napra tulajdonképpen már elég is lett volna, de délutánra nekünk a patkányokhoz volt időpontunk, a csoport többi tagjának meg egy vacsorával egybekötött folklór estre. Egyértelműen mi jártunk jobban!

Az Apopo Hero Rats csapata Tanzániából hoz taposóaknákat kiszagoló óriás patkányokat, hogy minél hamarabb felszámolják a vörös khmerek és az ellenállók által telepített mintegy 6 millió aknát. Az 1 órás műsort, amit adtak, hát nagyon szerettem. A kisállatokat már 4 hetes kortól kezdik kiképezni (egyébkén ugyanolyan klikkerrel, mint a kutyákat), hogy szokják az embert és, hogy felismerjék a különféle robbanószerek szagát. De nem csak erre. Felismeri a TBC-s emberből vett mintát, ráadásul sokkal gyorsabban, mint ahogy géppel ki lehetne elemezni. 100 mintát egy patkány 20 perc alatt “néz át”, műszerekkel ugyanez 4 napig tart. Aztán ott van az illegális állatkereskedelem problémája a határterületeken, amit szintén ki tudnak szagolni vagy a földrengés után bentrekedt emberek felderítése, amihez már kis, kamerával ellátott patkány-hátizsákot is teszteltek. Itt persze a lényeg az aknákon volt, ugyanis mind a mai napig sokan halnak meg vagy szenvednek súlyos sérüléseket, végtagcsonkítást ottmaradt aknák véletlenszerű felrobbanása nyomán. Új archeológiai területeket is először mindig átvizsgálnak, mert soha nem lehet tudni. Csak idén 4-en robbantak fel, pedig még csak februárt írunk. Hosszú cikk szólt egy híres patkányról: Magawáról, aki most ment nyugdíjba, megannyi életet mentett, amiért még kitüntetést is kapott a kis nyakába.

A bemutató során sokmindent megtudtunk és nem csak elméletben, hanem a gyakorlatban is. A 40 szolgálatban levő állatból egyikőjük, Ratana meg is mutatta a tudományát. Kis teatojásba rejtették a szagmintát és elásták egy homokos területen. Ideális esetben nincs növényzet, de ha van, nos azt részint legyakják vagy lassul a folyamat. Két, egymástól pár méteres csíkban fémdetektorral felderítenek egy-egy talpalatnyi széles sávot, ahol a két emberi szakértő fog mozogni. Közöttük pedig egy vezetőszáron, kis hámba bujtatva a patkány-szakértő jön-megy, oda-vissza, pásztázva a terepet. Munkásnak tűnik, az is, de még így is sokkal gyorsabb, mint ha végig fémdetektorral csinálnák. Egy teniszpályányi területet egy patkány fél óra alatt ellenőriz le, míg eszközökkel pár nap is lenne, hiszen a detektor mindenre bejelez, amit aztán nagy gonddal ki is kell vizsgálni. A patkány csak a robbanószerre jelez és természetesen nem robban fel (szép is lenne, állandóan pocsékba menne a kiképzés), hiszen az állat csak 1-2 kilós, míg a taposóaknák 4-5 kilóra vannak beállítva. Egy állat egyszerre 3-400 m2-t tud egyszerre átvizsgálni, utána 3-4 órát pihennie kell, de ezért van 40 állat szolgálatban. Ratana nagyon szépen teljesített, a teatojás fölött azonnal elkezdett ásni, amiért meg is kapta a jutalmát: egy kis banándarabot.

A bemutató után jött a nagy találkozás, azaz a simogatás!!!! Persze nehogy azt hidd, hogy csak úgy hozzányúlhatsz egy patkányhoz! Nem! Előtte rendesen be kellett mosakodni. Mármint nekünk! Hogy nehogy a naptejet vagy valami piszkot nyaljon le rólunk, aztán még a végén feldobja azokat az értékes kis mancsait. A mellkasunk elé, egymás mellé kellett helyezni a karjainkat és szépen beletették a nem is olyan kicsi, mondhatni bazi nagy állatokat. Mivel félnek a magasságtól nem mernek leugrani, max még feljebb próbálnak menni, ami jelen esetben a fejed és ha a gondozó nem figyelt volna egy hatalmas patkányhassal kellett volna szembenézni. Ito, az első patkány nagyon cuki volt, szerintem baromira unta, de kedvesen bóklászott rajtam. Anyáék és Dani is beállt a sorba, meg is simogattuk, nagyon helyes volt. Sajnálom, de én még egyszer beálltam, sőt egy másik patkányhoz: Mr. Gwendolinhoz is, annyira rajongójuk lettem. Ez utóbbi állatnak én is nagyon tetszettem, elkezdte nyalogatni rólam a sót, ami történetesen a nyakamon gyöngyözött… A végén egy kisfilmet vetítettek le, ahol élesben is bemutatták a munkájukat. Egy gondolatot emelnék ki, amit az egyik, patkányokkal dolgozó tűzszerész mondott. “Kambodzsában megszokott étel a patkányhús, de amióta velük dolgozom nem eszek patkányt. Ő már a társam. Sőt, családtag!”

Élményekkel telve szálltunk tuk-tukra és mentünk be Siem Reap városkába, ahol egy díszes templomot, a Wat Preah Prom Rath buddhista-hindu templomot néztük meg. Persze nagyon szép volt, átismételhettük a Tenger köpülését, láttunk faragott fekvő- és kiöntött ülő Buddhát, de már semmi nem ért fel a mai eddigi élményekkel. Megteltünk… Kicsit kóvályogtunk a piacon, ruhákat vettünk, kis fém-állatkákat az ikreknek, de inkább lementünk a vízpartra és kis, műanyag székeken elköltöttük a vacsoránkat. Menü: békacomb és mangó shake, miközben mellettünk nagy békák és helyi patkányok rohangásztak az alkonyatban. Hát igen, azért már ezekre az állatokra is másképp nézünk, az biztos!

Hazaérkezés után ma is átbeszéltük a napot a vízben, s miközben néztük a repkedő denevéreket, próbáltuk összerakni, hogy mi történt a vörös khmerek alatt. Pek ugyanis utazásunk szüneteiben mesélt a Pol Pot kommunista rezsim rémuralmáról, pici gyerekként ő is emlékszik rá. Az ő családja is rizst kellett termesszen, de nem nagyon részesülhettek belőle, szóval állandóan éheztek. Napi egy marék, ennyi volt az adag. Az utcán heverő halottakra is emlékszik. Észak-Vietmán csapatai persze támogatták Pol Potot, így ők is bekapcsolódtak a Vietnámi háborúba és az amerikai csapatok őket is támadták, noha hivatalosan velük nem is álltak háborúban. Amikor ‘75-ben Saigon elesett, Kambodzsában a vörös khmerek kerültek hatalomra és Pol Pot lett a miniszterelnök. Céljuk egy önellátó, kommunista agrártársadalom megvalósítása volt, ahol nincs pénz és megszűnik a magántulajdon. Ezért termelték a rizst és gyilkoltak meg többmillió embert, vagy mert értelmiségi volt vagy mert csak annak látszott. Hát ebből a korból jöttek azok a taposóaknák, amiket a hős patkányok kutatnak mind a mai napig.

(A következő hetekben pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásunk folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed!)