Európa Ázsiában

A következőkben egy hangfile található, ami a leírt anyag általam felolvasott verziója. Gondoltam felveszem, ha már úgyis mindig felolvasom mielőtt közzétenném az írást... Fogadjátok szeretettel!

https://drive.google.com/file/d/1HL-r1O9pSo3si0r8MfBmVYhcW_HNxwZs/view?usp=sharing

Reggel lent találkoztunk az étteremben, ahol már várt a sok finomság, a monoton lecsorgó, vizijácintoktól dús Saigon folyó partján. A sok fantasztikus gyümölcs mellett a száznapos tojást emelném ki, ami ugyan egy kínai specialitás, de itt is megkóstolhattuk. Fura, mert a sárgája fekete, a fehérjéje meg barna… ami a különleges érlelési eljárásának köszönhető. A folyamat során a tojásokat agyag, hamu, só, égetett mész és rizshéj keverékébe helyezik több hétig vagy akár több hónapig… az íze meg… nos van neki, de egy darab elég volt nekem belőle.

Fél 9-kor indultunk neki a városnak, most a francia negyedben. Jöjjön itt 4 mondat történelem, mert ugyan végtelenül bonyolult (legalábbis a számomra), de ugyanilyen izgalmas is… Francia-Indokína 1887 óta francia gyarmat volt, nagyjából 1945-ig, amikor Franciaország ugyan elismerte Vietnam autonómiáját, de csak az első indokínai háború után, 1954-ben vonult vissza az országból. Észak-Vietnámban kommunista, Dél- Vietnámban tradicionális rendszer került hatalomra, amely ellen polgárháború, a második indokínai háború kezdődött (1955-1975). Kína és Szovjetúnió északot, az USA délt támogatta, s a két kommunista nagyhatalom a délkelet-ázsiai befolyásért egymással is versengett, míg az USA a kommunisták térnyerését próbálta megakadályozni a térség frissen függetlenné vált országaiban. Ez eredményezte a vietnámi háborút (1965-1973), ami tulajdonképpen a közvetlen amerikai beavatkozást takarja a második indokínai háborún belül. Elmentünk megnézni az Újraegyesítési palotát, ami egy ideig a D-Vietnámi elnök rezidenciája volt és ahol 1975-ben egy orosz és egy É-Vietnámi tank áttörte a kerítést, végetvetve a háborúnak.

A tankok természetesen ki vannak állítva, személyesen is meg lehet őket nézni, ahogy azt a párt is, akik csodásan beöltözve, vörös, csillagos zászlóval pózoltak a kamerának az épület előtti hibátlan gyepen, megannyi szitakötő társaságában. Az épületen belül minden szimbólum: már maga az alaprajz is egy kínai írásjelet imitál, melynek jelentése “tiszta beszéd”. A kabinetszoba arany eleganciája a sikert, a tárgyaló zöldje a reményt fejezte ki. Az európai vendégeket négyzet, az ázsiaiakat kör alakú asztal mellé ültették le. A tetőn helikopter, a pincében kódfejtőkkel és távírókkal felszerelt bunker várta a nézelődőket, nekem mégis legjobban a tető-panoráma tetszett, ahonnan a fő sugárút forgatagára lehetett lenézni: a Saigoni Sanzelizére… Fel-alá járkáltunk a párás melegben, bizony jólesett a szuvenírbolt hűvöse, ahova amúgy lehet nem mentem volna be.

Buszra fel, irány a következő látványosság. A Saigoni Notre Dame katedrális építéséhez valóban Franciaországból hozták az alapanyagot, de annyira nem ragadott meg  minket, hiszen európai építészetből látunk eleget otthon is, de itt ez igazi látnivalónak számít. Ráadásul fel volt állványozva, így még annyira sem volt izgalmas. Előtte viszont áll egy szép Mária szobor, ami 2005-ben elkezdett könnyezni… ez is valami… Az út túloldalán a nagy Posta épülete. Európai… Bent Ho Si Minh apó hatalmas, jóságos arca festmény formátumban, alatta árusok százai. Persze mi is találtunk kedvünkrevaló portékát: néhány bambusztollat ajándékba. Aztán áthuppantunk egy kávézóba, ahol ismét nem tudtunk ellenállni a jellegzetes kávénak, hogy új lendületet vegyünk a közelben álló - szintén európai stílusú - Operaház épületéhez. Semmi különös, de ők sem látogatják túl gyakran, a havi 3 előadás nem tűnik túl soknak. A Városháza előtt áll Ho Si Minh szobra, de engem inkább a Nőtlen katonák szállója érdekelt, inkább onnan hallgattam volna történeteket. 

Az ebédünket a Pho2000-ben költöttük el, ami arról híres, hogy George Bush és Bill Clinton is meglátogatta, amit persze fotók örökítettek meg. A lényeg mégis a nemzeti pho leves volt kicsit olcsóbban, mint otthon, de az az igazság, hogy az Újpesti vietnámi bácsi ízaromájával nem ért fel. Megkóstoltuk a teljesen átsült marhát és a szűzpecsenyés változatot is, de ugyanaz az ítélet… 

Aztán levezetésként sétáltunk egyet a környéken. Találtam pont olyan fülbevalót, mint amilyet már régóta kerestem 100.000 dongért és az engem helyettesítő kolléganőmnek egy kávét speckó csepegtetős feltéttel. Fú, azért elég jól tudnak alkudni ezek a vietnámiak, látszik, hogy van benne tapasztalatuk, de mindenesetre több, mint nekem. A következő attrakció: hajókázás a Saigon folyón. Mi tagadás nem volt valami nagy eset. A vízről nem valami izgi a város és nem is különösebben szép. A felhőkarcolók innen nem látszanak, a partja pedig nincs nagyon megcsinálva. Ültünk a hely i”BKV”-hajón és bámultuk az ár-apállyal ide-oda úszkáló vizijácintot és puffadt-szárú sulyom-mezőt, a rajta álldigáló, kócsagokkal. Erika nagyon szidta a helyi idegenvezetőt, aki végül rossz helyen is szállított le minket és a helyi piac helyett felpakolt mindenkit a buszra, s miközben csorogtunk vissza a szállásunkra pörkölt kesudiót árult. A nagy üzlet reményében annyira eltájolta magát, hogy az amúgy is olcsó ár feléért adta oda, önmagába belegabalyodva, de becsületére legyen mondva, mikor rájött önnön hülyeségére nem akarta visszacsinálni. Mi viszont nagyon jól jártunk és 2 kg kesudióval lett nehezebb a bőröndünk, 6 dollárért kilónként (ráadásul el tudtuk passzolni a 90-es években hozzámkerült dollárt is). Mint kiderült Vietnám a világ legnagyobb kesu-exportőre, mert ez az ország állt át először a gépi feldolgozásra. És hogy miért olyan drága? Mert minden egyes diócska külön nő egy-egy ún. kesu alma alján, egy kemény burokban, ami nem mellesleg mérgező és maga a feldolgozási eljárás is meglehetősen veszélyes. Olyan toxinokat tartalmaz, ami miatt a puszta érintése is égési sérüléseket, viszketést okozhat. Meg is kell pörkölni, majd hámozni, mert a magas tannintartalma miatt irritálhatja a torkot. Hihetetlen, hogy eddig nem tudtunk róla!

A szállásunkon ismét felmentünk a tetőre, hogy naplementében is láthassuk a panorámát. Persze nem tudtunk ellenállni a víznek, úgyhogy becsobbantunk és próbáltuk magunkba szívni a látványt. Később lementünk a felhőkarcolók alá, elővettük a kis gyűrött szendvicsünket és egy tábornok szobra mellett elmajszoltuk. Szinte lehetetlen átjutni a robogó-forgalmon az utca egyik feléről a másikra, azt a taktikát eredményes követni, hogy vakmerően elindulsz, nem nézel direktbe oldalra és lesz, ami lesz. Ha azt látják, hogy nem látod őket, akkor ők fognak figyelni terád és ügyesen kikerülnek vagy megállnak. Izgi volt belemenni egy ilyen vérkeringésbe…

Az éjszakai élet… nos, az nagyon élet. Az Art Gallery utcáján épp főztek és gyereket neveltek giccses festmények között. Meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam, mert olyan volt, mintha hívatlanul bementem volna valaki privát szférájába, kvázi az otthonába, a személyes holmijai közé, de nem, ők így éltek. A Nguyen Hue Street hatalmas kivetítői a Times Square-t juttatta eszembe, a szélén álló kávé-apartmanház meg a pesti romkocsmákat. Egy lepattant épület minden lakásában kávézókat rendeztek be nagyon hangulatosan és mindenhonnan a térre nézhetsz rá, szóval nagyon vagány.

Azért mi beosontunk a sikátorokba is. Egy néni pokoli hamisan, de épp a nagy nemzeti kedvenc időtöltésnek: a karaokénak élt… az utcán… egy mikrofonba.  Mellette a családja mobilozott, épp elfutott egy patkány, a csiga- és rákárus lábát felrakva pihent a sötétben. Minden kis képkocka olyan látvány volt nekem, mint egy festmény: a húst vágó nők enervált arca a maréknyi fényben, amit egy vékony cica nézett reménykedve. Aztán jön egy meghajlott hátú néni, elhúz egy tolózárat és feltárul előttünk a lakása: műanyag szék, rajta egy törpe spicc kíváncsi tekintete, a polcocskán megsárgult családi fotók valaha-volt emberekkel és kis csendélet buddha-szobrokkal, száradó edényekkel és hatalmas orchideákkal. Próbáltam láthatatlannak tűnni és elmerülni kicsit a látványban, a nénit láthatóan nem érdekelte, úgy látszik sikerült.

Egy utcában arra lettünk figyelmesek, hogy rengeteg fiatal áll sorban egy üzlet előtt, amire az van nagy betűkkel írva, hogy Photoism. Nem teljesen értettük a lényegét, úgyhogy megkérdeztük: itt bizony fényképezkedni lehet automatákkal, de két szinten válogathatsz a kellékek és ruhák közül, amiket gondosan odakészített tükrök előtt be is állíthatsz magadon. Azt hiszem ennyi elég is volt egy napra.

(A következő hetekben pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásunk folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed!)