A sárszínű Mekong-delta

A következőkben egy hangfile található, ami a leírt anyag általam felolvasott verziója. Gondoltam felveszem, ha már úgyis mindig felolvasom mielőtt közzétenném az írást... Fogadjátok szeretettel!

https://drive.google.com/file/d/1IOKem1em1UVmuIoHrn1MJbijfaJm6G1d/view?usp=sharing

A mai menü nem más, mint a varázslatos Mekong deltája. Reggeli után felcsaptuk magunkat a buszra és a már jól ismert szin-csao köszöntéssel üdvözöltük az új helyi idegenvezetőt (ugyanis a tegnapit Erika lecserélte). Mivel az út elég hosszú volt, jó sok mindent tudtunk meg Erikától az országról, a vietnámi emberekről, amiből itt és most adok egy kis ízelítőt, legalábbis abból, ami nekem is izgi volt. 

Az út szélén épp egy temetési menet haladt, úgyhogy megtudtuk, hogy itt a legközelebbi hozzátartozók fehérben gyászolnak, a halott nyelvére rizst és egy pénz-darabot tesznek és a temetés után 3 évvel az elsőszülött fiú kókusztejjel lemossa a csontokat, majd a végső nyughelyre újratemetik. A halottaik mindig velük vannak, mert nem temetőbe, hanem a saját földjeiken helyezik el a sírokat, ahogy haladtunk rengeteg ilyet láttunk a lágyan ringó, élénkzöld rizsföldekbe süppedve, úgyhogy meg is vannak emelve, hogy nehogy elöntse őket árasztáskor a sok víz. 

Az átlag kereset Saigonban 300 dollár, ami most kb 115.000Ft, brutálisan kevés, az átlag életkor 28 év, de van saját autómárkájuk: a VinFast.  Tudom, kicsit eklektikus a leírás, de hadd tegyek ide még egy igazán furcsa vallást: a Cao Dai-t, ami itt Vietnámban látott napvilágot. A kaodaizmus alaptételeit az 1900-as évek elején dolgozták ki és igazi saláta lett, mindent beletettek az indiai buddhizmustól a kínai taoizmuson és konfúcionizmuson át a katolikus kereszténységig mindent. De összefonódik a család ősei és a helyi védőszentek népi kultuszával is. Senkit nem hagytak ki a próféták közül: Jézus és Buddha mellett feltűnik Lao-ce, Jeanne d'Arc, Victor Hugo, Descartes, Pasteur, de ott van Charlie Chaplin és az indiai Mahatma Gandhi, s bármilyen meglepő, maga Vlagyimir Iljics Lenin is. Annyira szerettem volna közelebbről is megnézni egy ilyen templomot, melynek égbetörő tornyait láthattuk az út mellett, de sajnos egy sem volt testközelben. Volt viszont sok cukornád-ültetvény vízi bivalyokkal, rizsföldekben elmerülő kócsagok és sok-sok útszéli szemét…

Közben szép lassan beértünk a Mekong-delta területére. A Mekong Tibetben ered és 4.500 km-en nyújtózik el idáig, ahol a tengerbe ömlik. Nevének jelentése: “a folyók anyja”. Először egy hatalmas hídon áthaladva ismertük meg aranysár-sárga színét, amin vízi-jácintok és úszóházak hullámoztak szigetszerűen. Már alig vártuk, hogy leszállhassunk a buszról és személyesen is megismerkedjünk, de előbb még át kellett verekednünk magunkat néhány banán, kókusz és papaya fa ültetvényen. És végre… ott hömpölygött a lábunk előtt. 

Nagy, festett fajahóba szálltunk, aminek hatalmas szemeket rajzoltak az orrára, ami krokodilokat imitált, utalva a valaha volt ragadozókra. Sajnos mára már nagyon visszaszorultak, pedig nagyon megnéztem volna őket… A magas rakparton mindenhol kókuszdió-héj hegyek, jelezve a feldolgozás jelenlétét, itt ugyanis ez az egyik fő bevételi forrás. Mi először mégis egy téglakészítő műhelynél álltunk meg, ahol benézhettünk egy hatalmas égető kemencébe, amit a rizs lehántolt héjával fűtenek. A gép, amivel a folyóból kinyert agyagot formázzák már árammal működik. Közben lágyan szállt felénk a kellemes cukorillat, ami a környező kókusz-melasz-készítő üzemek felől terítette be a környéket. Mire visszaértünk a hajóra már be volt készítve a kókusz, ivásra készen, a nevünkkel gravírozott szívószállal. Megáll az ész! És hogy az milyen finom volt, a hűs, szomjoltó, édeskés kókuszvíz! Hát az valami fantasztikus! Miután kiittuk még bele-belevágtuk a szívószál végét a kókusz húsába, hogy kinyerjünk a nyálkás, fehér gyümölcsből is egy keveset.

De nem csak az ízek és az illatok voltak nagyon izgalmasak, hanem a látvány is. Az agyagos sárfolyó partján vizi pálmák sorakoztak, érdekes, buzogány alakú terméseikkel. Köztük mindenhol varsák, hálók, itt úgy tűnik megéri kirakni, bőven akad hal a vízben. A parton meg hatalmas kupacokban kókusz-rostokkal teli zsákok várták a szállítást, ebből lesz például az a kemény réteg a matracban, amiért oly sokat fizetnek az európaiak. De nem most volt a szállítás ideje, sok hajó szárazra vetődve várta a dagály beköszöntét. 

A következő megállónk egy kókusz-feldolgozó üzem volt, hogy ne csak szagoljuk, de kóstoljuk is a végterméket. A nagy, érett diót először egy éles macsétával megszabadították zöld burkától, aztán kettévágták, a húsát egy gyakorlott mozdulattal kikanyarították és egy gépezettel ledarálták. A kipréselt levet lassan, kevergetve lefőzték (ennek az illatát éreztük mindenhol), majd a nyúlós, immár barna melaszt csíkokra nyújtották, kockákra vágták és ott, helyben, helyi asszonyok egy csíkos viaszosvászon-terítőn leheletvékony rizspapírba, majd normál papírcsomagolásba hajtogatták. Hát mondanom se kell, hogy mennyire vártuk a kóstolót és hogy vihessünk haza is belőle, hogy tartósítsuk egy picit ezt a kellemes élményt. A sokféle ízesítésből nekünk azt hiszem a mogyorós ízlett a legjobban, egyetlen hátulütője, hogyha egyszer bevetted a szádba az menthetetlenül beleragadt a fogadba és csak idővel oldódott ki, addig is kellemes ízt kölcsönözve. 

Meglepetésünkre az üzem teraszán, vizi pálmák között egy kis gyümölcsös kóstolóval kedveskedtek nekünk. A menü: lime-os jázmintea helyi mézzel, longán, pomelo, jackfruit és friss ananász sós rózsa-alma csiliporral. Közben a mocsaras parton gúvadtszemű gébeket fedeztünk fel, amiről mindig tanítok, de soha nem láttam… és most itt ugráltak kis iszaplakásaikból ki-be. Ez egy olyan halfaj, ami képes a szárazföldön is haladni speciális mellső uszonyaival, ráadásul kibírja, hogy egy ideig nincs vízben. 

Sajnos nem áldozhattunk hosszan eme élvezetek oltárán, mert - és ez bizony a szervezett út egyik hátulütője - indulni kellett tovább. A hajó lágyan haladt a sárszínű folyó szövevényes járatrendszerében, a belógó pálmák között. Egy gyékényszőnyeg-készítő műhelyt látogattunk meg, ahol a két nő nagy gyakorlottsággal végezte rendkívül monotonnak ható “táncát”. Azt mondták róluk, hogy ők a legjobbak és soha nem cserélnek pozíciót: az egyik mindig a szálakat készíti be, egyiket a másik után, a másik pedig ide-oda himbálózva egymáshoz szorítja őket. Mi tagadás, őket is tudtam volna nézni végeláthatatlan ritmusukban, de már menni kellett, mert itt biciklire pattantunk (legalábbis azok, akik tudtak vagy szerettek volna kicsit pedálozni a rizsföldek között). Anya így motoros riskára (izé… riksára) ült, mi pedig nekivágtunk két keréken (Apja is, kb. 40 év után). 

Egy falun kellett áttekerni, miközben elénktárult egy morzsája az életnek. Az út mentén csirkék ketrecekben. Egy csávó épp a mobiljába mélyedt kőműves-dekoltázsát nem relytve, egy nagy halom hagyma és néhány elfogyasztásra váró béka társaságában. Pálma- és banán ligetek, rizs- és burgonyaföldek mellett haladtunk el, lepukkant házak mindenütt, néhány kilógó európai, de főként ázsiai stílusban. Viszont nem hiányzott a luxus sportautó sem, aminek kíváncsi lettem volna a történetére. Próbáltam menet közben fotózni, de annyira nem vagyok gyakorlott biciklis, különösképp, mikor eleredt az eső és finom cseppjei bepöttyözték az utat. Egyszerre esett és sütött, ami… hát fantasztikus volt. Valahonnan ismét felcsendült egy kis karaoke dal, szintén hangosan és megfelelően hamisan, de nem is lett volna az igazi nélküle.

Különleges ebédünket egy gyékénytető alatt költöttük el, vizipálmák között, a Mekong vizével körülölelve. Rántott banánszirom volt előételként, majd zöldségleves virágos betűtésztával, rákkal, majd hatalmas folyami rákok fűszersóval és végül a fő attrakció: elefántfül hal felállványozva, paprikával a szájában. Ez utóbbi, nos megért egy misét. A halakat kipeckelve, kis faékek között, állítva hozták, a bőrük ropogósra sütve, a megétkezése pedig annyira rituális, hogy egy komor néni inkább megmutatta a hülye turistáknak hogyan is kell. Vékony rizslapra ananász és uborkacsíkokat rakott, hozzátett egy pici szálas rizstésztát, majd óvatosan haldarabokat adott hozzá, feltekerte és már készen is állt a szószba való mártogatásra. Így készítettük el utána sorra a saját “tavaszi tekercseinket”. Nagyon finom volt és a hangulat is kellemesen alakult. Sokat nevettünk, mert Apja végre megszerette a rákot, amit eddig oly nagyon került és beszélgettünk Erikával, meg a többiekkel. Nem maradhatott el a vietnámi kávé sem.

Innen viszont ismét vizen mentünk tovább. Kajakómától bódultan ültünk be a 4-személyes csónakokba, ahol egy szimpatikus kalapos néni evezett, hasonlóan a velencei gondolákhoz. Nem járt jól, mert mindenki súlyosabb volt, mint pár órával előtte, de hősiesen küzdött, ráadásul árral szemben. Annyira szemetes volt itt a víz a behajló pálmák alagútjában, hogy komplett, teli szemetes-zsákok úsztak el mellettünk. Csendben, lassan haladtunk előre, csak az evezők csobbanását lehetett hallani a délutáni napsütésben. 

Amikor kiszálltunk pont egy esküvő előkészületeibe csöppentünk. Erika rögtön megkérdezte a családtól, hogy benézhetünk-e egy percre, mire ők kedvesen megengedték, és a 25 turista szép sorban bekocogott fotókat csattintgatva közben. Kicsit kellemetlenül éreztem magam az idegen lakásban, mint egy betolakodó vagy bámészkodó egy állatkertben, ami fel volt díszítve fehér és rózsaszín textilekkel, s a rokonok épp az ünnepi asztalokat készítették elő. Ez volt a menyasszony háza. A vőlegény majd akkor jöhet át a szalaggal lezárt bejárati ajtón, ha kifizette leendő feleségét, s minél többet fizet, annál nagyobb mindkettejük dicsősége. A hagyomány szerint ezután a férfi családjához költöznek és az anyóst szolgálják, s csak akkor jöhetnek ide vissza, ha már jön az első gyerek. Hát gondolom ez sokszor extra motivációt jelenthet…

Aztán motoros riksára pattantunk és egy iskola mellett, egyenruhás kisdiákok integetése közben, egy kilapított, döglött kígyót átlépve szálltunk buszra, ami visszavitt a szállásunkra. Mivel az út majdnem 3 órát tartott volt idő megírni a jegyzeteimet és miközben bámultunk kifele kicsit emésztgettük a látottakat, a rengeteg élményt. Az úton sok árusra lettünk figyelmesek, akik mind kis, zöld banánlevél külsejű csomagocskákat árultak. Mint kiderült ez nem más, mint erjesztett nyers hús rizstésztával, szóval nem a mi gyomrunknak való… Mellettük rengeteg függőágy, kis fedéllel az eső ellen, így bárki, aki le akart pihenni az úton betérhetett egy ilyen “szállóba”. A másik különlegesség, hogy a széleken itt is, de mindenhol a városban ki vannak akasztva a ruhák vállfákra, szépen egymás mellé. Kérdeztem, hogy miért van ez, mert nem tudtam eldönteni, hogy árulják, mint otthon a turkálókban vagy ez valakinek a szekrénye csak épp kirakta szellőzni. Erika azt mondta, hogy itt nem tartják bent a ruhatárukat, mert lehet nem is férne el, de méginkább annyira párás a levegő, hogy bepenészedne, ha nem szellőzne. És tényleg… utunk során később is sokszor láttuk az udvaron, az út mentén vagy csak a teraszon kirakva a komplett gardróbot, mindenki szeme láttára…

Este 8-kor érkeztünk meg, de mi levezetésként még mentünk egy kört, mert ez az utolsó esténk itt Saigonban. Jó volt kicsit üldögélni és bámészkodni a főtéren, nézni a fogócskázó, táncoló, korzózó embereket.

(A következő hetekben pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásunk folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed. Megtiszteltetés, ha megteszed!)