No fight!

A következőkben egy hangfile található, ami a leírt anyag felolvasott verziója. Gondoltam felveszem, ha már úgyis mindig felolvasom mielőtt közzétenném az írást... Fogadjátok szeretettel!

https://drive.google.com/file/d/1rZ_wl2gfqPLno_DeqAHmh5N_grhXbLWB/view?usp=sharing

Ma 7:40-kor már lent voltunk a portán. Az volt a terv, hogy ugyan ígértek nekünk az útra némi hidegélelmet, azért mi lelátogatunk a reggeliző helyre cápázni, úgy 10 perc erejéig és eszünk ott is egy keveset. Senkit nem kellett keltegetni, mindenki ott tobzódott a teli tálak előtt időben. Mint utólag kiderült nagyon jól tettük, mert valami miatt a szálloda úgy gondolta, hogy a csodásan gazdag reggelit helyettesítheti fejenként 1, azaz egyetlen csoffadt szendviccsel, négyszögletű toast kenyérrel és némi felvágottal, sajttal. Hát nem lett volna elég, az biztos… 

Negyed 9-kor már be is gördült a busz, ami 1,5 órán át vitt minket felfele a nagy, csipkés  hegyek közé a Köprülü Kanyonba. Sokat gondolkodtam rajta, hogy szeretném-e ezt  ennek a csapatnak, de már volt ilyen élményben részem és úgy éreztem igazán klassz csapatépítés lehet belőle. Sok videót néztem róla még otthon, Magyarországon, végigolvastam a kommenteket is arról, hogy milyen az útvonal, milyen meredekek a zúgók, milyen a folyó sodrása, és nem tűnt vészesnek, úgyhogy lefoglaltam. Nem mondom volt, aki reszketve töltötte a busz-utat és kicsit ki is borult már a kenuk látványától is, de bevállalta. Úgy döntött nem akar kimaradni belőle. A táj csodálatos volt, az idő szikrázó napsütés, abban bíztam ez elvonja majd a figyelmét…

Mivel később indultunk a megszokottnál, a vezetőnk megérkezés után meglehetős katonás módon osztotta az észt. Itt öltözhetsz át, ott vedd fel a fejedre a sisakot és amott kapod meg az eveződet, meg a mentőmellényt. Meg is kérdeztem tőle, hogy szokott-e mosolyogni, de azt mondta nem, mert akkor nem veszik őt komolyan. Mi tagadás kicsit beszarva álltunk körben, ahogy részletezte a biztonsági szabályokat, mikor megjelent a 3 csónak vezetője és hát egyikőjük… nos, - mondjuk úgy - sok lány szívét megdobogtatta. Mikor beosztották, hogy ki-hova menjen, mindenki hozzá akart kerülni és csak akkor lombozódtak le kicsit, mikor kiderült, hogy fiatalabb, mint ők maguk.. Minket, tanárokat egy kupacba csoportosítottak, de én átmentem oda, ahol lelkileg nagyobb szükség volt rám. 

Mikor nyolcasával beszálltunk a csónakokba meglepve tapasztaltuk, hogy a víz hideg… nagyon… a vezetőink szerint 11-fokos… Szzzzzz! És ez még a lábunknak hagyján, de mikor beszálltunk, elhelyezkedtünk és az első felszólítás az volt, hogy “Fight!”, azaz csapkodjuk a vizet és fröcsköljünk, annyira meglepődtünk, hogy mindenki csinálta és instant vizesek lettünk nyakig a jeges zuhanyban. Az evezés nem volt nehéz. Igaz, én hátul ültem, a guide mellett, a legerősebb húzó fiúkat előre pakolta. És… ordított… de végig! Rövid vezényszavakat, amiket vissza kellett üvölteni, és lehetőleg egyszerre. Ha nem volt elég hangos vagy nem volt egyszerre akkor még jobban üvöltött és sürgetően kérte újra az ismétlést. Az értelmét persze értettem, így szinkronizálta össze a mozgásunkat, de simán kihagytam volna. A vezényszavakat magyarul is megtanulta és igyekezett alkalmazni is, több-kevesebb sikerrel. A zúgók nem voltak olyan vészesek. Persze megemelkedett az adrenalin, amint láttuk, hogy habzik a víz és gyorsul be a csónak, de láthatóan csak akkor borultunk volna fel, ha mindannyian felállunk és össze-vissza ugrálunk benne. Mindenki ügyesen evezett vagy kapaszkodott, amikor kellett. Csak akkor esett be valaki  a vízbe, ha a vezetőink konkrétan belehúzták a mentőmellényüknél fogva. Ők állandóan csinálták a hangulatot, néha úgy éreztem magam, mint egy legénybúcsún, csak alkohol nélkül. Mindenáron fel akartak minket tüzelni, hogy harcoljunk, mi meg egyre kevésbé vettünk benne részt. Egy mellettünk elhaladó másik csoport vezetője látva ezt odadobott törökül egy mondatot a mi vezetőnknek, amiből ugyan csak a Viagra szót vettem ki, de érteni lehetett a jelentését. Jelentőségteljesen néztem a pasinkat, akinek leesett, hogy értem és azután mindenkinek azt mondta, hogy “No fight!”. Viszont elkezdett hideg vizet csorgatni a mellettem ülő nyakába… én próbáltam a vízsugarat eltéríteni… mire A annyira megmérgelődött, hogy nagyot taszított a vezetőnkön, aki kizuhant a csónakból, de rántott magával engem is. Mindketten ott lebegtünk a vizen és őt csak azért húzták ki, hogy tovább kormányozzon. 

Félúton megálltunk pihenni. Addigra mindenki megnyugodott és elkezdte élvezni az is, aki addig félt tőle. Már körül tudtunk nézni. A friss-zöld fenyők, hatalmas sziklák és nagy fűcsomók sokat hozzátettek a néha szűkülő, néha ellapuló kanyon képéhez. Sokat nevettünk, a második felének még jobb volt a hangulata. A vezetőink felfogták, hogy mi mit szeretnénk és mutattak kecskéket, barlangot, bevittek a csöpögő víz alá. Mi meg népdalokat énekeltünk az üvöltéstől megfájdult torkunkkal. Több helyen láttuk az élménycsomag egyéb választható részeit: a folyó fölött áthúzott zip-line sodronyt, meg a quad-szafarit, de az általános vélekedés az volt, hogy szerencse, hogy nem azokra mentünk. B volt nálunk a másodkapitány és olyan sikere volt, hogy a végén meghívták dolgozzon nyáron velük a csapatban, elkelne nekik is egy ilyen normális és erős ember. Kíváncsi vagyok lesz-e ebből valami… 

Mire 2-kor visszaértünk mindenki boldog volt… és nem csak azért, mert ép bőrrel megúsztuk. Jó volt! Volt, aki ment is volna tovább, akár nehezebb pályán és volt olyan is, aki köszöni, kiváló volt, de ennyi pont elég is. Miután átöltöztünk egy kis, fedett részbe mentünk ebédelni a folyó partján csodás kilátás közepette. A csomag része volt a megvendégelés is: svédasztalos, bőséges tál, amihez még dinnye szeleteket is kaptunk. Senki nem maradt éhesen. Utána még haverkodtak kicsit a vezetőkkel, dumálgattak a szépfiúval, akiről kiderült, hogy amúgy német-szakos, majd a kaja-kómás társaságot felpakoltuk a buszra, ami szép lassan visszavitt a szállásunkra. 

Este 8-ig szabadidő, illetve hát utána is, de most mindannyian beültünk Onur haverjának romkocsmájába, amolyan záró estére, ugyanis holnap időben kell lefeküdni, hogy ép ésszel keljünk hazaindulásunk reggelén. Itt egy kicsit el lehetett ereszteni a gyeplőt. Onur tartotta nekünk a helyet, úgyhogy befértünk és még kb. körbe is tudtunk ülni. Ittunk a sikeres napra és mivel volt, akinek megígértem, hogy elszívok vele egy cigit, ha minden jól megy a raftingon, hát eleget tettem ennek - mindenki legnagyobb megrökönyödésére. Volt ott több titkos történet is, amiket itt, ezen sorok között nem szeretnék felfedni, de nagyon örülök, hogy megosztották velem! Azt is mondták, hogy most értették mit-miért, miért kell lefeküdni viszonylag időben és ezért is tudták többnyire tartani magukat a megbeszéltekhez. 

És hogy hálájukat kifejezzék készítettek két ajándékot, két meglepetést. Az elsőt rögtön prezentálták is. Amikor 9-esek voltak, pont akkor tört be a Világba a Covid, úgyhogy sokminden tolódott az online térbe. Azt találtam ki, hogy mindenki küldjön be egy-egy dalt, együtt meghallgattuk és lehetett tippelni, hogy kinek a kedvenc száma lehetett, ezzel is jobban megismerve egymást. Most ismét elkészítették ezt a lejátszási listát, mindenkitől bekérve a legújabbakat, megbeszélték a tulajjal, hogy lejátszhassák és újra tippelhettünk. Nagyon jól mulattunk, voltak meglepetések… Sokat beszélgettünk, a lányok nekiálltak kártyából jósolni, közben meg felelevenítettük, hogy kinek-melyik volt a kedvenc pillanata az utazás során. 

Éjfél volt már mikor felálltunk. Ma 3-ig volt a kimenő és a lányok egy része úgy gondolta elmegy táncolni valami szórakozóhelyre. A helyi csávók rögtön ott teremtek és kinézték maguknak a lányainkat. Mi is ott tébláboltunk egy ideig még Danival, nézegettük a fiúkat, mennyire tűnnek megbízhatóknak és vártuk, hogy kiderüljön hova mennek, hogy tudjuk hol keressük őket. Közben Onur ugyan elment, de felajánlotta, hogy írjuk meg neki a szórakozóhely nevét és megmondja milyen hely az. A helyi macsók ott tököltek, beszéltem is velük, mikor kiderült számukra, hogy én vagyok a tanár. Az egyik, aki azt mondta magáról, hogy pszichológus hallgató nagyon beszédesnek tűnt, kérdeztem tőle, hogy lefotózhatom-e. Mondtam neki, hogy ha baja esik a lányoknak megtalálom, itt van a képe a telefonomon. A lányoknak annyit kötöttük a lelkére, hogy senki ne maradjon egyedül, mindig csoportban mozogjanak. Már épp indultunk volna, mire kiderült, hogy ez nem fog működni és a fiúk sem voltak százasok, mi meg úgy döntöttünk, hogy inkább ne menjenek velük. Tudom, hogy hülye helyzet, de ott, abban a pillanatban volt egy előérzetem, 28 diákért én voltam a felelős és éjfél után már úgy éreztem ezt a rizikót nem tudom bevállalni és bánni fogom. Hallgattam a megérzéseimre. A lányok helyesek voltak, mert nem írtak le egyből, de azért elmentek egy kicsit sétálni, hogy kiszellőztessék a fejüket. Nem sokkal utána a szálloda előtti dohányzóban találkoztam velük. 

Mi tagadás, jó sűrű nap volt, megéltünk fent-eket és lent-eket és mindegyikben nagyon jelen kellett lenni. Hogy fáradtak voltunk? Nos, igen. Hogy boldogok? Azt hiszem az is…

(A következő hetekben pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásunk folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed.)