A szív a fej fölé...

A következőkben egy hangfile található, ami a leírt anyag felolvasott verziója. Gondoltam felveszem, ha már úgyis mindig felolvasom mielőtt közzétenném az írást... Fogadjátok szeretettel!

https://drive.google.com/file/d/1g71xX2kbg4jvq10T6qpOyMyyz2nX-VQW/view?usp=sharing

Reggel Dani mindent felvásárolt a pékségben, s mire a diákok kikecmeregtek az ágyból fél 10-kor már mindent kikészítettünk a hostel társalgójában levő asztalokra. Reggeli közben még engem is meglepett a bejelentés, miszerint összetegeződhettek Danival. Mi a csuda?? Úgy láttam mind ők, mind Dani nagyon örültek, úgyhogy akkor jó… 

Ennyi ember lassan tud elindulni, ennyi diák meg még lassabban, szerencse, hogy a várakozási időt némi cicasimogatással lehetett kitölteni V. legnagyobb örömére. Aztán irány villamossal az Eminönü, ahol bementünk az első mecsetünkbe: az Új mecsetbe, ami persze nem új, már 400 éves, de rajta ragadt ez a név. Mindenki beöltözött, ahogy kell: a lányok kendőt öltöttek, a fiúk szoknyát húztak csupasz lábaikra, s széles vigyorral mutogatták magukat a puha szőnyegen. Naná, hogy kellett egy csoportképet készíteni, mi mást! Persze a belső tér is megért egy “misét”, sorra készültek a telefon-háttérképek a míves, kék mozaikokról és a tágas kupolákról. Hát nem mondom abban a melegben minden elismerésem azoké a nőké, akik ilyen kendőket hordanak non-stop, nem úgy, mint mi, akik azonnal kikanalaztuk magunkat belőlük, ahogy kiléptünk az udvarra.

A Fűszer bazár felfedezésének már mindenki maga indult neki. Másik neve az egyiptomi bazár, ugyanis az onnan érkező termékek eladásából származó bevételből építették. A Kínából India és Perzsia felé tartó tevekaravánok megállóhelye volt ez, ahol az áruk egy része esetleg vevőre talált. Áruból most sem volt hiány, az árusok meg olyan erőket tettek a kínálásba, hogy azt tanítani kellene. Danival beálltunk az amerikai nyuggerek csapatába és végigkóstoltuk egy turkish delight bolt teljes kínálatát, miközben szájtátva hallgattuk a sáfrány és a mentol történetét. Olyan teakínálatot és illatkavalkádot, mint amilyen ott volt sehol nem találni, mi sem tudtunk - mondjuk nem is akartunk - ellenállni és bevásároltunk egy adagot a “nem cukorsziruppal, hanem mézzel édesített” lokumból, azaz szultánkenyérből, hogy vigyünk az osztálynak. Egy monda szerint a 18. században I. Abdul-Hamid szultán egy tucat fogát törte ki kedvenc keménycukorkája fogyasztása során. A szultán vígasztalhatatlan volt kedvenc csemegéje nélkül, úgyhogy cukrásza kénytelen volt valami puhát, de nagyon édeset kreálni. Sikerült. Mire végigértünk az árusoktól hemzsegő folyosón annyi kóstolásban volt részünk, hogy már jól is laktunk. Az osztály szőke hajú lányainak nagy sikere volt. Még a szemetet is kivették a kezükből, hogy segítsenek, miközben a fiúk cipelhették napestig. És persze kapták a csajozós dumákat is: “Nahát Ti vagytok Charlie angyalai! De hol van Charlie?”, vagy a másik: “Hello Barbie! Én vagyok Ken!”. Az ívelt falak között csak úgy zsongott a tér: fürge fiúk rohangáltak forró teákkal egyensúlyozva kerek kis tálcáikon, az árusok mindenhonnan rád köszöntek, minden fordulóban megannyi kulcstartó, tálka, párna és cicák, cicák és cicák…

2-kor ismét összefutottunk, hogy együtt részt vegyünk egy vezetett városnézésen. Még a nyár elején kerítettem Emrét az internet bugyraiban, s mivel mindenhol azt írták róla, hogy nagyon jó guide, hát felvettem vele a kapcsolatot és megalkudtunk az áron. 200 euróért egy privát sétát tervezett nekünk 3 órában, megmutatva néhány insider helyet is, felvázolva a történelmi hátteret. Theodosius obeliszkjétől indultunk, a Hippodrom térről. Mikor az Asterix és Obelix-ből mutatott fogathajtó jelenetet és egy rekonstrukciós képből kiderült, hogy milyen hatalmas volt ez akkoriban a közeli Kék mecsethez képest, már tudtam, hogy jól választottunk: Emre egy jelenség, Emre egy  élmény lesz! Rengeteg érdekességet tudtunk meg tőle. A tér közepén álló  egyiptomi  obeliszket például a rómaiak hozták ide Karnakból, de csak a felét, mert akkorát tudtak felpakolni a hajójukra… Az Hagia Sophia katedrálisnak, nem mecsetnek épült, amit ugyan már tudtunk, de azt nem, hogy a sok mecset erre akar hasonlítani, őmiatta lettek ilyenek, ez volt a mintapéldány. A Kék mecsetet (amit a törökök nem is kék-nek neveznek egyébként) 1616-ban építették 6 minarettel és 16 erkéllyel (könnyű megjegyezni, csak ezért írtam ide), amin akkoriban 16 müezzin üvöltött egyszerre torkaszakadtából, minden nap 5x. Nem lehetett semmi, ahogy ma sem az, noha ma már hangszórók segítik leküzdeni a város zaját. Íme egy gyorstalpaló a sok “m”-betűs szóból: minaret = a mecsetek tornyai, ahonnan a müezzin hívja imára a híveket. A medresze a középkori iszlám világra jellemző iskolarendszer, amit gyakran összeépítettek a mecsetekkel. A minbárral nem a szállodaszobákban, hanem a mecsetek belsejében találkozhatunk, ez ugyanis a szószék, és itt van még a mihráb is, amely egy falba vájt mélyedés az ima irányába eső falon (ami természetesen Mekka felé néz). 

De nem csak minket érdekelt az, amit Emre mesélt, hanem mi is felkeltettük az ő figyelmét. Kérdezett az országunkról, az iskolarendszerünkről és láthatóan jól érezte magát a társaságunkban. Miközben átvándoroltunk egyik látványosságtól a másikig sokan odamentek hozzá és szóba elegyedtek vele. Az az igazság, hogy nagyon büszke voltam a társaságra, mert olyan lazán és bátran használták az angol nyelvet, hogy megnyugodtam: nem lesz itt gond. Utazásaim során gyakran kapom azt a véleményt, hogy milyen jó, hogy én tudok angolul, mert általában a magyar turisták nem beszélik a nyelvet… hát a Mi diákjaink beszélik! Emre egyébként idegenforgalom és mandarin fordító szakpáron végzett, orosz feleséggel és kellemes akcentussal. Mikor egy szünetben rákérdeztem, hogy mikor van a Kék mecsetnél a hang- és fényjáték (ugyanis sehol sem találtam az utikönyvekben) arra is fény derült, hogy pofátlanul fiatal, ugyanis utoljára talán csecsemőkorában volt itt ilyen esemény, amikor én gimnazistaként a szüleimmel róttam ugyanezeket az utcákat. 

Mindenkit érdekelt, hogy mi ez a török-magyar barátság, ugyanis mi nem teljesen így emlékszünk a történelemkönyvekből. Emre értette mire utalunk, de azt mondta, hogy ők azt tanulják az iskolában, hogy mi mindannyian Attila unokái vagyunk, szóval testvérnép. Még a nyelvünkben is van közös és itt elmondott egy mondatot törökül, amit kis változtatásokkal valóban értettünk: “zsebemben sok kicsi alma van”. Ráadásul amikor a török csapatok Magyarországra jöttek és véletlenül ott felejtették magukat 150 évig azt nem leigázásnak tartják, hanem felszabadításnak a Habsburg birodalom elnyomása alól… És valóban. Ahányszor kiderült, hogy magyarisztánból látogattunk el ide annyiszor kaptunk őszinte mosolyt és vállonveregetést. Az igazi meglepetés engem a könyvbazárban ért, ahol kiderült, hogy a török könyvnyomtatás alapjait egy magyar származású, ráadásul Kolozsvári ember rakta le: Ibrahim Müteferrika a 17. században. Majd’ leesett az állam a történettől, miszerint ez a református papnak készülő fiatalember egyszercsak áttért az iszlám hitre és elszegődött a szultán testőrgárdájába. Ő tolmácsolt II. Rákóczi Ferencnek, majd hozta létre az első nyomdát. 

Azt is megtudtuk, hogy miért él itt 125.000 utcai cica, az ok egyszerű: a sok patkány ellen, meg mert nem altathatják el. Úgyhogy ivartalanítják, jelölésként megcakkozzák a fülét és hozzácsapják ahhoz a további 170.000 cicához, akik félig kinti-félig benti állatok. 

Végül leültünk az egyetem előtti téren a széltől csattogó zászlótartó alatt és hallgattuk a müezzin kántálását. Emre rögtön lefordította az 5 részből álló imára hívást: “Allah az egyetlen Isten. Mohamed a próféta. Gyere imádkozni! Gyere imádkozni! Gyere imádkozni!” Reggel egy sorral hosszabb, amiben arról van szó, hogy imádkozni jobb, mint aludni, szóval azonnal gyere. Este meg kicsit gyorsabb tempóra veszik, ugyanis úgy tartják, hogy ha véletlenül ez az utolsó nap az Ítéletnap előtt, akkor még gyorsan róják le tiszteletüket Allah előtt. Jó volt mindezt egyben hallani… Volt, akinek ez már kultúrsokk volt, ő azt mondta neki akkor van, amikor olyan országba utazik, ahol nem szólal meg napi 5x a müezzin és nem hallja az imára hívás. Sokkoló… Mesélt még az egyetemről, ahol 1 millió líra egy tanév, végül feltette a kérdést, hogy kérdezhetünk bármit. L-nek nem kellett többször mondani belekérdezett a legkényesebb témába, amibe csak lehetett: az örmény genocídiumba. Becsületére legyen mondva a pasinak őszintén válaszolt, s noha nem mindennel értettem egyet, örülök, hogy megtette.

Az eredetileg 2-3 órásra tervezett séta így lett több, mint 4 órás. A társaság jól bírta, csak néhány fiú vesztette el a türelmét és gondolta azt, hogy jó mulatság lesz finoman kilopkodni dolgokat tőlem (jelzem nem sikerült). Emre annyira megkedvelt minket, hogy a végén, a Szulejmán mecset csodás kilátása mellett alig akart útjára menni, többször kellett elköszönni, hogy hagyjon minket ennivaló után nézni. Befordultunk az első kajáldába, ami olyan helyinek tűnt, Dani előretuszkolt, hogy kérjek kedvezményt és sikerült is kialkudni azt, hogy mindenki kap egy italt ingyen az ebédjéhez. Mire térültek-fordultak a pincérek kiderült, hogy kitöltik nekünk a nap végén megmaradt levest és elénk tették a frissen sült, papírvékony pitát is kedvességből. Mindenki boldog volt. Idő közben megtanultunk néhány mondatot törökül, hogy elnyerjük a helyiek rokonszenvét. “Szia!” = “Merhaba!”, “Köszönöm!” = “Tesekkür ederim!”, “Viszlát!” = “Güle güle!”. L. még megtoldotta néhánnyal és bőszen kipróbálta a kajáldásokon, akik teljesen elolvadtak tőle és örök barátságot fogadtak nagy ölelések közepette. 

Aztán bementünk a Szulejmán mecsetbe körülnézni és pihenni. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy a diákok egy pasi köré gyülekeznek a puha szőnyegen. Nem értettem mi lehet, hiszen most lett vége egy hosszú városnézésnek, mi lehet olyan érdekes, hogy mindenki látható érdeklődéssel figyel. Kiderült, hogy egy indiai önkéntes kezdett mesélni az iszlámról, de olyan izgalmasan, hogy nem lehetett nem rá figyelni. Olyan dolgokra és összefüggésekre mutatott rá, amit még nem tudtunk vagy nem vettünk észre. Ott voltak például a lámpák közé felakasztott nagy strucctojások. Úgy tartják, hogy a szaga elriasztja a pókokat, hát nem is láttunk egyet sem… mondjuk fontos is, ugyanis sokan alszanak itt napközben (amin a fiúk felbuzdulva többször bealkalmazták ezt a technikát a későbbiekben). Elmesélte, hogy az építője egy alkalommal a mecset közepén ülve vizipipázott, ami felért egy istenkáromlással. Szulejmán szerencsére először megkérdezte, hogy elment-e az esze a jóembernek, mire az azt felelte, hogy nem, csak azt nézi, hogy merre száll a füst, hogy tökéletes szellőzőrendszert alakíthasson ki itt. És sikerült is neki, nem csak a levegőbe beszélt! Amúgy bármi lehet jó mecsetet, csak legyen benne szőnyeg (ezért is fontos a rituális mosdás), legyen benne mihráb Mekka felé és rendelkezzen egy minbárral. Belül legyen minden körkörös, akár csak a Korán, ami szintén nem kronologikus elbeszélés, hanem vissza-visszatérnek benne a történetek és úgy keringenek, mint a bolygók a Nap körül. Ekkor előhozatott egy halom picike Koránt angolul és magyarul, hogy hazavihessük és tanulmányozhassuk. Közben épp imaidő jött. Megjelent egy nő, aki elvitt minket a női szakaszba, a pasi meg fogta a fiúkat és megmutatták hogy kell imádkozni. Zseniális volt! A női részleg leghátul, egy paraván mögött volt, mint általában, hát mit mondjak nem sokmindent lehet onnan látni… A fiúk helye elöl volt, s láttuk, ahogy váll a vállhoz jó szorosan kellett álljanak, hogy megtestesítsék a testvériséget. Ahogy hajlongtunk és utánoztuk a nőt érdekes volt megtapasztalni, amit a pasi nem sokkal azelőtt mondott: ima közben egy pillanatig a szív kerül a fej fölé. A szív a fej fölé…

Csendben vonultunk vissza a közös körbe, egymásra mosolyogva. Egészen varázslatos élmény volt… És a pasi újra belekezdett a történetmesélésbe. Mi Danival mondtuk, hogy aki már elfáradt vagy nem érdekli nyugodtan továbbállhat, este találkozunk, de alig mozdultak páran. Aztán már nekünk is megtelt az agyunk, de nagyon hálás voltam a különleges élményért. Mire körbenézelődtünk és átsétáltunk a városon az osztály már a Shisha, azaz vizipipa bárban üldögélt egy kőturbánokkal teli, arab írásjelekkel jelzett temető mögött. Ahogy a sírkövek mélyedéseibe belesimultak a puha cicák úgy simultunk mi is a fotelekbe, meleg füstbe burkolózva. Persze, hogy csatlakoztunk, ezek a legjobb esték, amikor mindenki mesél. Legnagyobb megdöbbenésemre olyan témákat érintettünk, amiket más osztállyal csak a banketten szoktunk, itt meg még csak a második esténél tartunk. Elmeséltek titkos történeteket a múltból, s cserébe várták az enyémeket. Hát nem sokmindennel szolgálhattam, amiről meg úgy gondolták, hogy szeretnék tudni azt meg én nem akartam elárulni. Az furdalta az oldalukat, hogy közülük kikkel kezdtem az osztály alakítását. Mivel tökéletesen intuícióból történt nem tulajdonítok neki sok jelentőséget, ugyanis akkor még nem is ismertem őket és nem akartam, hogy bárki is rosszul érezze magát, hogy nem ő volt az első kettő. Hiszen mindenkit én választottam be, nem a szél fújta őket egy kupacba. Igen, ők ezt értik, de mégis iszonyú kíváncsiak. Csűrtük-csavartuk, szerintem értették is, amit mondtam, még Danival is megkonzultáltam a dolgot, s mikor visszaértünk azzal, hogy nem, nem szeretném elmondani addigra az illetékesek már elmondták (ugyanis nekik tavaly év végén elárultam bizonyos okokból). Így azért jobb volt, noha kicsit aggódtam. De mindenki nagyon cukin állt hozzá, megnyugtattak és hálás vagyok, mert volt idő átbeszélgetni mindenkivel. Annyira, de annyira örültem, hogy ők az osztályom! Most már tudták hova tenni, mondhatni felnőttként reagáltak. Nem is kellene ide már az érettségi vizsga. Bizonyítottak. Megérkeztek!

11 után értünk vissza együtt a málló vakulatú szállásra. Csak L. nem jött még haza, meglátogatta az önkénteseket a központjukban és nem nézte az időt (vagy nézte, de nem érdekelte), azonban szerencsére elértem telefonon. Minden emeletet körbelátogattam, M-ékkel a gólya hospitálásokat elevenítettük fel, majd úgy váltunk el, hogy majd megtervezik a outfitemet. Őszintén szólva nem tudom hogy jutottunk el eddig a témáig, de ezen az estén már semmin sem lepődtem meg. A szűk, meredek lépcsőházban megvártam L. érkezését, kicsit elbeszélgettünk, majd 1-körül beájultam az ágyba.

(A következő hetekben pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásunk folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed.)