A hőlégballon

A következőkben egy hangfile található, ami a leírt anyag felolvasott verziója. Gondoltam felveszem, ha már úgyis mindig felolvasom mielőtt közzétenném az írást... Fogadjátok szeretettel!

https://drive.google.com/file/d/1nH5j0gSY4Swa8DZ7lSkqT-d_4x9JaQYm/view?usp=sharing

Reggel iszonyú korán keltünk, hogy 6-kor már lent várjuk a kisbuszt, ami a hőlégballonokhoz szállít minket. Mindenki álmosan pillogott, ugyanakkor érezhető volt némi izgalom is, amit a repülés ígérete váltott ki. Azért vannak itt tériszonyosok is, akik noha nem volt kötelező jönni, mégis bevállalták, legyőzve a sárkányukat. Én akkor kezdtem el izgulni, amikor nem jött meg időre a busz. Jó, semmi baj, hisz a Whats uppos pasi megadta a sofőr számát. Hívom a sofőrt… nem veszi fel… Hívom az irodást… ő sem. Na, gondoltam, szépen rászedtek, ennyit erről. Az utca végében már láttuk felszállni az első gömböket és jöttek egyre közelebb, hogy engem idegesítsenek. Végül 20 perces késéssel, de befutott nem egy, hanem 2 kis dolmus és elfelezve a csoportot beülhettünk erre a nem túl hosszú útra. Nekünk nem mondtak semmit, senki nem beszélt angolul, de mivel Dani a másik kisbuszba szállt kiderült, hogy nem is ugyanazzal a társasággal, nem is pont ugyanoda  megyünk. Az Angel és a Tiger Balloon két külön várakozóhelyre értsd. útszélre szállított, ahonnan megfigyelhettük az első 40-50 gömb felszállását. 

Már ez valami csodálatos volt. A hajnali barackszínű köd találkozott az autók által felvert porral és ahogy a hőlégballonok végtelen lassúsággal szálltak mindebben, hát megigézve bámultuk. Próbáltuk lefotózni, videózni, de nem lehet. Látni kell! Néhány már visszatért és láttuk, ahogy a réten odafutnak a segítők és lehorgonyozzák. A másiknak már fonnyadt is össze a kupolája, a harmadik, meg épp akkor közelítette meg a hófehér sziklákat. Olyan volt ez, mint egy hatalmas keringő: mindenki figyelt a másikra. A pirkadat homályában élesen kirajzolódtak a gázégők, amint szabályozták a le-föl szállást, de ha nem nézett oda az ember akkor is tudta, mert iszonyú hangja van. 

Mikor odavittek az egyikhez jött a ma reggeli második szívrohamom: de hisz ez már tele van! Na - gondoltam - itt van a kutya elásva, azért ilyen olcsó, mert csak a második sorból láthatjuk. Ahogy közelebbmentünk kiderült, hogy nem, csak az előző csoport addig nem szállhatott ki, míg a négy-osztatú kosárból egyenként át nem cseréltek minket. Kényelmesen elfértünk és mindent láthattunk, közvetlenül az első sorból! 

A pilóta már beszélt angolul. Elmondta a tudnivalókat, gyakoroltuk a “landing position”-t, majd egyre gyorsulva elkezdtünk emelkedni. Egy csoda volt! Én már repültem egyszer, igaz a Velencei-tónál, de most is meglepett az a csend és nyugalom, ami odafent van. Kivéve, mikor ráadták a gázt, mert akkor rettenetes hőség és hangeffekt tört be az ember tudatába, ami addig a zen állapotot közelítette meg. Megkerestük fentről a szállásunkat, kibogoztuk a pici utcákat és végignéztük az utat, ahol felsétáltunk a Gyapotvár tetejéig. Ahogy besüllyedtünk egész közel a sziklákhoz éles sziluettet rajzolt a ballonunk a fehér oldalra. Aztán felemelkedtünk egészen magasra, hogy a messzi hegyeket is megnézhessük.

A Hierapolisz innen is szép volt, s csak ekkor láttuk meg igazán, hogy milyen hatalmas területen is épült. Láttuk a másik csapat ballonját is, amint odébb leszáll. L - engedélyemmel - kiköpte a rágóját (nem lakott terület fölött), mert egyszerűen nem lehetett érzékelni a távolságokat, a mélységet. Lélegzetelállítóan szép volt. 40 perc után ahogy közelítettünk - az immár melegen sütő felkelő nap fényében a földhöz - kis birkákat vettünk ki a házak között. Először csak láttuk, aztán már szagoltuk is őket, jöttek a segítők, még a levegőben ráhúztak a platós kocsi platójára és meg is érkeztünk. Mindenki túlélte és nem is akárhogyan! A nagy teljesítményt egy emléklappal és némi málnaszörppel ünnepeltük meg, amit a pilótánktól kaptunk. Fel voltunk készülve rá, mert láttuk mit csináltak az előző csoporttal és próbáltuk őket lebeszélni, de nem lehetett. Ez nekik jár, ugyanis az üres pohárba borravalót lehet tenni, csak azt nem tudták, hogy a diákok nem fognak adakozni… 

Mire visszakerültünk a szállásunkra már ott párolgott a reggelink kikészítve. Hallgattuk az élménybeszámolókat, ki-hogyan élte meg, mitől félt, milyen képeket készített. Fel kellett dolgozni az élményt! Volt is rá idő, mert csak 1-után jöttek értünk, addig lehetett úszkálni és persze összepakolni a cuccainkat, immár másodszor is. A medencézés kolosszális méreteket öltött. Danit M mindenképp be akarta lökni a vízbe. Mondjuk sikerült is… de előtte jó kis kergetőzést láthattunk. Aztán M ölelte meg a veranda egyik oszlopát, mikor Dani próbálta bepattintani a vízbe, de végül győzött a túlerő, ugyanis sokan jöttek Dani megsegítésére. De mindenki lökött mindenkit. Egy elindult lendületnek köszönhetően L is a vízben találta magát, noha már teljes ruha volt rajta, de Á valahogy nem tudott már megálljt parancsolni annak a mozdulatnak. Én csak azt tudom megköszönni a társaságnak, hogy bár rám is szemet vetettek, de titokban megkérdezték Danit, hogy mi van a zsebemben. Köszi, hogy nem dobtatok be!!!!

Háromnegyed kettőkor jöttek értünk, vittek Denizlibe, ahol a jó öreg Flixbuszra cseréltük a kis dolmusokat és már repesztettünk is Antalya felé. L mellett, azaz mögöttünk - a jegyvásárlási anomália miatt - egy idegen ült. Hallottuk, ahogy L próbál vele kommunikálni, noha idegenünk nem nagyon beszélt angolul. Mégis, kitartó munkával kiderült, hogy mi a közös pont: a zene. L furulyázni tanul, a pasi meg híres hegedűművész, sorra mutatta a videókat L-nek amitől az út is kicsit rövidebbnek tűnt…

Hatalmas, zöld hegyeken és lepattant falvakon mentünk keresztül, kicsit olyan érzés volt, mintha mindenhol építkeznének. Végül 6-körül szálltunk le Antalyaban, meleg, párás levegőben, csipkés hegygerincek lábánál. Egy kicsit ismét más világba csöppentünk. Itt még a pisiléshez is átvilágítottak, majd irány a villamos és a müezzin hívó hangjára léptünk be utolsó szállásunk: a Lupo Libero (azaz szabad farkas) kapuján. A szobakiosztás után kiderült, hogy ez a legfenszibb, ugyanakkor a legkevésbé szociális szállásunk: szét voltunk szórva az emeletek között, össze kellett írni, hogy kit, hol találunk meg. Amint lepakoltunk kezdtem megírni a tudnivalókat a messenger csoportba: hogy tudod használni a légkondit, hogy lehet mosatni, mikor-hol találkozunk és nem, még mindig nem lehet egyedül csámborogni a városban, csak csoportosan és szuper intelligensen. B még egy tutorialt is készített arról, hogy hogy helyettesítsd a kulcskártyádat a védettségi igazolványoddal, ha marad valaki a szobában, de te elmennél és a másik nem szeretne sötétben, áram nélkül maradni (minden szobához ugyanis egy kulcskártya járt).

Ilyen és ehhez hasonló ügyletek után jött a szabad program, azaz irány a város. Az utcák itt valahogy sokkal turistásabb arcukat mutatták, s bár távolabb voltunk Európától, mégis közelebb éreztük magunkat hozzá, mint Isztambulban. Erőszakos éttermesek, zenétől hangos utcák, tiszta Horvátország… Lépten-nyomon diákokba botlottunk, akikkel aztán lesétáltunk a tengerparta, hogy fentről, a sziklákról jó strandok után nézzünk. Mindent összevetve azért vagány ez a hely is. 11-kor mentem egy kört, hogy mindenki rendben van-e és eltettük magunkat holnapra. Hosszú nap volt ez…

(A következő hetekben pár-naponta fog megjelenni egy-egy új bejegyzés, az utazásunk folytatása. Ha nem szeretnél lemaradni róla iratkozz fel! Ezt úgy tudod megtenni, hogy rákattintasz a "Feliratkozás" gombra akkor, amikor az oldal legtetejét, a főcímet nézed.)