Vas és kazán, ami egy kapu meg egy szoros

8-ra már hozták a reggelinket kis kiszállítós dobozokban: rántotta, kolbász, kenyér és kv. Nem sokáig időztünk eme csodás helyen, irány tovább, immár a Kárpátok vonulatától délre, haladtunk visszafele, a magyar határ fele. Elhaladtunk Craiova jellegzetesen lepukkant lakótelepei előtt, mindenhol láttuk a hatalmas, festett Krisztust, mígnem magálltunk Bulgáriával szemben egy kis fürdés erejéig, ahol a Duna kilométer szélesre tágul. Megettük a lédús dinnyét, fürödtünk a meredek partú vízben és néztük a gyurgyalagokat. Lepihentünk. Nagyon idilli volt a hangulat: “E” és “M” horgoltak, Dani meg felolvasta Jókai Aranyemberéből a Vaskapuról szóló oldalakat, ugyanis most oda tartottunk. “Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négy mértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna. A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.” Jókait számomra nem egyszerű olvasni, hosszasan sehol egy pont, megnyugvás, viszont jelzős-szerkezetek garmadája. Mi tagadás nagy elvárásokkal voltam immár a Vaskapu felé… de addig még hosszú volt az út.

Sok kis román falun át csurogtunk lefele. Az egyik határában, szinte a semmi közepén, egy kis benzinkútnál hűsöltünk, fagyikat és kávékat fogyasztva, mikor megjelent egy észak-macedon motoros csapat rózsaszín barbie-babával a motrukon. Vagy a meleg ment már az agyunkra vagy valóban ennyire szürreális volt a helyzet, mert azt kezdtük találgatni, hogy mi van a barbiban… 

És végre megérkeztünk a Vaskapu II.-höz. Lényegében a felduzzasztott Dunát lehet látni a zsilippel, de nem nagyon lehet megállni, hogy közelről is szemügyre lehessen venni, mert ez a határállomás Szerbia és Románia között. Durva, hogy már a római császár is utat építtetett, hogy állati erővel lehessen felhúzni a hajókat a zúgókon keresztül, aztán ahogy ezek megsérültek hosszú ideig nem volt hajózható és csak Széchenyi vette fel a fonalat és tette újra járhatóvá ezt a fontos határfolyót. Akkoriban a Duna vízszintje 35 méterrel alacsonyabb volt, hiszen nem volt felduzzasztva és rettenetes sziklák álltak ki a sokszor 50 méter mély mederből. Széchenyi volt az, aki néhányat ezekből kirobbantott és így már az év 150 napján is lehetett szállítani árukat a folyón. Ő további utat vájt a sziklába, ahol a vontató lovak, majd a vontató vasút foglalt helyet. El sem tudom képzelni hogy nézhetett ki… Sok rege szól Ada-Kaleh szigetéről, ahol főként törökök éltek az ottmaradt csillag-alakzatú katakombákban, s amiből még Jókai is inspirálódott “Senki szigete” néven. A duzzasztás miatt minden víz alá került, s noha több épületet kőről-kőre szétszedtek, azóta is várja valahol, hogy egyszer újra összerakják. 

Na de mi gondoltunk egy nagyot és átkeltünk a szerb-román határon, amit női határőrök felügyeltek. Kb 50km-t autóztunk Szerbiában, néha megálltunk megnézni a szinte tóvá kiszélesedő Dunát, valamint a kormoránokkal teli fjordszerű betűrődéseit, miközben az utitársaink orosz és balkán dalokat énekeltek hátul. A Vaskapu I.-nél próbáltunk visszatérni Romániába, de nem volt olyan könnyű. Olyan sor torlódott fel, hogy meg kellett álljunk a hídon, de legalább kiszállhattunk és kicsit megnézhettük a 35m-es vízszint-különbséget. Legalább 1 órát kellett itt várakoznunk, hiszen itt léptünk be az EU-ba, de közben “A” nagyapjának, Halmi Gyulának könyvéből olvasott fel, aki végighajózta a Dunát és szemléletes leírást adott a századeleji időszakból. Baromi jó volt hallgatni. 

Ma szálláshelyünkön Turnu Severinben, azaz Szörényváron vacsoráztunk. Megnéztük a vakítóan fehér, díszes színház épületet, Traianus római- és Decebal dák király szobrát, valamint a pörgő-forgó szökőkutat. Nehezen találtuk meg, hogy hol együnk. Jó waldorfosok módjára senki nem akarta megmondani, hogy mi legyen, de mivel mindenkinek megvolt a véleménye betette a közösbe vagy csak utalt rá, aztán forrja ki magát egyedül…  Egy kis huzavona után végül az Agape teraszán találtunk helyet. Jól csúszott a lazacos burger a párakapuk alatt, amit utána egy laza sétával tornáztunk le a közeli kivilágított várban. A szállásunk a Casa Hill volt, ahonnan szédületes panoráma bontakozott ki Szörényvár ipari negyedére. Ilyen luxus-szállásunk még nem volt… 

Reggel egy csodás ipartelepi kilátásra ébredtünk szállásunk domboldalán. Kiültünk a teraszra kávézgatni, beszélgetni, ébredezni, de a reggelinket már Orsova lakótelepének nagyon autentikus tömbház előtti padjain fogyasztottuk el. Külön kiemelném a főbejárati ajtón levő félrecsúszott csipkefüggönyt, aminek a szagára is emlékeztem még gyerekkoromból. Ismét egy kávé, de immár egy bárban, kilátással a Dunára, de valami olyan pokoli zenével, amit le kellett hallkíttatnunk. 

A parton rengeteg hajós csábított túrára a szorosba, de mi kitartottunk a magasságok mellett és inkább túrázásra adtuk a fejünket. Út közben - ugyan csak az autóból - de láttuk Európa legnagyobb köbe faragott szobrát: a 40 méteres Decebal-fejet. Kicsit hajaz az amerikai elnökök fejére, a Rushmore-hegyre, de mondjon ki, amit akar nekem tetszett ahogy kivillant a fehér monstrum a zöld szurdokból. 10 évig faragta 12 alpinista szobrász, megrendelőjét, egy hírhedt román milliárdost rengetegen kritizálták. A szobrot 2004-ben adták át. 

Sokat centiztük, de végül csak sikerült pontban délben, a legnagyobb hőségben nekiindulnunk a meredek hegyoldalnak, aminek csupán egy pozitívuma volt: az erdő. “M”-el a végére maradtunk, s miközben majdhogynem visszafele csúsztunk a nesquik-szerű, morzsalékos meredélyen, jókat beszélgettünk. Miután felküzdöttük magunkat a tetőre jólesett a fennsík kabócáktól hangos fái között sétálni. Na, itt nem unatkoztunk annyi volt a kitekintő és a látnivaló. Márpedig a 134km hosszú szurdokvölgy ezen szakasza bizony adott látnivalót bőven. Itt a Duna 170m szélesre szűkül, Kazán-szorosnak nevezik, ugyanis régen, még a szabályozás előtt olyan zúgók és áramlatok voltak itt, mintha a víz egy hatalmas kazánban fortyogott volna. Lenézni a vízre e meredek sziklafalak tetejéről nem semmi látvány. Leírhatatlan. Jókai oldalakon keresztül, pontok nélkül csak írta és írta, én meg sem próbálom visszaadni az élményt.

Álltunk a szakadék szélén és igyekeztünk nem beleszédülni. Hatalmas uszályok és kis csónakok tajtékoztak odalent, kis alagút, aprócska autók, odébb pici, hattyú-alakú vizibiciklik. Sziklák és bodros fák mindenütt. Visszafele menet a túlélésre koncentráltunk, a rekkenő hőségben a föld gyomrából lehelte ránk régóta gyűjtögetett, fülledt melegét, a napos részeken csak átsiettünk, az árnyékos, erdős részen vettünk újra levegőt. Itt összefutottunk egy csapat szombathelyi nyugdíjassal, akik állítom jobb állapotban voltak, mint én… Lent a kocsinál megváltás volt a kocsma hűvöse. Még benéztünk Orsován egy boltba, de mivel az ottani éttermeknek nem volt valami jó értékelése viszamentük Turnu Severinbe, a már “jól” ismert Agapeba, ahol finom pizza volt a nap jutalma. “I”-t elragadta a hév, rengeteget mesélt kalandos életéről, mi meg bágyadtan hallgattuk, ételektől eltelve a meleg naplementében. A nagy hőség mindenkinek betett, este mozdulni sem tudtunk.

(A következőkben párnaponta itt olvashatsz erről az útról, néhány kép kíséretében. Ha feliratkozol, akkor biztos kapsz róla értesítést. Ha van kedved, gyere velem! Feliratkozni úgy lehet, hogy a kezdőoldalon, ha legfölül vagy vagy bárhol, ha felfele tekered az oldalt a jobb alsó sarokban megjelenik egy "Feliratkozás" gomb.)