Taxidermiából 1-es

Ma 9-kor gyűltünk össze a reggelinél. Csurgó esőben ettük meg a palacsintánkat és pakoltuk össze a csomagjainkat. Lucáék feltették a csónakra az esővédőt és már száguldottunk is Tulcea felé. Illetve száguldottunk volna, de annyira esett, hogy a menetszéllel együtt pisztolygolyóként csapódott az arcunkba, nekünk elöl ülőknek az eső. Fájt. Mindent magunkra terítettünk, “Z”, aki kettőnk között ült még az arcára is ráterítette az esőkabátot. Kiváló képeket készítettünk így. Egy órás “csakazért is kibírjuk” után megérkeztünk és két hatalmas hullám között kicuccoltunk a partra.

Úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk az itteni Duna deltát feldolgozó, akváriummal egybekötött múzeumot (Acvariul din Tulcea și Centrul Muzeal “Delta Dunării”). Nos, hiba volt. 3 emeleten nagyjából semmi érdekeset nem találtunk, hacsak azt a pelikános hűtőmágnest nem számolom, amit a szuvenír shopban vettem. Meg lehetett nézni hogyan készítette a régmúlt embere a halikrakrémet vagy hogyan szárították ki a halakat. Itt láthattam életem legcsúnyábban kitömött állatkiállítását, ami azért elég dúrva. 4 biosz tanár áll egy tárló előtt és nem tud rájönni, hogy milyen állatra is gondolhatott a szerző… A legalsó szinten az akvárium mindenféle trópusi halakat vett sorra (mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy a pangáziusz ennyire nagy és csúnya), majd egy nagy tartályban következtek a hatalmas tokfélék és a vizák. Na azok tetszettek, habár a terepük meglehetősen sivár és unalmas volt. Eszembe jutott a szingapuri akvárium, ahol órákat töltöttem a tengeri teheneknél… Itt inkább az egymáson pihenő, eltartott lábú teknős-kompozíciót lehetett nézni teljes mozdulatlanságukban. 

A zuhogó esőben átrohantunk a szemben levő étterembe és megebédeltünk. 3-kor indultunk tovább. A szemerkélő eső ütemes dobogása és a kajakóma hamar kiütötte az embereket, békés szuszogás töltötte be a kisbuszt. Mindenhol leszakadt az eső, sártengerré váltak az utak, s a barna levest hatalmas taréjban spricceltük kétfelé. A rossz földművelés miatt sok helyen ömlött ki a víz a földek felől, nem tartotta meg semmi a talajban, megállíthatatlanul hömpölygött ki az útra. Brutális élmény volt, ilyet még nem láttam élőben. Pár kilométerrel odébb, meg semmi… száraz földek mellett mentünk el. Kiszáradt napraforgótáblák, hatalmas, rozsdaszínű kukoricások között vezetett nyílegyenes utunk. Egy ház udvarán feltűnt egy random minaret, máshol meg ázott róka rohant be az erdőbe. Hirtelen ötlettől vezérelve átmentünk Bukaresten.

Soha nem jártam még itt és mondhatom igen kellemes csalódás volt. A fejemben sugárutak, kopasz, csúnya, kocka-épületek villantak fel, ezzel szemben egy zöld, szökőkutakkal és nagyon izgalmas, századelő hangulatú, díszes homlokzatokat mutató házakra, élhető városra bukkantunk. A Parlament monumentális tömbje azonban valóban leírhatatlan. Ceaușescu megadta a módját, megalomániája elérte a célját, övé lett a világ második legnagyobb parlamentépülete, noha csak halála után készült el teljesen. Ez a világ egyik legnehezebb épülete, tömege mintegy 4 millió tonna (viszonyításképpen a gízai nagy piramisé 5,75 millió tonna). Beletettek 3500 tonna kristályt, amiből főként csillárokat készítettek, egymillió köbméter márványt és 200.000 négyzetméter gyapjúszőnyeget, melyek megszövéséhez külön gépeket kellett bevinni az épületbe. Nagyon durva! Miközben lassan haladtunk a városban Danival ketten néztük ki az infókat a netről és próbáltunk lépést tartani azzal, hogy épp hol vagyunk, mit látunk. Volt, aki inkább rokonlátogatást eszközölt volna, más WC után áhítozott, de én mindenképp örülök, hogy benéztünk ide.  Ma esti szállásunk Pitesti, szépnek nem mondható külvárosában volt, egy gyártelep szélén, a főút mentén. Hiába kerestük a Casa Rustic-ot, csak nem találtuk, de a megadott címen más is keresgélt, csakhogy egy másik házat. Végül kiderült, hogy ez mind ugyanaz és sikerült megtalálni azt az egyetlen embert, aki el tudott miket igazítani. Nem mellesleg egy sri lankai csávó volt, akinek nagyon megörültem és mivel neki meg ez volt nagyon szimpatikus nagyon kedvesen bánt velünk, még világítást is hozott a kölyökmacskáktól hangos kertbe, hogy uti kajánkat megvacsorázhassuk. A cicáknak adtam egy kis telemea levet valami kis kupakba, de aztán rájöttem, hogy az elég sós, szóval csak remélni tudtam, hogy nem aszódnak mazsolává az éjszaka alatt.

(A következőkben párnaponta itt olvashatsz erről az útról, néhány kép kíséretében. Ha feliratkozol, akkor biztos kapsz róla értesítést. Ha van kedved, gyere velem! Feliratkozni úgy lehet, hogy a kezdőoldalon, ha legfölül vagy vagy bárhol, ha felfele tekered az oldalt a jobb alsó sarokban megjelenik egy "Feliratkozás" gomb.)