Mari és Mici böffentenek

A 7-órai kelés után a reggelit (némi ikrát, zakuszkát és olajbogyót) a cső-alakú előtérben fogyasztottuk el. Végig azt néztem, hogy a forgalmas főút túloldalán hogyan dolgoznak az asszonyok a Perecezdében. Úgy éreztem nekem mindenképp be kell néznem hozzájuk, sőt, Nepáli élményeimből kiindulva még beszélgetni is szerettem volna velük. Hát lehet, hogy Nepálban tudnak angolul, itt sajnos nem, úgyhogy nekem kellett a sose-volt román tudásomhoz nyúlni, de megérte. A nénik iszonyú cukik voltak és amilyen munkát ott lenyomtak tempóban az valami követhetetlen. Hárman, szép fehér pólóban, kis köténykében és hajhálóban pörgették a kezük alatt a tészta-karikákat és úgy hajították oda egy kupacba, tűpontosan, mintha robotok lennének. Egy másik pakolta be a sütőgépbe, melynek szállítószalag-végén ott állt az ötödik, aki serényen drótkarikára fűzte és már adták is oda a vásárlóknak. Mi is megkóstoltuk, s hát bizony nagyon finom volt frissen. A nénik megengedték, hogy filmezzek, elmondtam kik vagyunk, hova tartunk, de sajnos én nem sok mindent tudtam meg tőlük, mert nem tudtam kérdezni…

A mai nap egyik fő látványossága: az iszapvulkánok voltak. Több ilyen iszapkiböffenés is van ezen a területen, mi a két legnagyobbat látogattuk meg: a Piclele Mari és a Piclele Mici-t, s míg a Mari és a Mici lehetne két női név is, előbbi mégis a “nagy”-ot, utóbbi a “kicsi”-t jelenti, csak többesszámban. A Nagyokat még jó korán, a látogatók előtt nézhettük meg és hát mondhatom ilyen holdbéli, utópisztikus tájat ritkán látni. Az ember befizeti a 4 RON belépti díjat és innen szabadon garázdálkodhat a területen. Persze megvannak a biztonsági előírások, miszerint ne nyúlj bele, mert lerohad a kezed, ne próbálj meg beleülni, mert elsüllyedsz és ha beleesett a mobilod, akkor az ott is marad, mert lehet, hogy 3 km-t is süllyed lefele. Igen, jól olvastad, 3 km-t!!!! Ha kiejted a szót: piclele (ejtsd püklele, de az “ü”-nél ne csücsöríts), rögtön hallani fogod, hogy milyen hangot adnak ki ezek a vulkánok: egy plottyanó, flettyenő hangot, amit már messziről is hallani. Felsétáltunk egyikhez-másikhoz és csodáltuk őket működésük közben. Ahogy a sűrű agyag-sár bluggyan egyet újabb szürkés agyag-csermely indul el belőle lefele, legyezőszerű mintát rajzolva a korábbi kiömlésre. Nem kell sokat várni, mert a folyamat állandó, s a megszáradó rétegek organikusan változó művészi szőnyeget képeznek a lábunk alatt. 

Az igazság azonban az, hogy ezek egyáltalán nem vulkánok. A csoda úgy keletkezik, hogy a sok rothadó szerves anyag valahogy felszínre akar törni, s itt csak egy vizes-agyagos rétegen keresztül tud. Maga a sár olajos és hideg, a feltörő gáz meg leginkább metán, így szagtalan. “R” azért beledugta a kezét, ami jól kiszárította a bőrét és hát a szaga sem volt éppen finom (de  nem egyértelmű, hogy ezt egy természettudósnak ki kell próbálni?)… Kószáltunk a sárkúpok között, fotóztuk, filmeztük, csodáltuk. A nagyobb hozamú folyások kanyonokat alakítottak ki, amiket leginkább drónról lehetett jól látni, fantasztikus formákat rajzolt a képernyőre, kicsit olyan volt, mintha folyók vagy erek ezer kis szerteágazását látnánk. Régen az unokatesómmal voltunk itt utoljára, emlékszem a fotóra is, ahogy fél-lábbal állva megtartjuk egymást két bukkanó tetején… 

Rekkenő hőségben indultunk tovább a Piclele Mici-hez. Azért ahogy baktattam felfele a tűző napon többször is elgondolkodtam azon, hogy biztos fel akarok-e menni, mert néha az ájulás környékezett. De a kráterek, a hatalmas sárkűrtők, mint evolúciós őslevesek fortyogtak, s máris egyértelmű volt, hogy nekem ezt látnom kell. Az egyik olyan hangot adott ki, mint egy elromlott lefolyó, a másiknál lila sóvirágot találtunk, a harmadikon meg úgy összeállt már kéregként a sár, hogy ha valaki óvatlanul ráállt volna bizony beomlott volna alatta. Nem is értem hogy nincsenek itt balesetek… Pokoli tüzet lihált ki a föld, úgyhogy jólesett a végén egy kis ital és némi uzsonna a kis búbos pacsirták társaságában. A pottyantós WC okos tükörrel, nos több volt, mint meglepő: kiírta, hogy hány fok van… 

4 óra autókázás után 7-re érkeztünk Tulceaba. Egy gyors Lidl után irány a kikötő, ahol Luca (ejtsd Luka) és apukája már várt minket. Sokat találgattuk előtte, hogy hogy nézhet ki Luca, hány éves, mekkora a pocakja, hiszen eddig csak telefonon vagy írásban értekeztünk vele… És akkor megjelent egy 30 éves, jó kiállású fiú, aki amúgy Angliában dolgozik építkezéseken, úgyhogy egész jól beszélte az angolt is.. és nem volt pocakja sem. Nem sokat teketóriázott minden cuccunkat bependerítette a csónakjába és mire felocsúdtunk már rajtunk volt a mentőmellény és igen nagy sebességgel száguldottunk a szállásunk felé. Talán jól hangzik, hogy 40 percet csónakáztunk a naplementében a Duna deltavidékén, de nem volt teljesen az… A Duna éppen hullámzott, ami azt eredményezte, hogy ennél a sebességnél, ráadásul elöl ülve úgy csapta oda a hajó testét a vízhez, hogy leszakadt a vesénk is. Vigyorrá fagyott rajtunk a mosoly, ahogy beterített a hűvös vízpermet, miközben hatalmas tengerjáró tankerhajók mellett haladtunk el a főágban. Itt 12m mély a víz. Lerobbant lakótelepek és a hajóval versenyző parti fecskék mellett száguldottunk el. 40 perc után, a 24-es folyamkilométernél (ez ugyanis az egyetlen olyan folyó, melynek a kilométereit nem az eredéstől számozzák), megérkeztünk végcélunkhoz: Maliuc-ba. 

Cicák és az anyuka vártak minket a tesóval egy kicsit szemetes, sáros öblöcskében, ahova leterítettek egy szőnyeget, hogy partra tudjunk szállni. Mint kiderült mi vagyunk az első vendégeik, 2015 óta tartó felújítás után érkeztünk meg mi, úgyhogy “E” úgy érezte itt az idő áldást énekelni nekik. Nem tudom, hogy én vagy ők voltak nagyobb zavarban, de körbeálltunk és jó waldorfos módján elénekeltük az “Áldjanak az égiek” c. örökzöldet, miközben a “welcome drink” pezsgőspoharát szorongattuk. Én nem mertem rájuk nézni, de a többiek azt mondták, hogy az anyuka majdnem elsírta magát… Hát jó… Vacsorával is készültek, úgyhogy mit volt mit tenni körülültük a nagy asztalt és hozták az ételt. Hát az valami csodálatos volt… Előételnek hoztak ikrakrémet, a főfogás pedig kapros halleves volt, de olyan finomat én még nem ettem. Elmondhatatlanul ízletes volt, s bár senki nem volt igazán éhes a leves úgy elfogyott, mintha ott sem lett volna. Miközben a rántott halat ettük puliszkával Luca odaült közénk és mesélt a faluról és a deltáról. Maliuc-ot nagyjából 100 család lakja, s az első betelepülőről kapta a nevét. A település alapjait Ceaușescu rakta le, amikor itt halneveldéket és kísérleti bambusztelepet akart meghonosítani. A bambusznád ahhoz kellett, hogy papírt gyártson, de persze nem lett az egészből semmi, a bambusz nem telepedett meg, viszont az akkori munkáscsaládokból kinőtt egy kis falu, ami azóta is növöget. Nekik hatalmas dinnyeföldjük és 70 tehenük van, a mi megrepedt, hozott dinnyénket azonnal kicserélte egy frissre, azt meg odaadta a tyúkoknak. Kérdeztem az orosz-ukrán háborúról, mert bizony itt elég közel van már a határ. Azt mondta egy-két lezuhant drónon és a román légierő gyakorlatozásán kívül nem érinti őket különösebben, ami jó hír. S míg mi eszegettünk, ő csak mesélt és mesélt, s a háttérben meg pörgött a nagy plazmatévé képernyőkímélője a behúzott, olajzöld sötétítőfüggönyök előtt.

(A következőkben párnaponta itt olvashatsz erről az útról, néhány kép kíséretében. Ha feliratkozol, akkor biztos kapsz róla értesítést. Ha van kedved, gyere velem! Feliratkozni úgy lehet, hogy a kezdőoldalon, ha legfölül vagy vagy bárhol, ha felfele tekered az oldalt a jobb alsó sarokban megjelenik egy "Feliratkozás" gomb.)