Hogyan lett Fekete a tenger a vadlószartól?

Ma Dani sajnos nagy fejfájással ébredt, s hosszas gondolkodás után úgy döntött marad, nem tart velünk. Ez utóbb igencsak okos döntésnek bizonyult, mert ma volt tervben a hosszú túra, egésznapos motorcsónakázás, némi vadlovas dzsip-szafarival megfűszerezve. Ráadásul ma nem Luca, hanem a másik testvére Julian jött, aki nagyon keveset beszélt és nem is állt meg a madaraknál olyan szívesen, mint Luca. Mondjuk a biológus egy külön állatfaj: ahogy megláttunk egy beazonosítatlan repülő dolgot, rögtön mindenki ráfordult a távcsövével és hosszasan tanulmányoztuk, fotóztuk, figyeltük. Julian egy-két perc elteltével úgy ítélte meg, hogy már unalmas volt eddig is, de most már végképp az és továbbhajtott. Pedig belátható, hogy az ember nem mindig találkozik rétisassal, itt meg mondjuk 6-7 példány is a szemünk elé került. De láttunk törpe gémeket, vajfehér, karcsú  üstökös gémeket és az állandóan alábukó búbos vöcsköt. 

Adott pillanatban kicsit el is tévedtünk, mert nem jutottunk ki egy tóból ott, ahol szerettünk volna, gondolom benőtte a sulyom a sekély medret. Ahogy a propeller próbálta hajtani a vizet kénes buborékokat szakított ki a mocsaras aljzatból, mire azzal kezdtünk viccelni, hogy majd most jól elsüllyedünk, nem mindenki felhőtlen boldogságára. Ráadásul a motor állandóan leállt, mivel eldugult és idegesítő sípoló hangon adta ezt tudtunkra. Úgyhogy ültünk a térdig érő víz fölött, baromi büdösben, várva a szabadulást… Ahogy jöttünk kifele, nem messze ettől a ponttól a következő látvány fogadott: lerobbant viskó, előtte egy farönk, belevágva egy balta, előtte furán mosolygó, mozdulatlan macska, valamint a ház ablakából előbukkanó öreg fej, amit nem akarsz este látni… A “megpróbáltatásokat” egy kávézóban hevertük ki némi helyi jégkrém társaságában, ahol még a megfigyelő kamerán is füstifecske fészek csüngött. 

A következő megálló már Letea-ban volt. Ez az a hely, ahol szafarizni mentünk. Lelki szemeim előtt dzsipek jelentek meg ahogy száguldunk a szavannán, miközben mellettünk ott vágtáznak a lovak. Errefel megérkeztünk egy kietlen vidékre, ahol semmi nem volt. Julian kiszállt “I”-vel, de nem nagyon segített, úgyhogy “A” vette kezébe az ügyet. Valakik egy sufniban azt mondták, hogy várjunk fél órát valakikre, mert szoktak jönni autók. Mikor? Nem tudni? Kik? Majd valakik… Már épp le akartunk ülni uzsonnázni, hogy kihasználjuk az üres időt, mikor megjelent egy igen bunkó pasi szafari felirattal. Eleinte nem volt hajlandó szóbaállni velünk, de aztán “A” felhívta Lucát és ők megbeszélték a továbbiakat. 30RON/fő és már fent zötykölődtünk a platón. Nem lehetett nem röhögni, ahogy mindannyian egyszerre huppantunk a levegőbe, majd újra le a kemény ülőkére, a sofőrt nem nagyon érdekelte a hogylétünk.

A homoktengerben, amiben a Világ legészakibb szubtrópusi erdeje honol kis, kék színre mázolt viskók állnak kicsit skanzen jelleggel. Az út mentén szalakóták erősítették a kék színt, akik miatt a sofőr ugyan nem szívesen állt meg, de szerencsére “I”-nek lerepült a kalapja, s így “Z” gyorsan kihasználhatta e váratlan fordulatot, s lerohanhatott, hogy képet készítsen hatalmas teleobjektívjével. A szembejövő hasonló autók utasai eléggé leharcolt képet mutattak, na ott nem volt nevetgélés, úgy tűnt csak a túlélésre koncentrálnak. Mikor megérkeztünk az erdő szélén kis kempingasztalt, mellette 3 jóembert és egy alvó kutyát találtunk. Mondtam is, hogy “nézzétek meg, hogy itt még legombolnak rólunk egy kis pénzt”... és legomboltak. 10RON még a nemzeti parkba való belépésért, ez volt ugyanis a park bejárata. Legelt ott néhány ló, vagy méginkább rúgták a port a kiszáradt mederben, mondtam is “nézzétek, ezek lesznek a híres vadlovak”... és ezek voltak. A bunkó sofőrünk flip-flop papucsban körbevezetett minket a terület szélén. Megmutatta az 500 éves tölgyfákat, a liánokkal teli erdőt és az itatót, ahol a területen élő 2-4000 ló éldegél szabadon, önfenntartóan. 

Amikor bementünk abba az erdőrészbe, ahol a lovak hűsöltek, na ott valami megérintett ebből az egészből. Csendben lopóztunk egyre közelebb, az a 40-50 ló meg csak állt, egymásnak faroktól fejig, hogy farkukkal elhessegessék a legyeket a másik pofájából. Érezhetően nagyon figyeltek minket. Egészen más volt az ő közelükben lenni, mint a békésen legelésző házi lovak mellett ücsörögni. Hogy honnan származnak, ez elég összetett. A legelfogadottabb elmélet szerint ezek a lovak évszázados vadlópopulációk keverékei, amelyek a kommunizmus bukása után megszűnt kollektív gazdaságokból származó állatokkal keveredtek. Hagytak itt a tatár, török, kozák népek, maradtak itt a II. világháború után is a mezőgazdasági munkákból és maradtak a Ceaușescu era után is, a 70’-es, 80’-as években, amikor csődöt mondott a nádtelepítés. A projekt miatt hatalmas területeket szárítottak ki, így jött létre az élőhelyük egy része, de ma már senki nem gondozza őket. Elég rosszat tesznek az itteni kényes vegetációnak, mert mindent lezabálnak. A legújabb ötlet, hogy egy részüket elszállítják valahova, a többieket pedig mikrochippel megjelölik. Persze ez rengeteg aggodalomra ad okot, mert lehetővé teszi a további lopásokat - erről sokat olvastam - de valós megoldást nem látnak a lovak helyzetének rendezésére. Addig is a neten mindenhol világraszóló élményként hirdetik a vadlovak meglátogatását, a kempingasztalos parkőrök pedig szépen gazdagszanak belőle. Nos, akárhogyis én nagyon örültem, hogy láthattam őket és a közelükben lehettem egy kicsit. Ahogy jöttünk kifele a forróság csak úgy vibrált a levegőben, a lábunk meg olyan lószaros lett, hogy öröm volt nézni. Miután vissza zötyögtünk a csónakhoz jólesett a frissítő dinnye, melynek héját megkapták a közelben fürdőző lovak.

Csendben robogtunk tovább Sulina kikötőjébe. Itt már közel volt a Fekete-tenger. A kormoránok mind a lemenő nap felé bámultak sorban a hullámtörőkön. Újra kiértünk a főágba, úgyhogy fel kellett vegyük a mentőmellényt, ami jól is jött a süvítő menetszél ellen. Hatalmas tengerjáró hajók mellett haladtunk el. Hiába kóstolgattuk a vizet, míg ki nem értünk konkrétan a tengerig végig édes ízt éreztünk a szánkban. Elmentünk a legtávolabbi világítótoronyig és megcsodáltuk a végtelen tengert. Nehéz volt belegondolni, hogy oldalt az ott már Ukrajna… Visszafele már egy kis ágra kanyarodtunk, ahol mocsári teknős napozott ügyesen, mi meg megálltunk és kisétáltunk a plázsra “E” legnagyobb örömére. Kevés időnk volt, úgyhogy nem sokat teketóriáztunk, végigrohantunk a homokos part nádtetős napernyős fövenyén és bevetettük magunkat a finom, lágy vízbe. Sós volt… Ez a tenger utoljára 2 évesen látott engem, amikor még kacsás úszógumiban - amit valami miatt Pinkacsának neveztem - vágtam neki a hatalmas hullámoknak. Most is voltak hullámok, de közel sem akkorák. Valahogy úgy éreztem köszönnöm kell nekik… És még egy ajándék: a parton zselés, áttetsző, nagy karimájú medúzát találtam, akárcsak régen. Ragadt a bőrünk ahogy visszaöltöztünk, de már nem volt lószaros a lábunk.

Ne légy PETlikán! - mondja a plakát

Hazafele 2 órán át döngettünk a naplementében. Mindent magunkra vettünk a mentőmellényektől a kendőkig mindent, a napszemüveg igazán hasznosnak bizonyult. Szinte nyílegyenesen száguldottunk Maliucba, attól a “kis” kurflitól eltekintve, amit azért tettünk, hogy Julian tudjon cigit venni… 8-ra érkeztünk a szállásra.

Dani már várt minket, szerencsére helyrejött, de végigaludta az egész napot. Így a végén belátható, hogy a lehető legjobb döntést hozta azzal, hogy nem tartott velünk. Luca már előmelegítette a sütőt és kolbászt, meg halat tett oda grilleződni, miközben a tesója koktélokat kevergetett nekünk. Most a mi kertünk volt hangos a zenétől és Luca azt kérte egy román szám után jöjjön egy magyar… Itt nem kérdés a román-magyar barátság, szépen megél egymás mellett a két nép (különösképp azért, mert itt nem nagyon élnek magyarok, meg azért is, mert nem volt az az erőszakos betelepítés, mint Erdélyben, ami generációkra elintézte a macska-egér harcot). Dani készített ajándékba egy pár drón-felvételt a házról és a környékről, hogy Luca tudja mivel reklámozni új megélhetését, mire jött “E” és vérbeli drámatanárként megrendezte a jelentet. Egyszerre emeltük, jobb kézben, kicsit megdöntve a pezsgőt, majd koccintás és felnézés. Mondhatom, jól is mutatott a képeken. Ma együtt vacsoráztunk velük. 1 hónapos távollét után megérkezett Luca felesége, Andrea is, aki miután elmondtam, hogy Kolozsváron születtem csak románul beszélt hozzám, amire én angolul feleltem. Megmutatták az esküvői kisfilmüket is a helyi, kicsit görögös körtánccal és mi örültünk, hogy ilyen autentikus élményben lehet részünk. Lefekvés előtt még elintéztük a pénzügyeket és mondhatom mindenki nagyon boldogan feküdt le. 750 RON volt fejenként a teljes összeg erre a 3 napra, 2 éjszakával, teljes ellátással és hajózással. Ez  most 60.000Ft, ami igencsak kedves ajánlat.

(A következőkben párnaponta itt olvashatsz erről az útról, néhány kép kíséretében. Ha feliratkozol, akkor biztos kapsz róla értesítést. Ha van kedved, gyere velem! Feliratkozni úgy lehet, hogy a kezdőoldalon, ha legfölül vagy vagy bárhol, ha felfele tekered az oldalt a jobb alsó sarokban megjelenik egy "Feliratkozás" gomb.)