A házak néha téged néznek

Ismét úton… Ráadásul nem is egyedül, hanem összesen kilencen egy csodás kisbusszal. Pont kitöltjük. Főként biosz, kémia és földrajztanárok vagyunk, néhány kivételtől eltekintve, szóval igen díszes a társaság, egy közös biztos van bennünk: mind sejtjük, hogy  mi az a Waldorf. A Duna-delta ötlete még onnan jött, hogy tavaly együtt elmentünk egy lengyelországi bölény-lesre és már ott megfogalmazódott bennünk az igény, hogy legyen még valami közösen. Jól működünk együtt, hasonló az érdeklődésünk, szóval miért ne tegyünk még hasonló kirándulásokat? Az ötletelés során többen is mondtuk a Duna-deltát, úgyhogy valahogy ez maradt, és ami marad az meg is valósul. Nekem régi álmom volt már újra eljutni oda, ahol utoljára kétévesen voltam és csak arra emlékszem, hogy a sétahajón nagyon szeretnék kekszet enni. Meg persze a pelikánokra (ha nem is képszerűen, de tényszerűen). A Fekete-tenger hatalmas hullámai (lehet csak én voltam pici), a medúzák zselés, kocsonyás tapintása és az ágy alatt tárolt, a hajnali hűvösben összeszedett kagylók rothadó szaga még az emlékeimben motoszkál. És hát kikkel másokkal lenne adekvátabb az utazás, mint a “bölény csoporttal” - mert már így nevezzük magunkat - egy ilyen madaras helyre?

Reggel, a Déli pályaudvarról indultunk egy fűzöld kisbusszal. Eleinte jó ötletnek tűnt elöl ülni, de a besütő nap hőhullámai később meggyőztek ennek ellenkezőjéről. A légkondi ugyan enyhítette, de nem oldotta meg a problémát, úgyhogy ezzel végig küzdöttünk. Az út több, mint 600 kilométere kellemesen telt, sok mesélni és megbeszélnivalónk volt egymással. Közben jött egy telefonhívás is, amiben - mikor kiderült, hogy hova utazunk - arra figyelmeztettek nagyon erősen, hogy ott lopni fognak, mindig, mindent zárjunk el, be, ki, nagyon rossz a közbiztonság. Mikor megérkeztünk az első megállónkhoz, a Szászsebes környékén levő Vörös szakadékhoz (Râpa Roșie) hát ott is ehhez hasonló kiírások fogadtak. Azért hozzá kell tennem, hogy a továbbiakban egyszer sem volt ebből gondunk, de érdekes belépő volt ez Erdély-országba.

A Vörös szakadékot mindenkinek nagy szeretettel ajánlom, egy igazi rejtett gyöngyszem. Én az AtlasObscurán tájékozódva találtam és nem csalódtam. A rekkenő hőségben csak a tövisszúró gébicsek és mi drónunk repült, fantasztikus képeket hozva vissza. Az eróziós, suvadásos felszín Marsi tájat mutatott,  100 méteres agyagfalak, amik nekem leginkább olvadt viaszhoz hasonlítottak. A honlapok Grand Kanyonnak nevezték, hát azt azért nem tudom, pindurkát fellengzősnek érzem, de így néz ki az erdélyi változat… ezt a formát az utóbbi 60 millió év hozta létre,  izgalmas volt látni, hogy kicsit odébb, már születőben a következők.

A délutáni napfényben végig a Kárpátok sziluttje mellett, tőlük északra autóztunk egészen Nagyszebenig. A Pamira Hotel egy végtelenül egyszerű kis szállás volt a gyorsforgalmi út mellett. A recepciós rögtön megörült “I” román tudásának és azonnal kedvesebben osztotta ki a kulcsokat. Már nem volt olyan hőség, így hát besétáltunk a városba. A vegyesbolt régi ízek emlékét hozta fel bennem: a halikra-krém sós, de nem túl halas aromája, a telemea könnyű és lágy íze, ami mindig felfrissít, na és a halva édes napraforgómagos, törékeny érintése… már alig vártam, hogy megkóstolhassam őket. Azt hiszem csak itt lehet kapni aludt tejet és Sana-t, ami tejet és tejsavbaktériumokat tartalmaz, de sokkal könnyebb és frissebb hatású, mint a kefir. 

Nagyszeben, Szászföld fővárosa egészen Európai képet mutatott így kivilágítva. Meghitt kis beülők, cuki terek és csacsogó emberek járkáltak karonfogva mindenütt. A nagy plakátokból kiderült, hogy épp az éves nagy szász találkozóra készülnek, a világ minden pontjáról várják a szászokat, akik majd mind felléphetnek a főtéren felállított nagyszínpadon. Végigsétáltunk a Kis és Nagy téren, a romantikus Huet téren és megcsodáltuk az evangélikus püspöki székesegyház csúcsos sisakos tornyait. Kedvenceim mégis a “szemek”. A házak teteje mindenhol “figyel”, s ha rááll a szemed elég gyorsan mindenhonnan ezt látod. A házak zsindelyezésébe ugyanis keskeny ablakokat hasítottak, középen sötét nyílásokkal. Úgy tervezték, hogy ott, ahol húst, sajtot és gabonát tároltak - azaz a padlásokon - jól szellőzzön a tér, anélkül, hogy sok napfényt engednének be. Ezek az ablakok azonban idegesítően szemnek tűnnek, furcsa, antropomorf tekintetet kölcsönözve a házaknak. Azt olvastam, hogy ez a Ceaușescu érában volt különösen zavaró, amikor amúgy is mindenkit megfigyeltek, lehallgattak… és még a házak is figyeltek… 

A nap végén beültünk egy kifőzdébe (Super Mama) enni egy helyi levest, a csorbát (ciorba), aminek fő jellegzetessége a savanykás, frissítő íz, amit az ecet kölcsönöz neki. Amikor meg a sörnél tartottunk - immár egy másik helyen - a figyelem már nem igazán koncentrálódott, úgyhogy a másnap tervezgetése nem ment olyan könnyen. Mintha egy osztálykiránduláson lettem volna, csakhogy a diákok között. Élveztem a jó hangulatot és igyekeztem jól viselkedni a figyelő szemeknek. Mikor visszaértünk a szállásra és végigmentünk a villogó lámpájú folyosón én már csak arra tudtam gondolni, hogy végre lezuhanyozhatok.

(A következőkben párnaponta itt olvashatsz erről az útról, néhány kép kíséretében. Ha feliratkozol, akkor biztos kapsz róla értesítést. Ha van kedved, gyere velem! Feliratkozni úgy lehet, hogy a kezdőoldalon, ha legfölül vagy vagy bárhol, ha felfele tekered az oldalt a jobb alsó sarokban megjelenik egy "Feliratkozás" gomb.)