Mai menü: kínai

Azaz a Chinatown. Mivel ők vannak legtöbben az országban, illik velük kezdeni. Az odavezető úton érintettem egy falka felhőkarcolót is, de olyan csodálatosakat, hogy az hihetetlen. 2015 után épülhettek, mert folyt belőlük, róluk a sok növény. Csak úgy burjánzott ki a sok zöld, nem is értem hogy tartják életben ilyen iszonyú hőségben.  Maga az épület is rendkívül organikus volt, mintha csak egy kivájt barlang fala lenne, rajta meg pálmák és páfrányok… zseniális! 

Az első megálló a People’s Park Complex volt, ami egy nagyon híres, brutalista stílusban, a 70’-es években épült “csoda”. Legalábbis csoda volt akkoriban, ugyanis ez volt az első olyan épület Délkelet-Ázsiában, ahol összekeverték a lakásokat a bevásárló központtal. Az alsó 6 szinten vannak a boltok, föltötte 25-ön pedig önkormányzati lakások. A bérleti jog mindenkinek jár, aki szingapúri állampolgár és ha egy rokon még közel is lakik hozzá igencsak sok kedvezményt csatolnak a bérleményhez (ezzel is ösztönzik a fiatalokat, hogy maradjanak közel a szüleikhez). Az utikönyvem (Lonely Planet) azt írta, hogy olyan, mint egy tigris-balzsamtól szagló méhkas. Nem hittem el... pedig tényleg! Már messziről lehetett érezni a jellegzetes szagot, némi duriánnal fűszerezve, egyszerre volt kellemesen nyugtató és hánytató. Itt mindent megtalálsz: a ruhától az elektromos cikkekig, egy szóval: mindent. Amit kiemelnék az mégis a talpreflexológia, ami egy egész szintet foglal el. Kis üzleteik előtt ott üldögéltek a talpmasszőrök és várták a pácienseket. Nekem csak rajtuk keresztül vezetett az utam a félúton levő parkolóba, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt a felhőkarcolókra és az előttük nyújtózkodó Kínai negyedre. A nap annyira erősen tűzött, hogy majdnem rosszul lettem, a kátrány ontotta magából a párás, fülledt, levegőtlen meleget, egy idő után visszamenekültem a hűs durián-szagba, hogy jöjjön inkább a hányás, de nem gond, mert ott vannak a masszőrök, legalább felmosnak. 

Aztán belevetettem magam a negyed forgatagába. Minden sarkon egy szerencse-kulcstartó vagy evőpálcika-árus, a porcelán boltban klasszikus kínai bácsi számolja a pénzt andalító zenét hallgatva, az éttermek ablakában csirkék lógnak. Egy orvoslással foglalkozó boltocska előtt nem akartam hinni a szememnek: gondosan kifeszített, szárított gyík, sorbarendezett csótány és összegöngyölt kígyó. Mintha egy National Geographic részből lépett volna ki a látvány, minden részlet stimmelt. 

A házak falát itt-ott egy helyi művész, Yip Yew Chong dekorálta ki, de nagyon zseniálisan (yipyc.com). Témája a régi élet megjelenítése, de olyan pontosan, hogy könyvet lehetne írni belőle: mit ettek, hogy ették, hogy főztek, hogy nézett ki egy lakás, milyen volt az opera, hogy készültek az ünnepekre. S mindezt több méteres festményeken. Nem tudtam betelni velük. Na jó, még az is hozzátartozik a dologhoz, hogy minden képén elrejtett egy macskát, ez az ő védjegye. Naná, hogy meg kellett találjam mindet: “Spot the cat!!!” A csávó egyébként gazdasági menedzser volt hétközben, a hét végén meg művész, aztán az utóbbi évtizedben rájött, hogy inkább ez utóbbi, úgyhogy feladta az állását és kifestette az országot… Nem sokan mondhatják ezt el magukról.

    Itt egymás mellett, látótávolságon belül 4 templom is található: egy hindu, egy buddhista, egy metodista és egy arab. A Sri Mariamman templomban csak röviden időztem. Ez Szingapúr legrégebbi hindu temploma. A bejáratnál kókuszt törnek, ezzel is emlékeztetve magukat az egó letételére, majd kis csengőt ráznak, jelezve az isteneknek az érkezést. Aztán következett a Buddha fogát örző templom. Állítólag egy bal szemfogat találtak a helyén összeomlott sztupában, tanakodtak kié lehet, hát biztos Buddha hagyta itt, mert senki nem jelentkezett (ezt csak én találtam ki, nem tudom a történetét). Most épp nagyban ment a kántálás, de nem lehetett látni, hogy ki beszél, mert mindenkin maszk volt. Körben 100 kis Buddha-szobor figyelte a jelenetet, mindegyik más pozícióban, más jótéteménnyel bír. 

Kint, a téren egy csapat öreg (főként férfiak) rádiót hallgatott és kínai sakkot játszott (naná, milyet mást…) Tegnap Stephen mesélte, hogy ő sokat nézte őket és hát bitang jól játszanak. Kár, hogy nem értettem meg a szabályokat… Körben régről megmaradt, eredeti házak, méghozzá olyan házak, melyek emeleteire az emberek meghalni jártak, ugyanis nem hozott szerencsét, ha valaki otthon halt meg. Így hát eljött ide és ha volt egy kis pénze akkor ópium-gőzben ment át a túlvilágra. Ma masszázs-szalonok és irodák bérelik, lakásnak megvéve pedig brutál drágán mérik négyzetméterét. Furcsa ebbe a kettősségbe belegondolni…

Már épp ebédidőre járt, úgyhogy beugrottam egy közeli Hawker centerbe: a Maxwell Food Centerbe. És hogy miért álltam be egy sorba, hogy 25 perc után kapjam csak meg a rizses csirkémet? Hát azért, mert ez a Világ első Michelin-csillagos street-foodosa. Chan Hon Meng szójaszószos csirkéje ugyanis 2016-ban elnyert egy Michelin csillagot, elsőként ebben a kategóriában. Szegény Chan nem is hitt a fülének, mikor meghívták a ceremóniára, ugyanis az ellenőrök természetesen inkognitóban jöttek. Ez a tanulatlan maláj férfi hirtelen világhírű lett és a Kantoni-stílusban marinált csirkéjéhez sorok kezdtek kígyózni. Meg is nyitott egy éttermet, a Centerrel szemben, ahol légkondicionált helységben, igaz dupla annyiért lehet enni a főztjét. Mégpedig az övét. Reggel ott kezd, s mikor mindent elindít átjön ide a Centerbe, a többi árus közé és hihetetlenül olcsón, mindösszesen 3,5 SGD-ért (nincs 1000Ft) készíti az ételeket, ameddig a készlet tart. Minden éjjel bepácol 180 csirkét a titkos szószába, ami aztán másnap szépen el is fogy. Láttam őt személyesen dolgozni, úgy aprította az aranybarnára mázolt csirkét, mint a gép. Izgalmas volt látni hogyan dolgoznak össze hárman, olyan volt, mint egy jól koreografált tánc aminek a végén ott párolgott egy finom rizsen, tökéletesen felvágott, porhanyós csirke, leöntve egy kis babos szósszal. Megadtam a módját. Ugyan sok hely volt még az asztaloknál, de egy szalvétával azért lefoglaltam egyet, vettem hozzá jeges cukornád-levet és… valóban nagyon finom volt. Hogy megért-e egy csillagot azt nem tudom és valószínűleg nem is fogom megtudni, ugyanis máshol annyira drágák az ilyen ételek és annyira előre kell foglalni hozzá helyet, hogy esélytelen. Ezt viszont elejétől a végéig kiélveztem. Egy baja volt csak: a tökéletesen feldarabolt csirkébe bele volt darabolva a csontja is… hmmmm. Az élményt egy mellettem ülő holland család akasztotta még meg, akik beszédbe elegyedtek velem, s mikor kiderült, hogy honnan jöttem minden magyarországi élményüket előadták… A végén gondosan visszavittem a tálcát a trolira, egy bácsit meg is kérdeztem, hogy jól csinálom-e, nehogy megbüntessenek. Bólintott. Mondjuk valóban tisztaság volt mindenhol!

Nagyon fel szerettem volna menni egy felhőkarcoló tetejére, de nem egy étterem teraszára és nem is a hivatalos kilátópontokra, hanem valami olyanra, amit valóban használnak. Az irodaházakat nem találtam reálisnak, úgyhogy maradt egy lakótömb. Igen, itt a tömbházak között is van felhőkarcoló, ilyen a Pinnacle@Duxton. Hát odafele menet háromszor is hőgutát kaptam, de túléltem. Van az a pont, amikor már nem fordul vissza az ember, mert már annyit ment, nehogy már, hát itt 3 ilyen is volt… Besluttyantam a liftbe egy gyerekét terelgető nő mellett és magabiztosan megnyomtam a legfelső gombot. 50. Ez volt ráírva. Ők kiszálltak a 35-iken, én mentem tovább, hosszú másodpercekig. Fent persze kiderült, hogy csak kártyával nyílik, amihez el kell menni a G épület 1. emeletére, hát vissza a kemencébe, átevickéltem a G épületbe és megtaláltam a világ legkellemesebb hangú portását. Mondtam is neki, hogy milyen jó a hangja, mire nagyon kedves lett és az sem okozott gondot, hogy nem tudok pontosan fizetni. Egy jelképes összegért cserébe kaptam egy kártyát és újra megnyomhattam az 50-es gombot. A kilátás észveszejtő volt. 360 fokban látni lehetett Szingapúr kikötőjét, benne a megannyi böhömnagy teherszállító konténer-hajót, a rakodókat, a Szentóza-szigetet, a Kínai negyedet és természetesen a többi felhőkarcolót. Karcolócskát… mondjuk így, hogy már közöttük járok. Most, hogy felülről is láttam, hirtelen lemeztelenedtek és felfedték a titkaikat (legalábbis egy részüket, na). Innen még több zöld felület bontakozott ki és a zöldek között ott csillogott a kék. Úszómedencék… Partjukon elegáns bútor, mellette mentőöv… Leültem egy árnyékos ponton, s miután konstatáltam, hogy egy kolibri repked körül meghallgattam a várost. Nagyon hangos. Mi lehet ennyi zaj? Ez nem Nepál, ahol a tuk-tukok és tülkölések zajától aludni sem lehetett, itt elektromos Teszlák szelik a tökéletesre aszfaltozott utakat. Dudálás sincs, hiszen a zebra visszaszámol, sőt! a nyugdíjasoknak jár egy kártya, amit ha odatartanak a lámpa jelzőszerkezetéhez, akkor meghosszabbodik az a zöld. Akkor mi? Légkondi…….. Ahogy elbambultam hirtelen azon kaptam magam, hogy két emberkére fókuszálok… akik az egyik karcoló karcolóján, szinte a tetején lógászkodnak. Még teleobjektívvel sem láttam mit csinálnak, de mission impossible, minden elismerésem az övék. Óvatosan mentem vissza a kijárathoz és csak remélni tudtam, hogy a jóhangú bácsi még ott van a hűtött kukszlijában és visszakapom tőle a kártya fejében leadott útlevelemet. 

Eltalpaltam Szingapúr városi galériájába, de sajnos hiába, már bezárt, úgyhogy irány a Gardens By the Bay, ahol egy avantgard botanikus kert, high tech szuperfákat rejt egy olyan területen, ami az én születésemkor még rajta sem volt a térképen. A 101 hektárt fantasztikusan megcsinálták. Tényleg elhittem, hogy egy esőerdőben járok és szerintem az állatok is, mert olyan madarak bújtak elő ahogy elkezdett lemenni a nap, amilyeneket még nem láttam soha. Nem sokat csalhattak el az 1 billió dollárból, amibe ez került. A szuper-fák 18-an vannak, lényegében vasból készült virágállványok. 162.900 növény van ezeken a függőleges “kerteken” elhelyezve, több, mint 200 fajból. Heten közülük napelemekkel is fel vannak szerelve, megtermelve ezzel a mellettül levő üvegdómok hűtéséhez szükséges energiát. Minden nap este hang- és fényjátékot adnak, ugyanis mindenféle színes leddel is tele vannak aggatva, ami összehangolva a zenével látványos és mégis ingyenes só-elem. Háttérben a Marina Bay Sands Hotel “magasban fennakadt hajója”, amin már lassan pukkanthatták a bekészített pezsgőt, a hűtött, perzsaszőnyeges étteremben, ugyanis hamarosan kezdődött a látványosság. Én már 7-kor ott kucorogtam a meleg kövön legalább 1000 ember társaságában. Olyan volt, mint egy fesztivál. Igenám, de nem kellene ehhez sötétség? Lett. 30 perc alatt a nap szinte leesett az égről és besötétedett. Nem ehhez vagyok hozzászokva. Maga a hang- és fényjáték nagyon szép volt, szemelvények különféle musicalekből, volt az Evitától a Hegedűs a háztetőin-ig minden. Hazafele sétálva bágyadtan néztem a város fényeit és figyeltem ahogy a tenyérjós elkezdte éjszakai munkáját az út szélén. 

(A következőkben napról-napra itt olvashatsz erről az útról, néhány kép kíséretében. Persze nem biztos, hogy minden nap menni fog az írás, ezért ha feliratkozol, akkor biztos kapsz róla értesítést. Ha van kedved, gyere velem!)