Kérem, tegyék meg tétjeiket!

A mai napon a gyarmatosítók oldaláról néztem meg Szingapúrt, azaz bejártam azokat a részeket, ahol a Brit birodalom a legjobban tettenérhető. És hát mondhatom nem sokat kellett kutakodnom: rengeteg tér, épület, megálló viseli híres angolok nevét, az épületek közül meg ami ismerős otthonról - amolyan európai - abban szinte biztos lehet az ember, hogy a britek építették. Lementem a Szingapur folyóhoz és végigjártam a rakpartokat: Robertson, Clarke és Boat quay, azaz rakpart, ahonnan egyrészt végig a felhőkarcolók uralták a képet, másrészt meg a díszes régmúlt maradványai. Az 1800-as években itt tüzifa szállító hajók rakodták le áruikat, ehhez rengeteg raktár épületet építettek, melyek mára bárok, éttermek, az éjszakai élet legfőbb központjai. A városban sehol máshol nem szóltak hozzám annyian, mint itt, mindenki az ő bárjába próbált beterelni. Menekülőre fogtam… Hatalmas bankok árnyékába húzódtam a rekkenő hőségben, amik azért pont ide épültek, mert a folyó itt tőkehal-has szerűen kiszélesedik, márpedig a tőkehal őrült szerencsét jelent a kínai jövendőmondásban, úgyhogy hova épültek a bankok? Hát ide!

Néhány izgalmas épületet azért muszáj megemlítenem: a rendőrség régi épülete ma ugyan lakóház, de szivárvány-színű zsalugáterei szemet gyönyörködtetők. A másik pont úgy néz ki, mintha egy UFO szállt volna le a városra, na az a legfelsőbb bíróság épülete, ami fentről mindent lát, ráadásul 360 fokban! A Viktoria színház és koncertterem hófehér épülete kiégette a retinámat, majd mikor megszólalt a harangja nem hittem a fülemnek, hogy a Big Ben hangján szólt, ugyanazt a muzsikát játszotta! Előtte néhány tükröződő fémgolyó, amik a város zaját játszották vissza pici hangszóróikon (sajnos felvételről). Ide-oda cikáztam a hidakon, nézegettem a szobrokat, amik között volt egy-két Dali is a változatosság kedvéért. Plakátok hívták fel a figyelmet a folyóban lakó vidrákra, mások meg mozgásra sarkalltak. Az egészséges életmódra nagyon nagy hangsúlyt fektetnek: óriás kivetítőkön hirdetik, hogy hol, mikor fuss, biciklizz, a terekre meg rudakat és erősítő gépeket tettek ki. Még a legnagyobb melegben is láttam kocogókat, aminek már csak a látványától is majdnem hőgutát kaptam. Pár éve volt egy olyan akciójuk, hogy ha megcsináltál 20 guggolást bizonyos állomásokon, akkor ingyen utazhattál a metrón…

A Padang hatalmas, füves mezőjét most egy lelátórendszer foglalta el, ugyanis augusztus elején lesz az ország 59. évfordulója. A Nemzeti Múzeumba csak hűsölni mentem be, hogy kibírjam azt a 200 métert, ami a Szent András katedrálisba vezetett. Fehér, neogótikus, szép, egyszerű. Egy ideig nem jöttem rá mi a furcsa a belső térben. Hát a falakról belógatott légkeverők… szokatlan megoldás. Innen továbbmenve már kezdett minden méter fájni. Annyira meleg és párás lett a levegő, hogy tízszer is meggondoltam megéri-e abba az irányba menni, ráadásul gyalog. Volt egy tévedésem: az örmény Szent György Apostoli templom, ami ugyan Szingapur legrégebbi temploma, de ezzel ugye nem mondtunk sokat, viszont majd bele pusztultam… A Chijmes is egy templom, de ma rendezvényközpont és étterem. Szep! Ezek után muszáj volt beirányoznom magam egy plázába, ahol miközben újra üzemi hőmérsékletre hűltem megfigyelhettem az embereket. Volt egy csapat fiatal TikTokker, akik a járókelőket kérdezgették és videózták, az nagyon érdekes volt. Nem nagyon akaróztam kimenni, úgyhogy újraterveztem a napomat és inkább valami hűtött látnivaló után néztem. 

Csodás emeletes buszra vonszoltam fel magam, amivel még a Világ legszélesebb szökőkútját is láthattam út közben. A Suntec city “Gazdagság forrása” c. szökőkútja nem is ért volna többet ennél. Az úticélom a Marina Bay Sands területe volt, ami Szingapur ikonikus épületeit “rejti”. Persze ezekhez is a perzselő napon kellett sétálni, de a látvány mindent megért. Egy izgalmas, csavart hídon lehet bejutni a hatalmas hajót formázó hotel lábához, ahol az ArtScience múzeum található. Maga az épület olyan, mintha Han Solo a Millenium Falconnal, részegen néhány vizililiomra parkolt volna, pár koccanást követően, de az építői lótusz virágnak álmodták. Kiderült, hogy aznapra sajnos már elfogytak a jegyek, úgyhogy bánatomban újabb plázát látogattam meg (lassan már mérgezésem lesz tőlük), de amit ott láttam attól leesett az állam. 

Az épület egyik fala teljesen üveg, a délutáni fény kellemesen világította meg a sétáló embereket. Világmárkák, luxus mindenütt, Louis Vuitton és az Apple külön úszó-épületet is kapott. A középső rész padlóján meg hatalmas kivetítőn gyerekrajzok elevenedtek meg a rajtuk rohangászó kicsik legnagyobb élvezetére. Ugyanis az elkészült rajzokat a mesterséges intelligencia beolvasta és megelevenítette, mozgásba hozta egy hatalmas monitoron…  

Kicsit bóklásztam, mire egy őrült ötletem támadt. Mikor a Világ (kicsit sokszor írom le mostanában ezt a szót), szóval a Világ legnagyobb kaszinója mellett haladtam el, gondoltam: benézek… Na ez persze nem ilyen gyors és könnyed, mint ahogy gondolná az ember, mert elkérték az összes cuccot, ami nálam volt, tüzetesen megvizsgálták, majd elvették. A fényképezőgépemet úgyszintén, lekamerázták, hogy milyen állapotban van (később nem reklamálhatok), majd azt is elvették, elkérték az országba való belépési engedélyemet és természetesen az útlevelemet is, amit közben leellenőriztek, amíg bent voltam. Mindezt 3 különböző ember csinálta végig egymás után és már mehettem is játszani. Ami bent volt… hűha, az minden elvárásomat felülmúlta. Kb. 40 asztalon folyt a póker, külön osztókkal, akiken mind maszk volt. Csak úgy pörgött a kezük és szótlanul, jelekkel értekeztek a játékosokkal, akik nyilván nem először csináltak ilyet, mert kopogtatták az asztalt, felmutattak ezt-azt és közben nézték az asztal fölé helyezett monitort, amin fogalmam sincs milyen adatok jelentek meg. A pókerasztalok után következtek a játékautomaták százai: villódzó fények, pörgő félkaru rablók, meg még fene tudja micsodák. A rulettet asztal nélkül, online játszották, nénik pakolgatták ide-oda a virtuális zsetonokat, miközben a köröző kávés embertől kérték az újabb és újabb kévákat. Azt hittem, hogy már mindent láttam. Nekem még ez is sok volt, de be kell valljam, még nem nagyon jártam kaszinóban. Feltűnt, hogy többen nézegetnek lefele az emeletről egy központi helyre, ami szintén olyan volt, mint egy pláza, hát gondoltam mielőtt visszaindulok megézem. Az élmény olyan volt, mint egy filmben. Ahogy elértem a korlátot egy teniszpályányi pókerasztal hadsereg tárult elém, mindegyiknél nyüzsögtek az emberek, kártyáztak, csilingeltek, pörgették a kockákat, gyűrték a kártyákat, miközben kávéztak és dohányoztak. Percekig nem tértem magamhoz annyi volt az információ. Összeszámoltam, még kb 200 asztal volt odalent, a széleken pedig újabb játékgépek százai következtek.

Néztem az embereket hogy járnak asztalról-asztalra. Néztem az osztókat hogy keverik meg immár géppel a paklikat, vagy dobnak a kockával - szintén géppel - csattogó hangot hallatva. Ahogy a sok ugyanolyan gép más-más időben dobott a kockával kész szimfónia kerekedett belőle. Egy nő mellettem folyton nyert a félkarúval, sokat néztem őt is, de mint kiderült nem elég egyetlen gombot nyomogatni, néha veszettül csapkodta a képernyőt is és nem csak azért, mert örült. 45 dollárról indult, mikor otthagytam már 200-nál járt, amit le is fotózott, de folytatta. A mozgólépcső kivetítőjén a szerencsejáték rossz oldalára hívták fel a figyelmet a feliratok: vigyázz, addiktív lehet, mindig határozz meg előre egy összeget és annál ne tegyél nagyobb tétet! A Rubint szobába már nem engedtek be, úgyhogy odébb somfordáltam a süppedősen puha perzsaszőnyegen. Lefárasztott az a hangzavar… Eljátszanivaló pénzem nem volt, úgyhogy miután kinézelődtem magam eljöttem. Az osztályom (ha olvassa e sorokat) most sajnálkozik, de ez van. Kifele ismét procedúra, de már gyorsabban ment. Minden esetre érdekes volt!

Kint a promenádon már kezdett beindulni a hangulat, a bárok felhangosodtak, a fények eltompultak. Szemben a felhőkarcolók kezdték felölteni éjszakai fényeiket, én meg elhelyezkedtem a következő látványossághoz: a Spectra vizi show-hoz. Minden este 2x letolják ezt a zenés, fényes, vizes parádét, a program ingyenes és mondhatom egészen szép. Azért az jelentősen emel a színvonalon, hogy a háttérben ott állnak sorban a legmagasabb épületek és díszletét képezik a ritmusra felszökkenő, fénnyel megszínezett vízsugaraknak. Ami nekem új volt, hogy a klasszikus lézer-elemeken kívül szétprolasztották a vizet és történeteket vetítettek rá, mint egy vászonra. Megvolt a sztori, jött a madár, ment a madár, volt valami dráma is, de azt már nem értettem, mert jött egy kis szél és mindet a már amúgy is izzadt arcunkba fújt. De a végén minden jóra fordult és a nép tapsolt.

(A következőkben napról-napra itt olvashatsz erről az útról, néhány kép kíséretében. Persze nem biztos, hogy minden nap menni fog az írás, ezért ha feliratkozol, akkor biztos kapsz róla értesítést. Ha van kedved, gyere velem!)