Énekverseny és esőerdő

A napot egy “messzi” északi kerületben kezdtem 9-kor egy énekversenyen. Minden vasárnap összegyűlnek a férfiak, mindenki hozza az énekesét, szépen odaállítják őket egymás mellé és miközben egyszerre dalra fakadnak bírók értékelik a teljesítményt. Nem, nem indultam, mert nem is indulhattam. Ez ugyanis csak madaraknak van, ez a Kebun Barui Bird singing club. Ahogy bekanyarodtam a rétre már hallani lehetett az égtelen csivitelést, s mikor közelebb kerültem a helyzet csak fokozódott. Igaz láttam már ehhez hasonlót Malajziában, de az élmény mégis nagyon meglepő volt. 

Egy nagy mezőn 6 méteres póznák tetejére kis kalitkák voltak felcsörlőzve, amiben zebra galambok figyeltek. A 400 helyből a fele volt teli, azaz kb 200 madár himbálózott békésen a reggeli szélben gyengéd figyelemmel övezve. Ezek a madarak ugyanis nagyon szeretik a napot és csak akkor szólalnak meg, ha társaságban vannak. A túl nagy közelség viszont lámpalázassá teszi őket, így szép egyenlő távolságban felhúzzák a kalitkákat és figyelik milyen hangon énekelnek. Kicsit odébb, egy fedett pavilon alatt két méteres magasságban újabb kalitkák, más alakúak és a lakóik is más fajhoz tartoztak. Odébb ismét más és még odébb újabbak. A díszes kalitkákat kis kampókra akasztották, de itt jóval közelebb egymáshoz és a rikácsolás is sokkal erőteljesebb volt. Itt tréningeztek verseny előtt a vörösfülű bülbülök, akik nevükhöz méltón kis piros csíkot viseltek fekete-bóbitás fejecskéjükön. Őket gyémánt alakú kalitkában lehetett megfigyelni, mindegyiknek bekészítve kis porcelán-csészébe víz egy kis csőrkoptató kagylóval egyetemben. Ennek a madárnak a képét tették fel az 5 dolláros bankjegyre. Aztán következtek a Gangeszi pápaszemes madarak lekerekített, picike otthonai, ugyanis maga a madár is picike és rendkívül gyors. Fehér karika van a szeme körül, igen szépek és kedvesek. 

A legszebbek talán a Hosszúfarkú sámarigók voltak, a legnagyobb kalitkában, a legszebb éneket hallatták. A gazdáik néhány méterre tőlük figyelték és kommentálták a… nem tudom… a történéseket. De ugye ez a - kategóriánként - kb 100 madár nem várt a sorára, hogy szépen egyesével bemutatkozzon, mindegyik tolta, ahogy a torkán kifért. Nem véletlenül írtam, hogy éppen edzettek, ugyanis ide valóban minden vasárnap ezért hozzák a madarakat, hogy gyakoroljanak, egyedül ugyanis nem énekelnek. Persze nem lehet őket tanítgatni, csak a jószerencsében lehet bízni, hogy szépen megtanul a többiek társaságában, de a tapasztalt madártartók lehet most rámcáfolnának. 

Az egész jelenet szürreális volt. Meglett férfiak (összesen 2 nőt láttam az egész kb 60-fős társaságban) ülnek, vasárnap reggel műanyag székeken egy kupac madár előtt és sok órán keresztül nézegetik őket, néha átpozícionálják, hogy nem ide, hanem oda tesszük a kalitkát, mert ott előnyösebb a fény vagy jobb az aura, fene se tudja…  Amikor egyik-másik megrázta a tollát, na annak nagyon örültek, még le is utánozták. Megkérdeztem egy nőt, hogy ott van-e a madara, mire bólintott, hogy igen, de nem tudott velem foglalkozni annyira izgult. 

Az első csoportnál már meg is indult a verseny, a bírók nagyon komolyan, kapcsos irattartóval a kezükben jeleket írtak egy táblázatba. Le sem vették a szemüket a madarakról, néha leguggoltak vagy közelebb mentek és sorba vették a jelentkezőket. Oldalt volt néhány, akiknek le volt takarva a kalitkájuk díszes kendőkkel, őket talán diszkvalifikálták, doppingoltak, berekedtek vagy már nyertek, nem tudtam rájönni. Próbáltam az emberekkel szóbaállni, hogy megtudjam a verseny pontos menetét, mire nagyon kedvesen próbáltak válaszolni, de ezek a kínaiak annyira nem tudtak angolul, hogy inkább a Club internetes honlapjáról informálódtam. Mit is értékelnek? Az énekesi kvalitásaikat, a tonalitásukat, az állóképességüket, az élénkséget, a farokhosszt és a farok le-föl mozgásának gyakoriságát. Hmmmmmm. De több sorban voltak, így a középsőket hogy látták? Simán jött-ment előttük bárki, volt, aki elbiciklizett, mindenféle-színű pólóban, szóltak a mobilok, egyszercsak a közelben valaki elkezdett fúrni. Senkit nem zavart… És a verseny ment tovább, mindenki jól szórakozott. Talán még a madarak is, mert végre egy hét után találkozhattak, vagy az is lehet, hogy halálra stresszelődtek a sok fajtárs láttán és énekhangjuk csupa káromkodás volt… nem tudni.

Még egy adalék: ki volt téve egy madár képe, aki eltűnt… És egy figyelmeztetés, hogy vigyázz, mert lopják a madarakat (valamint egy tanács: tarts magadnál egy legújabb fotót a madárról arra az esetre, ha eltűnne)…

Én csak egy órát bírtam a pokoli csivitelésből utána odébbhúzódtam és ettem egy igazi, szingapuri reggelit: a Ya Kun Kaya Toast-ot. Ez nem áll másból, mint 2 alig megfőtt tojásból, melynek még folyós a sárgája és áttetsző a fehérjéje, két szelet tószt-kenyérből megkenve sós vajjal és édes kókuszos tojás-zselével. A tojásokat egy ibrik forró vízben adták, fel kellett törni, összekeverni a hozzá adott fehérborssal és a sűrűn folyó, feketés szójaszósszal, majd a végén leöblíteni egy pohár pokolian erős, sűrített tejjel gazdagon felhúzott kopival, azaz kávéval. A helyiek szerencsére nem engem figyeltek, hanem a kajálda egyik szegletébe, kis kampókra felakasztott kalitkákat, amik eladó madarakat rejtettek. 200 dollár körül adták darabját, ez volt a madárpiac. 

A reggeli úgy feltöltött energiával, annyira felpörögtem, hogy gondoltam “ide nekem az oroszlánt is”, elmegyek túrázni az esőerdőbe. A MacRitchie víztározó erdejéről (ami egyébként a Windsor Nemzeti Park része, ismét ezek a britek) már sokat olvastam, úgyhogy nekiindultam. Kicsit aggódtam, hogy egyedül megyek, de mikor odaértem kiderült, hogy egyáltalán nem kell félni, nem leszek egyedül, kedvelt célpont. A kályhát is megszégyenítő aszfaltot végre felváltotta a 20 centivel a talaj fölé épített pallósor. És egyszercsak a trópusi esőerdőben találtam magam. Csodálkoztam, hogy itt is flexelnek, de kiderült, hogy ez az agyszaggató hang a kabócák éneke és bármennyire is kerestem őket egyet sem sikerült kifigyelnem, pedig elég nagyok. A leghosszabb utat választottam, a 11 km-est és csak remélni tudtam, hogy nem fogok közben istentelenül elázni, ugyanis amióta itt vagyok még egyszer sem esett… 

Az út tökéletesen van kijelezve végig, néhol még információs panelek is vannak a fajokról, telehintve érdekességekkel, lenne mit tanulnunk tőlük. Vaddisznó nyomok mindenütt, de nem ők, hanem a makákók jelentek meg igen nagy csörtetés közepette, igencsak nagy számban. Velük nem tanácsos újat húzni, mert elég agresszívek. Az út egyik szakaszán egy szűk járdán épp menekülni próbáltam előlük, mire elszedték a palackomat. A korláton közlekedve kiemelték a hátizsákom zsebéből. Szerencse, hogy nem sok vizem volt benne és még maradt egy palackkal, különben bajban lettem volna… A hőség hullámokban jött, néha teljesen rendben volt, néha meg az ájulás kerülgetett. 

És mit ad a jószerencsém, egy nő ott jött mögöttem hosszasan, mire megszólítottam és kiderült, hogy Kínából érkezett egy konferenciára. Mi a foglalkozása? - kérdeztem, mire ő: biológia tanár egy középiskolában… Próbáltam vele beszélgetni, de elég lassan vagy méginkább sehogysem ment, mert Sjün alig beszélt angolul, úgyhogy sajnos nem tudtam megvitatni a tanítás helyzetét Ázsiában… De végig együtt kirándultunk, legalább figyeltünk egymásra, ha csendben meneteltünk is egymás mellett. A fák csodásak voltak: hatalmas liánok csüngtek mindenhol, a méretek nagyon más dimenzióban mozogtak, mint amihez szokva vagyok. Volt spéci fügefa, rambután, meg egy olyan fa, amit gombák poroznak be (ilyenről még nem is hallottam). 

Az állatvilág a mindenhol kurkászó majmokon kívül egy hatalmas lepkében, egy mókusban és az egyre gyakrabban felbukkanó varánuszokban mutatkozott meg, amiket csak tisztes távolságból szemléltünk. Mindenféle méretben képviseltették magukat, néha az avarban turkálva, néha a vízben úszva. Nagyon durva hüllők!

A legnagyobb látványosság a 250 méteres függőhíd volt, ami 25 méterrel a föld felett, a fák lombkoronájában visz át egy völgyön. Csodás kilátás! A másik egy 8 emeletes kilátótorony, a Jelutong Tower, ahonnan egészen a vízig lehet ellátni az erdő sűrűje fölött. Végül leértünk a vízpartra egy golfpálya mellett. Kicsit illúzióromboló volt, ahogy megyünk az esőerdőben, éppen étlen és szomjan, mire telefonáló golfosok bukkantak fel. Kedvem lett volna odakiáltani, hogy: “Elnézést, itt éppen egy túlélő túrán vagyunk, rettenetes hőségben, vízkészleteink végén, agyszaggató kabócák között, megtámadtak a majmok és bármelyik fa mögül elénk ugorhat egy óriás-gyík. Nem teadélután, kérem szépen, meg holmi golfikázás, kicsit több tiszteletet!” De ezt már csak a hőségnek tudom be, mikor felültünk a jéghideg buszra mindjárt szebb színben láttam a világot.

És végül a tegnapi kérdésre a válasz: a metró bejáratánál elhelyezett dolog: hosszú zacskók a csöpögő esernyőknek… Hát ez is csak a trópusokon jut eszükbe az embereknek!