A Jewel

Az utazás Szingapurba, nos mi tagadás beletelik egy kis időbe. Először 5 óra Dubajba, ott várakozni kellett a következő gépre  majdnem 4 órát, végül további 8 óra onnan, át az óceánon India érintésével. Aki nem szeret ennyit repülni annak nehéz az ügy, de mivel én rajongok ezért, így nekem minden pillanata kincs volt. Na jó, a reptereken való ücsörgést én is szívesen kihagytam volna, még Dubajt is, noha éjszaka fentről a város egészen lenyűgöző, nem sajnálják az elektromosságot egy percig sem (se a világításra, se a 38 fokos éjszakai hőség csillapítására). Mivel végig keletre utaztunk faltuk a sötétséget és így sokkal kevesebb éjszakát kaptam, mint kellett volna. Alighogy besötétedett már jött is a hajnal és mikor reggeliztem volna, na akkor szállt le a gép, helyi idő szerint 16-órakor. +6 óra az időeltolódás az otthonihoz képest.

Hihetetlen, de meglett a csomagom, és a helyi regisztrációt is ki tudtam online tölteni (ugyanis nem kell vízum). Gondoltam még jön egy-két security check, de nem. Kiléptem az ajtón és belecsöppentem életem legvalószerűtlenebb, legfuturisztikusabb plázájába. A Jewel elnyerte a “Világ legszebb reptere” címet. Hatalmas üvegdóm csücskösödik be a kupolába, teret adva egy 40m-es vízesésnek, ami hatalmas örvényként jön be az üvegen, majd tűnik el a földön. Ez a Világ legnagyobb beltéri vízesése. Azért is lenyűgöző, mert egy trópusi esőerdőt raktak köré megannyi orchideával és pálmákkal. A hangulatot csak fokozta a Star Wars zenéje és az a két vasút, ami néha megjelent az egyik szinten (a négyből) és átsuhant a zuhatag előtt. Nem lehet betelni a látvánnyal. A csoda a föld alatt is folytatódik, ugyanis a víz nem nyelődik el, hanem egy vastag üvegcsőben tovább követhető, hátteréül szolgálva megannyi étteremnek és boltnak. Kicsit többet is kószáltam a plázában, mint szerettem volna, mert nem olyan egyszerű kitalálni… De legalább láttam olyan automatát, amiből igazi arany rudakat lehet venni és találtam egy olyan boltot is, ahol 30-40 markolós gép volt, mindegyikből más-más plüss-izéhez juthatott hozzá az ember. Gondolom ez nem az a változat, hogy vagy sikerül vagy nem (otthon általában nem), itt inkább csak az élmény kedvéért lehetett “markolászni”. 

Nagy nehezen sikerült megtalálnom a gyorsvasút, azaz a metró megállóját, egy igen kedves néni segített kártyát vennem hozzá (itt jelzem nem is kellett volna, mert a ki- és beléptetőrendszer bankkártyával is működik) és már jött is az önvezető kocsi. Fel van festve hova állj, hogy menj be, hol gyere ki… beálltam. A klasszikus szöveget az ország 4 nemzeti nyelvén is bemondják, azaz kínaiul, malájul, tamilul (indiai) és angolul. Sehol egy csipetnyi szemét, mondjuk a kiírás szerint 500 szingapúri dollárt (SGD), azaz kb 130.000Ft-ot kell fizetni annak, aki megszegi. Ezek szerint be is tartatják, mert tényleg nagy a tisztaság. Kb 40 percet utaztam, ami átszállással együtt 2 SGD, azaz 533Ft volt.

A légkondicionált metró után az utcára kilépve megcsapott a meleg. Szerencsére nagyon kellemes. Párás, az igaz, pillanatok alatt átizzadtam mindent, ami rajtam volt, de kaptam levegőt, nem úgy, mint otthon. A szállásomra sétálva csak álmélkodni tudtam: szelektív kukák az utcákon, a zebra visszaszámol, hogy tudd mennyi időd van átérni, és az emberek csak akkor mennek át azon az úttesten, amin nincs zebra, amikor int a sofőr, hogy lehet. Nepál után ezt nem is hittem el… Felhőkarcolók gyűrűjébe értem és ha már pont elegem lett a melegből biztos elhaladtam egy nyitott iroda- vagy pláza ajtó előtt, ahonnan dőlt ki a hűvös levegő. Itt mindenhol erdőt raknak a hatalmas épületekre. Mint kiderült 2015-ben hoztak egy olyan törvényt, hogy aki itt szeretne építkezni annak a zöld növényzetet is pótolnia kell, amit letarolt a helyén. Hát igen…

A szállásom nagyon egyszerű, eszméletlenül pici, belépsz és annyi hely van az ágyig, hogy le tudod tenni a cuccodat a földre, de olcsó és a belvárosban van. Egyetlen kényelmetlenség, hogy nincs ablaka a szobának, még egy résnyi sem, de semmi gond a légkondi valahonnan csak behozza. Azzal kezdtem, hogy leállítottam, mert rámfagyott az izzadság, szóval csak remélni tudtam, hogy túlélem az éjszakát 🙂

(A következőkben napról-napra itt olvashatsz erről az útról, néhány kép kíséretében. Persze nem biztos, hogy minden nap menni fog az írás, ezért ha feliratkozol, akkor biztos kapsz róla értesítést. Ha van kedved, gyere velem!)