Szamártejet és csigát kenj a szádra

Reggel olyasmi történt meg velem, amit ha mástól látok azt hiszem, hogy egy vicc. Pedig megtörtént. Az eset: a reggelihez kértem egy lattét. A hölgy megkérdezte, hogy hidegen vagy melegen? Ezen egy kicsit elcsodálkoztam, hogy miért is innám a tejeskávét hidegen, de gondoltam a tej benne legyen hideg vagy meleg. Mondom mindegy, lehet hideg. Erre a pult felé intett, hogy ott találok. Nézem, de csak nem látom… Ott csak egy kancsó tej állt... Csak hogy én egy magyarországi lattét kértem, nem itteni cafe lattét, s a latte az csupán annyit jelent ezen a vidéken, hogy “tej”...

A mai egyik fő célpont San Casciano dei Bagni volt, egyike a környék 30 hővízforrásának. Az egyik pici kőmedencében nemrég még állatokat fürdettek, a másikban mostak a falu asszonyai, de volt egy, amelyikben már ott ücsörgött a helyi erő, egy 41℃-os,eredeti római romokra épült medencepárban. Az egyik oldala egy ronda kerítéssel volt eltorlaszolva, mert épp régészeti ásatásokat folytattak, ugyanis felszínre került Apolló temploma, néhány római edénnyel és egy kis szoborral (mint azt a helyi újságból megtudtuk). Ott az út szélén átöltöztünk és beereszkedtünk az olaszok közé. Jó volt hallgatni a nyelvüket,  a dallamos mondataikat, noha jószerivel semmit nem értettünk belőle.  A víz ide egy közeli forrásból jön, néhány paradicsompalánta alól 2,5 literrel percenként és attól a néhány száz szúnyoglárvától eltekintve, akik velünk együtt élvezték az őszi meleget a víz tiszta és kellemes volt. Azért még hetekig bűzlött a fürdőruhám attól a trutyitól, ami hozzáragadt a medence aljáról… Annyira meleg és punnyasztó volt a víz, hogy egy bácsi el is ájult, úgy kanalazták össze a parton, de szerencsére nem történt nagy baj. 

Következő megálló Orvieto volt, ahol a Szent Patrik kútját szerettem volna megnézni. Mivel a könyvem keveset mondott kértem egy audio guide-ot, de sajnos nem mentem vele sokkal többre, viszont a kút fenomenális volt. Az 1500-as években történt az eset, hogy a francia és a spanyol királyok épp fosztogattak Rómában, amikor VII. Clement pápa beijedt, hogy majd őt is megtalálják, ezért idemenekült Orvietóba és felkészítette a várost a veszélyre. Nagyon félt a szomjaztatástól, úgyhogy felbérelt néhány eszes mérnököt, hogy tervezzenek egy kutat. Persze sokkal egyszerűbben is meg lehetett volna ezt oldani, de a mérnököket sem kellett félteni, kicsit menőzni szerettek volna, úgyhogy nem adták lejjebb egy két-spirállépcsős, 52m mély, 13m széles kút megépítésénél. Olyan mély, mint amilyen magas a Pisai ferde torony… Itt sétáltak le, majd fel a vízhordó állatok úgy, hogy soha nem kellett szembemenniük egymással. Ügyes! Akkoriban ez hatalmas technikai teljesítménynek számított, meg aztán jól is néz ki. Ahogy haladtunk végig a lépcsőkön nem tudtuk megállni, hogy ne tekintgessünk le és fel a kőablakokon. 

A parkolóban - rendes magyar ember módjára - csomagtartóból fogyasztottuk el az uzsonnát: a jó sós, olajos szemeshalat olivabogyóval, miközben már kommunikáltunk is a következő szállásadónkkal, aki behajtási engedélyt intézett nekünk a lakásunkhoz. Ugyanis a következő hely sem volt kevésbé különb az előzőnél: Civita di Bagnoregio, a haldokló város. Nem is hittünk a szemünknek, hogy ilyen is van. A délutáni szürkületben egy tufasziklán egyensúlyozó városka tűnt elő a ködből, körülötte minden irányban tátongó szakadék. Egyetlen, 366m hosszú, rendkívül vékony gyaloghídon lehet ide átsétálni, és csak néhány helybéli használhatja ott a kis szállító-motorját vagy pöttöm autóját. Viszont elég bátran, amitől nem egyszer fellapultunk a híd korlátjára, de elég para volt, mert oldalt semmi, a szakadék mély és annyira meredek volt az enyhén csúszós járólap, hogy rendesen bele kellett dőlni. 2500 évvel ezelőtt, az etruszkok alapították, majd a XVI. sz-ban egy földrengés annyira megrongálta a tufát, hogy instabillá vált az egész. Kezdtek lecsúszni az oldalsó házak. Az erózió mind a mai napig tart, hatalmas acél-sodronyokkal próbálják átszőni és összetartani a tufa hegyet, több-kevesebb sikerrel. Elkezdtünk nyomozni, hogy hogy is nézett ki ez a táj akkor, hogyan változott az idők során és nagyon érdekes tényekre bukkantunk. Rengeteg képet végignéztünk, sorravettük a házakat, hogy mikor melyik oldal csúszott a szakadékba és hogy tűnt el a lankás út fel a városhoz és hogy épült meg helyette ez a vézna kis híd. Ma már csak 12 állandó lakosa van Bagnioregionak, azt mondják több cica lakik itt, mint ember, igazi időkapszula… És tényleg! A házak, a terek és a templom is mind nagyon régi.

Vacsorára helyi szarvasgombás scamorzát ettem, ami olyan, mint a mozzarella, csak megolvad sütés közben. Én most ettem először szarvasgombát és… hát… nem fog hiányozni, noha egészen finom volt, semmihez sem fogható ízvilággal. A szállásadónk egy testvérpár, illatszerbolt tulajdonosok, családi vállalkozást vezetnek. Meg is látogattuk őket a városka főterén álló illatszerboltjukban. Jó volt kicsit beszélgetni velük, miközben megmutatták a csigás és szamártejes ajakápolójukat és illatosra fújkálták az átadott névjegykártyát.  

A lakásból erre a csodára lehetett rálátni, mondhatni miénk volt az utolsó szállás a híd előtt. Valószínűleg valami bevezető áron adhatták, mert 2 hete lett kész és mi voltunk a második lakók itt. Minden csili-vili, új és friss, minden előnyével és hátrányával. Hagytam nekik néhány építő kritikát, hogy min javítsanak, remélem megfogadják… És becsületemre legyen mondva nem húztam meg a zsinórt a zuhanyzóban…