Találkoztam egy igazi Istennővel

Ma nincs mese, találkoznom kell a Kumarival, az élő istennővel, Nepál második legszentebb élőlényével a Kathmandui Kumari után. De mivel őt csak egy ablakban lehet látni néha, inkább a Patanit kerestem fel. Amint elindultam összetalálkoztam Eva-val, egy francia lánnyal, akit még a kolostorban ismertem meg. Kicsit leálltunk beszélgetni, hívtam jöjjön velem, de mással volt találkozója, nem ért rá. Már épp az InDrive-os robogón ültem mikor valaki megfogta a vállamat, Eva volt, mégis jönne, mert pont áttevődött a programja és nagyon érdekli a Kumari. Szuper! Nagyon örültem, ugyanakkor egy óra múlva megint ott találtam magam a Ratnaka Mahaviharnál, amint épp várok valakire. Amint megérkezett elmondtam a szabályokat, de most nem mentünk el vásárolgatni, mert nagyon nem szerettem volna ismét lekésni róla, ráadásul ez az utolsó napom ebben az országban… Úgyhogy felkészültünk és “let’s do it!”, nagy izgalommal indultunk el a lépcső felé. Fentről már bólintott az édesanya, hogy mehetünk. 

Felmentünk egy nagyon szűk és rozoga lépcsőn egy lepukkant előszobába, természetesen mezítláb. Rituálisan kezet mostunk és bementünk az anyuka vezetésével… Előre tisztáztam vele, hogy szeretnék fényképezni, amit megengedett, úgyhogy Eva-nak adtam a telefonomat és kértem, hogy videózzon pusztán azért, mert annyira izgultam, hogy tudtam nem fogom felfogni a dolgokat rendesen, muszáj lesz újra megnéznem. A Kumari már ott ült a trónján díszes ruhájában. Pirosra mázolt lábát egy réztálban nyugtatta, ugyanis nem érintheti a földet. Ez persze azt is jelenti, hogy 10-12 éves koráig, amíg az első menzesze meg nem jön nem nagyon jár, mindenhova a szülei hordozzák a karjukban. Egy istennő nem érinthet másik istent, márpedig a föld az az. Erősen festett arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, amikor ránknézett. Ez akár zavarhatott is volna, de tudtam, hogy nem teheti. Ha elmosolyogta volna magát az a hagyomány szerint akár akár a halálomat is jelenthette volna. Köszöntem, ahogy szokás, összetett tenyerekkel, majd letérdeltem elé. A pénz adományt a tálba tettem a lábához, az ajándékot, pedig elvette. Az egyik rózsaszín nyalókát azonnal befalta és nagy érdeklődéssel nézegette a képeslapomat. Utazásokra mindig viszek néhány képeslapot Budapestről, Magyarországról, mert azt könnyen meg tudom mutatni vagy oda is tudom ajándékozni azoknak, akik nem tudják elképzelni milyen lehet (főleg falun vagy messzi tájakon). Mivel ő maga csak a rokonaival beszélhet az édesanyjának mondtam, hogy ebből a városból jöttem, mire lefordította neki. Aztán beledugta az ujját egy kis réztálkába és felémnyúlt, hogy egy vörös tikát nyomjon a homlokomra. Megáldott. A tika mindennapos a hindu vallásban. A harmadik szemet jelképezi és minden nap, akár többször is odapöttyintik maguknak mikor elmennek egy templom mellett, ezzel is emlékeztetve magukat egész napra a hitükre. Megköszöntem és felálltam, hogy Eva is ide tudjon térdelni. Sajnos elfelejtettem, hogy nem szabad neki hátat fordítanom, de mindegy… kibírta… legalábbis nem szóltak (lehet, hogy örökké megnyomorítottam azzal, hogy látta a fenekemet). Amíg Eva megkapta a tikáját még készítettem néhány fotót és próbáltam “látni” is őt. De már vége is volt. Kijöttünk és nagyon örültünk… Még a templomban leültünk megbeszélni az élményeket, érzéseket. Nehéz róla nyilatkozni. Egyáltalán nem éreztem semmi istenit benne, semmi felsőbbrendű, csak egy nagyon nyugodt, végtelenül fegyelmezett kislányt láttam ott. Egy kb. 10 éves kislányt (5 évesen 2018-ban választották ki), aki kb. 10 éven keresztül ezt csinálja majd a hét minden napján reggel 10 és este 6 között, naponta uszkve 100 emberrel. Pár órát tanul és játszik a testvéreivel, meg egy-két barátjával. Ennyi, mert a házat nem hagyhatja el, csak évente 2-3x, egy-egy ünnep alkalmával. A szülei nem szólhatnak rá, nem emelhetik fel a hangjukat és mindenben a kedvét kell keressék. Láttam videókat, amikben ex-Kumarik mesélnek és azt mondták, hogy a legnehezebb az volt, amikor 12 évesen meg kellett tanulnia járni… A második legnehezebb beilleszkedni a kortársaik közé, azok közé, akik előtte többször elmentek hozzá imádni őt és felajánlást tenni, most meg osztálytársak… Próbálnak felkészülni az emberré válásra, de mindegyik sokként írta le az eseményt. Olyan is volt már, hogy valakinek soha nem jött meg a menzesze, ő most 60 éves és nem mondott le erről a szerepről, de választottak mellé egy kicsi lányt is… Maga a Kumari szó szanszkrit eredetű, királylányt vagy érintetlent jelent (azaz szűz). Ha új miniszterelnököt választanak annak el kell jönnie, kérni a Kumari áldását. Láttam a neten egy videót, amin ez a kislány megáldja Morgan Freemant pár éve…  Kicsit jobban utánanéztem a kiválasztásának. A 32 kritérium közül néhány: a teste, mint a banian fa (fügeféle), szempillája, mint a tehéné, combja, mint a szarvasnak, mellkasa, mint az oroszláné, hangja selymes és tiszta, mint egy kacsának… 20 ép foga, bőre karcolásmentes és fehér kell legyen, a haja és szeme meg éjfekete. A kiválasztás “fekete éjszakáján” 108 vizibivalyt és kecskét áldoznak fel (gondolom nem külön-külön, de ma már ez jóval kevesebb), a levágott fejeket pedig a Taleju templom udvarára viszik és gyertyákkal világítják ki őket. Egy éjszakát el kell tölteni ezekkel a fejekkel, majd ha nem borul ki, a harmadik teszt során ki kell választania az előző kumari személyes cuccait sok más közül. Az nyeri el a címet, aki nem mutat félelmet és sikeresen kiválasztja a megfelelő holmikat.

Akit mi ma meglátogattunk Nihira Bajracharya-nak hívják. Hát, mit mondjak furcsa élmény volt, még nem tudom hova tenni. Ez a hagyomány már 2300 éve él, de hogy a XXI. században sem csupán jelképes az azért érdekes. Próbálom megérteni…

Délután meglátogattam a Kathmandui Waldorf iskolát. Hát kalandosan kerültem oda… Legalább 45 percen keresztül robogóztunk, közben eleredt az eső. Próbáltam belógni a sofőr nagy lebernyege alá, mert bár nekem is volt esőkabátom, a lábam azért elkezdett szétázni. Hát nem volt valami kellemes, különösképp, hogy olyan dugókon mentünk át, ami előrevetítette, hogy el fogok késni a megbeszélt időpontról. Mikor odaértünk a címre, a suli nem volt sehol és senki nem is hallott róla. Sehol egy telefonszám, a neten csak egy Dortmundi címet találtam… Írtam az igazgatónőnek, hátha nézi az e-mailjeit. Nézte. A sofőröm rendes volt, felhívta és eligazítást kért. Mire odaértünk már meg is száradtam a meleg szélben, elállt az eső is. 

Apsara Kirki, nepáli igazgatónő egy nagyon kedves nő, az irodájában fogadott. Az állami iskolákkal ellentétben vasárnap itt nincs suli (amúgy csak a szombat szünet a gyerekeknek), de a waldorfban ez is szannap, mert a tanároknak kell idő képződni, készülni, ugyanis nem nagyon waldorfosak, mert gyakran váltódnak. Azonnal kaptam egy körbevezetést a suli egészségügyi felelősétől, aki egyébként a mellette levő kórházban dolgozik fogorvosként. A suliban most a szülők és a kórház betegeinek hozzátartozói dolgoztak épp különböző részlegeken. Az egyik csapat például hulladék papírt tépkedett szét és tömörítették össze briketté, amivel fűteni fognak. Egy másik csapat esőkabátokat varrt, a harmadik babákat. Egy nagyon csúnyácska, esetlen kis angyalkát én is kaptam, egy leprából felgyógyult nénitől. A sulinak van egy gyűrűkészítő-, egy szövő- és egy faműhelye is, de ezeket a gyerekek nem használhatják, itt olyan tárgyakat csinálnak, amire a tanításhoz szükség van. Az épület tetején hatalmas kerékgumikban növényeket termesztenek, amit a majmok sajnos időről-időre megdézsmálnak, az udvaron tyúkól van beletartozó állatokkal. 

Az egyik teremben ki volt téve, hogy “Happy teacher’s day 2080”. Csak mondom, hogy itt, Nepálban nem 2023-a van, hanem 2080!!! Ez a Hold ciklusait követő naptár (Bikram Samvat Calendar) immár több, mint 1000 éve használatban van nem csak itt, hanem Bangladesben és Indiában egyaránt… Az újév náluk április közepén kezdődik és általában 354 napos, a hónapok változóan 29-32 napig tartanak

Az épület egy részében diákok laknak, amolyan kollégium-szerűen. Meg is látogattuk őket, simán bevitt mindehova, pedig volt, aki épp aludt nyálát folyatva, mást meg épp korrepetálta a tanára. Mondjuk a legdurvább az volt, mikor átmentünk a leprakórházba és minden vizsgálóba és kórterembe bementünk. “Itt a fizikoterápia, ő az orvos, meg a nővér, az a letolt gatyájú meg a páciens, aki az asztalon fekszik…” A kezeltek egy része, főleg a gyerekek rögtön ráakaszkodtak a csajra, aki mindenkihez szólt néhány jó szót, végigsimította az arcukat és mesélt róluk nekem. Ezen alkalomból a gyerekek engem is megtapogattak, megfogták a kezemet és nagy csordává bővülve jártuk az emeleteket. “Ezt a fiút 15 éves koráig megkötve tartották otthon, ez a fiú most gyógyult ki egy agytumorból. Ők itt 6-on testvérek, az anyjuk meghalt, az apjuk alkoholista. Ezt az egyhónapos kislányt majdnem megölték, ugyanis erőszak eredményeképp született és az anyuka nem is élte túl a büntetést.” A leprás betegek azért megrázóak voltak, szétfolyt arcú nénik és kezetlen bácsik jöttek oda köszönni. A falak nagyon erősen festettek, rengeteg figura mozog a falon, ami egyszerre nyomasztó és vidám, ami viszont szinte elviselhetetlen volt az a fertőtlenítő szaga, ami csontig hatolt. Alig vártam, hogy kint újra levegőhöz jussak… A lepráról azért még annyit, hogy viszonylag könnyen kezelhető ez a bakteriális betegség, csak az vele a probléma, hogy nem jár különösebb fájdalommal, s ezért nem is mennek el vele időben az orvoshoz. Mire elkezdik komolyan venni, már amputálni kell a végtagot. Ha leszedik az elfertőződött bőrt és rendszeresen tisztítják könnyen megállítható. Azért én lefertőtlenítettem a kezeimet amint kiértünk…

Találkoztam Heiko-val is, a németországi iskolaigazgatóval, aki még emlékezett rám 4 évvel ezelőttről. Hát ha lehet még zakkantabb volt, mint akkor. Eleinte nem tudtam levenni a szememet a túracipőjéről, amiben minden lábujja külön bugyorban kapott helyet, meg természetesen a szemüvegéről, ami két békát formázott. Amióta nem találkoztunk örökbefogadott egy nepáli kislányt, aki most 6 éves. A koronavírus karanténja alatt kintragadtak Németországban 2,5 évre, onnan irányította a suli helyén működő karanténkórházat (ugyanis a suli teljesen bezárt). Sokat mesélt arról, hogy hogy mentette meg annak a kicsi lánynak az életét, akit meg akartak ölni, milyen jogi és egyéb hercehurcán kellett végigszenvednie magát, mesélt az indiai rizs-transzport stoppról, ami tragédiához, éhezéshez fog vezetni hamarosan Nepál-szerte. És mesélt a waldorfilag képzetlen tanárokról, mire mondtam, hogy ha tudok valamiben, valahogy segíteni… Úgyhogy elkezdtünk együtt gondolkodni. Közben egy fekete kiskutya állandóan le akarta tépni a ruháját, most szedte össze az utcáról… A nepáli igazgató az udvar másik végében épp interjút adott, ugyanis nekikezdenek egy Youtube-csatornának, ahol szeretnék bemutatni a sulit és mindent, amit eddig sikerült megvalósítaniuk. Jelenleg a suli 7. osztályig tart és 10-ig akarják felfejleszteni. 10-ben nem is tanulnak már nagyon újat, csak ismételnek, ugyanis év végén van egy nagy állami vizsga, aminek mindenki meg kell feleljen. Hát így. Nem tartom kizártnak, hogy még visszajövök…

Ismét eleredt az eső, igaz már napsütéssel kombinálva. Útban hazafele elköltöttem az összes maradék pénzem egy bácsinál, akivel jót alkudtam ruhákra. Olyan volt, mint akinek a fogát húzzák közben, de a végén azt mondta, hogy ő is boldog és én is, úgyhogy minden rendben. Megvettem a vacsorámat és hazamentem pakolni. Holnap irány haza!