A nagy Ő...

Reggel csodás napsütésre ébredtünk. 9-kor már a múzeum bejáratánál kellett lennünk, ugyanis mára foglaltuk le a szigorúan védett területre a vezetőnket Renátát. A hölgy egy békás kitűzőben érkezett, s mint kiderült kétéltűekkel és gombákkal foglalkozik. Hatalmas kapunk át léptünk be a Bielowieza Nemzeti parkba (ejtsd bielouwiezsa), ahol már a természet az úr. A területet, amin két ország osztozik az oroszok és a németek is elfoglalták, de míg előbbiek nem csináltak vele nagyon semmit, addig utóbbiak utakat építettek, amiknek a nyomát még mi is láttuk. Ráadásul több száz embert végeztek itt ki, az öreg fák sokmindennek lehettek tanui… A két ország között ma már hatalmas kerítés húzódik, sebet ejtve az erdőben. Nem tanácsos egyedül mászkálni, ugyanis menekültekkel és a menekülteket utaztató haszonlesőkkel lehet találkozni, de még az sem kizárt, hogy egy holttestbe botlik az ember, ugyanis télen, hidegben könnyű itt elveszni és sok a vadállat is. Fát nem lehet itt kivágni, csak azt, ami az ösvényekre dől rá, de azt sem szabad elvinni, ott kell hagyni elkorhadni. 

Itt is elég lassan haladtunk, mert Renáte sok érdekességet mesélt. Rengeteg gombát mutatott, kettőt hadd emeljek ki mindenki legnagyobb örömére: az egyik a “halott ember ujja” nevet viseli és valóban a fekete kis kuglik úgy állnak, mintha ujjacskák lennének, a másik meg a nyálkagombák, amiért rajongok (de itt most nem fejtem ki miért…). Láttunk olyan gombát, aminek kis citromsárga kalapjáról nem gondoltuk volna, hogy a Világon összesen 12 helyen található csak és az mind itt van Lengyelországban… Nem gondoltam volna azt sem, hogy egy tölgy akár 600 évig is él, de további 200 évbe telik, míg lebomlik… A hársfa úgy növekszik, hogy a törzsénél, alul a tövében, már megjelennek a pici újoncok, akár a saját gyökeréből kihajtva, hogy ha a nagy kidől vagy elöregszik, akkor az újonnan támadt helyre már felkészülten szökkenjen szárba az utánpótlás. Kérdeztük, hogy mikor látunk bölényt, mire elmosolyodott, hogy ahhoz hajnalban kell felkelni, de ő még csak 3x látott itt bölényt, szóval ne számítsunk rá (hmmmmmmm). Azért a lábnyomát és a nagy kakáját megtaláltuk, bizonyítva, hogy azért élnek errefele.

Délután a Cárok útja nevű ösvényen mentünk el a második kilátóig, ugyanis ez volt az a turistaút, amit két tour informban is ajánlottak. Csodálatosan sütött a nap, szinte már súrolta az erdei fenyők csúcsát, narancssárga fénybe borítva az erdőt. Az első kilátóból fantasztikus kilátás nyílt a mezőre és az erdőszélre, ahol épp egy róka vonult el a napsütésben, de bölény az egy szál sem volt. Hatalmas tölgy viszont annál inkább, hosszasan öleltem egyet… amolyan rokonlélek volt… Aztán egy elágazáshoz értünk valami kiírással, persze lengyelül. Mi elkezdtük fordítgatni, Ambrus viszont továbbhaladt rajta. Már a szemeim előtt láttam, ahogy rohanunk utána, mert talál valamit. És talált… Hatalmas mozdulatokkal gesztikulálta, hogy nagyon csendben, de nagyon gyorsan menjünk, Steinerre esküszik (ez waldorf tanároknál mindig bejön), hogy hatalmas bölény legel a mezőn.

És ott volt Ő… A BÖLÉNY… Fantasztikus állat! Hatalmas! Épp legelészett, úgy 100 méterre tőlünk, de mikor észrevett megállt és tett néhány lépést felénk. Na ettől egy kicsit betojtunk, mert úgy olvastuk, hogy pillanatok alatt fel tud gyorsulni 30 km/h-ra, és a szemében nem a nyugodtság tükröződött. Feje búbján a szőr punk-szerűen felállt, szakálla mozdulatlanul lógott, nem rágott, farkával csapkodott. Mi mozdulatlanul, ő is. Aztán a farokcsapkodást is abbahagyta, amit nem vettem jó jelnek, arra gondoltam, hogy mit csinálnék, ha ez megindulna felém. Nincs más, mint rohanni és beállni egy fa mögé. A kezemet sem mertem mozgatni, csak a fényképezőgép exponáló gombját nyomkodtam. És akkor megenyhült… megmutatta a bal profilját… aztán a jobbat… és szép lassan, méltóságteljesen besétált az erdőbe… Az örömünk határtalan volt! Egy igazi bölény!!!!!! Egy vad bölény!!!!!!!!! Csodálatos volt!!!!!

Annak ellenére, hogy már szürküllt még elsátáltunk egy kilátóig, de Ambrus javaslatára azért kezünkbe vettünk egy-egy husángot. A kilátótól már tempósan meneteltünk vissza az autóig, így is 40 percbe telt, mire visszaértünk. 16km volt a lábunkban ma is és tegnap is, úgyhogy kicsit fáradtan érkeztünk haza. A vacsora közben még kibeszéltük az örömünket némi sajt és áfonya társaságában és csak remélni tudtuk, hogy a közös konyha mellé újonnan beköltözött kisgyermekes család nem orrol meg ránk rettenetesen.