Hova megy a lélek?

Mai hír: a második legyakoribb állat-támadás Nepálban a majomharapás, ami szorosan követi a kutyás baleseteket…

Amikor az ember belép PASHUPATINATH templomainak területére először egy vidám forgatag fogadja, tele csecse-becse árusokkal, nem is gondolnánk, hogy méterekkel odébb embereket égetnek el máglyákon. Itt mindent meg lehet kapni, ami egy hindu temetési szertartáshoz vagy bármilyen vallási ünnephez kellhet: karkötőket, nyakláncokat, színes porokat, amivel a tikát festik, de van jakfarok (az bármikor kellhet), tengeri kagyló, az össze isten rézváltozata mindenféle méretben és játékok, hogy amíg a szülők temetnek, addig a gyerek se unatkozzon. Mindenki vidám, jön-megy, él. Összeismerkedtem egy helyi családdal, akik végtelen természetességgel húztak be a fotójukba és akkor már leálltam velük beszélgetni. A kisfiú rögtön átküldte nekem Messengeren a fotókat és boldogan mesélte a testvérével, hogy ők bizony szálloda menedzserek akarnak lenni (úgy látszik ez most a menő szakma itt). A szülők már mentek volna tovább, ki tudja, talán egy temetésre, de az egyik fiú még gyorsan megmutatta a Youtube csatornáját, amin biciklis kunsztokat mutatnak be a testvérével… A beszélgetés után kettőt fordultam és egy temetésen találtam magam. Egy olyan temetésen, ami nagyon eltér a mienktől.

Maga a ceremónia a Bagmati folyó partján zajlik, ott is ilyen kis beton-emelvényeken. Kihozzák a halottat egy fehér lepedővel letakarva, leviszik a folyóhoz a lépcsőkön, megmossák a lábát, arcát, majd körbehordozzák többször a narancssárga virágokkal díszített emelvény körül. A folyónak szent erőt tulajdonítanak, belefolyik a Gangeszbe, Indiában és oda szállítja a halott hamvait, amit az égetés után belesöpörnek a vízbe. Sokan azért választják ezt a helyet, hogy emberként szülessenek újjá. Onnan lehet tudni, hogy épp hol van temetés (furcsa szó, hisz nem “eltemetik”, nem lefele megy a test a földbe, hanem felfele a légbe), hogy időről-időre megfújnak egy nagy tengeri kagylót, aminek valóban átható hangja van. A körbehordozás végén ráhelyezik a testet az emelvényre összekészített kis farakásra, a hozzátartozók elköszönnek tőle, ilyenkor leveszik a lepedőt az arcáról és arany, meg fehér sálakat terítenek rá. Körbeszórják ételekkel, virágokkal, majd jön egy réteg farönk, rá a szalma és a legközelebbi rokon meggyújtja a máglyát. Míg nálunk mindenki egy szál virágot dob a sírgödörbe, itt mindenki egy fadarabot dob a kupacra és úgy imádkozik. Ezzel a tömeg lassan feloszlik és nem is várják meg a folyamat végét. Lezárult. Elköszöntek. Eltávozott. Az ősi szentírások, a Védák szerint a szabadtéri hamvasztás a legjobb módszer a lélek és a test érzelmi kötődésének megszakítására. Amikor a lélek elhagyja a testet, a lélek még mindig anyagilag és érzelmileg is kötődik a testhez, és szeretne újra egyesülni szeretteivel. A családtagok így mutatják meg a léleknek, hogy életútja ebben a testben véget ért és arra ösztönzik, hogy szakítson meg minden kötődést és lépjen tovább a következő életkörbe, ahol új testbe léphet.

Nagyon erős élmény… Az emberek elfogadták, hogy ott állok, senki nem szólt hozzám. Aztán végignéztem egy másikat is, ahol még többen kísérték utolsó útjára a halottat. Tehetősebb ember lehetett, mert szinte a templom előtt volt a szertartás, ahol csak a legrangosabb vezetőknek szabad. Az emelvény itt még díszesebb volt és a ceremónia is hosszabban tartott. Órákon át figyeltem. Mellette már készülődtek a következőre, három testet láttam letakarva, de őket már nem vártam meg. Felmerülhet a kérdés, hogy nem volt-e büdös. Nos, nem igazán. A füst az füst, volt egy szaga, de valahogy nem az hatott, hanem maga a tudat… Mentem tovább. A következő kagyló hangját még hallottam, de már a hátam mögött.

Átsétáltam a Bagmati folyó túlpartjára, s ott egy erdőn keresztül megmásztam egy kis dombot, hogy átjussak a túloldalra, ahol Ázsia legnagyobb sztupája található. Az erdő nagyon szép, tele van síremlékekkel, szentélyekkel és csapatokban rohangászó majmokkal (még szerencse, hogy ma reggel olvastam, hogy harapnak…). Megszólított egy bácsi, aki, mint kiderült az amerikai nagykövetségen dolgozik és csak az érdekelte, hogy honnan jövök, mert pipálgatja az országokat, és magyar emberrel még nem találkozott. Szerfelett örült nekem! A monszun itt előjött egy kicsit, de bemenekültünk egy gyertyákat árusító ember ponyvája alá és megvártuk az eső végét. A majmok mellett pettyes hátú szarvasokat fedeztem fel az erdőben, amiket azért tartanak, mert Shiva egyszer szarvas képében tűnt fel itt. 

Egy laza 2 km-es séta után értem el BODHNATH gigantikus sztupáját, ami valóban lenyűgöző. A hindu vallás után így a buddhizmusban is meg tudtam mártózni. Mindenki az óramutató járásával megegyező irányban halad, pörgeti az imamalmokat, az út mentén gompák, benne szerzetesek imádkoznak. Mindenhol füstölő, gyertyák, ugyanakkor meg árusok, akik mandalákat, hangtálakat és malákat (gyöngyfüzér) árusítanak. A sztupa fontos állomás volt régen a Tibet felé menő kereskedelmi útvonalaknak, mielőtt nekivágtak volna a jak-karavánok a Himalájának, itt kértek áldást a gazdák. 

A sztupák tulajdonképpen háromdimenziós emlékeztetői Buddha megvilágosodás felé vezető útjának. Természetesen minden része nagyon szimbolikus: az alap a föld, a félgömb a víz, a 13  lépcső a tetején a tűz, a legtetején a félhold a levegő, végül a függőleges tüske az éter. A négyzeten látható Buddha mindent látó szeme, közötte pedig nem az orra, hanem a szanszkrit 1-es szám, azaz Buddha egyedüli.

A nap zárásaként még elsétáltam a TARAGAON MÚZEUMba, ami inkább építészetileg volt izgalmas (engem a Csillagok háborúja odúira emlékeztettek), de a sok régi térkép mellett csodálatos portré fotókat, a fákon meg mókus csordákat láttam.