Egy hét a szerzetesek között

Egy hét a Kopani kolostorban. Nagyon nagy élmény volt! Már a hely maga fantasztikus, ugyanis egy kis dombon van Kathmandu fölött, a Himalája gyűrűjében. A kolostor tele van csodálatosan gondozott kertekkel, szökőkúttal és sztupákkal, amik körül lehet kerengeni (mindig az óramutató járásának megfelelően) és figyelni a szerzeteseket. Esténként a fák egy része új életre kel és karácsonyfaként színesen villog, de nem csak a ráakasztott lampionok miatt, hanem mert maga a hatalmas fa is műanyagból van. Nem is értem, hogy ők, akik szeretik a természetet hogy tehetnek ide ilyen giccses, mű cuccot… Talány.

A kolostor területén 5 szabályt kellett betartani. Ne ölj! - még egy szúnyogot sem, de mint később kiderült azért ha nagyon csípnek meg lehet ölni őket. Ne lopj! Ne hazudj! Ne szexelj! Ne használj semmilyen drogot! - ebbe beletartozik a dohány és az alkohol is. Az öltözködésben nem lóghat ki a váll és nem lehet semmi túl rövid. Amikor megérkeztem alig akartak beengedni, mert rövidnek találták az egyébként extra hosszú rövidnadrágomat, még a taxiban át kellett öltözzek. 

A 300 férfi szerzetes közben éli mindennapi életét, hajnali 5-től már elkezdődik a gongatás itt is-ott is és a kántálás, amelyben mikor strófát váltanak mindig van egy vezető, aki elkezdi iszonyú mély, torokhangon, földöntúli élményt kölcsönözve az eseménynek. Nagyjából 50 résztvevővel indult a kurzus, amit egy spanyol buddhista pár tartott. Külön érdekességük, hogy mikrobiológiával foglalkoztak előtte, úgyhogy a természettudományos oldalról is igyekezték megvilágítani az elme és az agy különbségeit, de beszéltünk a halálközeli élményekről és a reinkarnációról is. És mint “jó” tudóshoz illik PPT prezentációval tették követhetővé az előadásaikat, amiket szerencsére sokszor megszakítottak meditációs gyakorlatokkal. Mindezt napi 6 órában, elosztva a teljes napra, így reggel 7-től este 7-ig kisebb szünetekkel mindig volt mit csinálni. El sem tudjátok képzelni mit jelent ennyi ideig a földön, kis párnákon, törökülésben ülni… Mindezt csak a hely feledtette (valamennyire), ugyanis egy csodálatos gompában volt, elől Buddha hatalmas aranyozott szobra, azelőtt a Dalai Láma fotója egy ülőkén, amit rendszerint egy cica foglalt el, s míg mi meditáltunk ő különböző pózokban nyújtózkodott.

Fantasztikus lehetőség volt utazókkal (nem turistákkal) megismerkedni. Annyi élettörténetet és sztorit hallottam, hogy csak úgy fürdőztem bennük. Amikor leültünk vacsorázni (ugyanis reggeli és ebéd közben nem szabadott beszélgetni) a 4 helyen szinte mindig 4 különböző kontinensről jőve ültünk össze, ami már nem semmi. Első este egy dél-afrikai hipnoterapeutával, egy kolumbiai ex-pilótával aki most séf és egy ausztráliai zenésszel vacsoráztam együtt. De megemlíthetném az izraeli Tomert, aki nemrég végzett a kötelező katonasággal, az olasz Simone-t, aki podcastokat készít, amiben olaszul tanítja a hallgatókat, s immár 2 éve úton van, az új zélandi jóga tanárt, akinek világszerte vannak stúdiói vagy a Ruandából érkezett antropológust. Nagyon izgalmas beszélgetések voltak minden nap, minden szünetben. Szép lassan fel is lazult a rend és már akkor is beszélgettünk, amikor nem szabadott volna… ugyanis este vacsorától, másnap ebéd utánig csendrendelet volt. Ők is érdeklődtek Magyarország iránt, s egyedüli magyarként örültem, hogy mesélhetek róla. A holland könyvelő persze rákérdezett az ország és az EU kapcsolatára, ami szintén érdekes beszélgetéshez vezetett. Vittem otthonról képeslapokat és azt mutogattam (ugyanis nem használhattuk a telefonunkat), azt mondták Budapest nagyon európai kinézetű, az izraeli fiú meg a Parlament épületére azt hitte, hogy Disneyland. Hát mondom, nincs messze az igazságtól…

Az étel fenomenális volt és vegetariánus, mondjuk nem is hiányzott a hús. A reggeli mindig valami kása-féle, neutrális ízű, helyi laposka kenyérrel. Az ebédben sok zöldség, amiket nem ismerek, gyümölcs, dhal bhat (lencse) rizzsel, a vacsora szintén valami meleg, sült krumpli, zöldség, ilyenek. Volt 5-órai tea, ami az a jellegzetes, édes, tejes, fűszeres cucc volt mindig, kiültünk egy nagy teraszra, néztük közben a zsúfolt várost és élveztük a beszélgetést, meg a monszun hozta esőt. Minden délután és minden éjjel, menetrendszerűen esett, lehűtve a nyugodt alváshoz a levegőt. Fantasztikus volt látni madártávlatból hogy áztatja a várost itt és ott a felhő, hogyan ér össze a föld az éggel. 

Rengeteg madár kerengett a kolostor körül egészen egzotikus hangkavalkádot okozva, amit a meditációk alatt külön jó volt hallgatni. Több kutya is lézengett a szerzetesek körül, no meg a majmok, akik időről-időre megjelentek a fákon, mangó szezon lévén, iszonyú ricsajt csapva. A kabócákra eleinte azt hittem, hogy elektromos borotvák, mert ilyen hangot még nem hallottam élőlénytől…

Pont az ittlétem alatt történt meg az egyik legnagyobb buddhista ünnepség, Buddha megvilágosodásának, ill. az utána tartott első beszédének évfordulója. Buddhisták világszerte szerveztek ünnepségeket, nem volt ez másként itt sem, ráadásul mi is hivatalosak voltunk rá. Szépen felöltöztem, ahogy illik és elfoglaltam a helyem a szerzetesek mögött. 2 és fél óra kántálás következett mindenféle rituális felajánlásokkal, mindez tibeti nyelven, de kaptunk egy kis füzetet, amiben minden szöveg és annak angol fordítása is benne volt. A különféle felajánlásokból mindenki kapott, így mi is: egy falat rizs, egy kis pohár tea, pénz (na jó, azt nem kaptunk) és egy nagy zacskó finomság. Gondoltam ez utóbbit nem fogadom el, szegény szerzetesek, na de nem úgy van, jött a főnök és visszaküldte az osztót, hogy “ez felajánlás, jobb elfogadni”. Hát rendben! Így tettem szert némi rettentő csípős chipszre és csokikra… A kedvenc részem az volt, amikor hatalmas dobokkal, tengeri kagylókürtökkel és egyéb fúvós hangszerekkel csatlakoztak a kántáláshoz, fergeteges hangulatot és nem utolsó sorban hangerőt  hozva létre. Gondolom ez is kellett a módosult tudatállapot eléréséhez. Hogy a fiúk mennyire élték át a szövegeket, mennyire érezték át az egész lényegét, a mai napig kérdés bennem, de nekem, mint élmény nagyon erős volt.

A másik fontos esemény: a vita. Ilyenkor kimennek az udvarra, kis csoportokra oszlanak és körbeállnak 2 embert, akik leülnek. Aki állt próbálta önellentmondásba hajszolni az ülő felet gyors, eszes kérdésekkel. Ehhez egy mozgássor is tartozott és persze minden mozdulat jelentéssel bírt. Egy képzeletbeli karddal (jobbkéz felemel), ami a bölcsességet jelképezte leszúrta a tudatlanságot (belecsapott a bal tenyerébe, lefordította, majd rátaposott a lábával). Aztán a válasz függvényében különféle hangokat adtak ki. Az ittlétem alatt csupán egyszer volt ilyen és nagyon élveztem, noha semmit nem értettem az egészből. Az egésznek a dinamikája volt az, ami nagyon megfogott és persze maga a tibeti nyelv, ami igen különleges. 

Minden ebédszünetben az egyik szerzetes odaült hozzánk a kávézó teraszán beszélgetni. Nagyon nyitott, kedves ember volt, noha láttam, hogy félnek tőle a diákjai, az ünnepségen csak intenie kellett az ujjával és már rohantak is fejvesztve tenni, amit kell. Nagyon tetszett ahogy kérdezett és ahogy válaszolt a kérdéseinkre, mondhatom, nem nagyon kíméltük. Sokat élt Indiában, ahol majdnem meg is halt egy konyhai gázrobbanásos balesetben, ahol igen nagy felületen megégett, látszik is rajta. Nem akart meggyőzni minket, hogy legyünk buddhisták. Mikor megkérdeztük, hogy mi a szerzetesség hátránya csak annyi jutott eszébe, hogy kevesebbet tud így utazni, mint szeretne… Kérdeztem, hogy a nemrég elhunyt lámájuknak (vezetőjüknek) keresik-e már a reinkarnációját, mire azt mondta, hogy igen, már elvégezték a kalkulációkat, mennek keresni őt… Amikor haldokolt közben végig meditált, ami azt eredményezi az ilyen tiszta elméknél, hogy még napokig friss marad a test, nem is hűl ki, pedig már beállt a klinikai halál. Valahogy az elme még tartja a fizikumot… Az egészben még az a kiakasztóan különös, hogy mindezt végig közvetítették a youtube-on, én is láttam otthon, ugyanis fel vagyok iratkozva a hírlevelükre. Különleges volt vele, akinek ez a mindennapja erről beszélgetni.  

Van könyvtára is a kolostornak, amit szabadon lehet használni. Külön kérésük, hogy ne akármit, hanem a Dharmával, az Úttal kapcsolatos irodalmat olvasgassuk szabadidőnkben, míg itt vagyunk. Érdekes, még a Harry Pottert is megtaláltam… de több könyv van magyarul és persze rengeteg angolul. Egészen érdekesek!

Az utolsó este a dél-afrikai hipnoterapeuta levezetett egy csoporthipnózist néhányunk kérésére. Este bementünk a gompába, kint tombolt a vihar, mi meg bent hipnotizálódtunk. Nagyon izgalmas dolgokat mesélt előző életekről, meg hgoy miket lehet látni hopnózisban, de sajnos én nem voltam hipnábilis, így a kezemet sem tudta felemelni és a “segítő állatommal” sem találkoztam. Csak reménykedek, hogy egy cica!!! Majd legközelebb. Az élmény azonban mindenképp erős volt. Ő egyébként Los Angelesben tanult, 7 éve praktizál és most Dubaiba készül valami  kísérletre.

És végül még valami: a mosoly ereje… Annyira jó volt érzékelni, hogy milyen fontos az, ha egymásra mosolygunk. Jó volt érezni ahogy adták és ahogy fogadták is. Rögtön tudtad, hogy amikor majd lehet beszélni, ti biztos fogtok tudni és ez mindig be is jött. Amikor leültünk egymás mellé a reggelinél vagy csak meditáció után a gompában egy mosoly és máris ott a kapcsolódás. Nagyon jó érzés volt!