Akkor is jó, ha régi

A mai nap nagyon nyugisan telt az eddigiekhez képest. Reggel kényelmesen megreggeliztem és kiültem a kávézóba naplót írni. A terasz fala hatalmas üvegablakokból áll, úgyhogy közben nézhettem az embereket az utcán, figyelhettem a forgalmat. Persze mint mindig, most is megszólítottak, de csak kíváncsiságból.

Ma reggelre kértem engedélyt a kathmandui Waldorf óvoda meglátogatására, amit nagy készségesen meg is adtak. Robogóval érkeztem és amit bent láttam az minden várakozásomat felülmúlta. Míg az utcán szemét és rendetlenség, tülkölés és nyüzsgés van, addig a szigorúan őrzött építményben rend, csend, lazúrozott falak, festett gyolcsok és fa játékok. Megérkeztem Waldorfiába, legyen az bárhol a világon. Az igazgatónő nagyon kedvesen fogadott és körbe is vezetett. 55 diák van összesen, 2-6 éves korig, nemzetiségileg rendkívül vegyes családokból. A gyerekek épp gyümölcsöt ettek, minden teremben körbeültek egy-egy alacsony asztalt, az óvónő énekelt, mindenkinek osztott a mangóból, papajából, a gyerekek meg csendben eszegettek. Kérdeztem is, hogy mindig ilyen csendesek-e vagy benyugtatózták őket, de azt mondta, hogy ha esznek akkor csend van… Találkoztam Avni Dixittel is, azzal az óvónővel, akivel még a dornachi waldorf világtalálkozón ismerkedtem meg. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást, jó volt látni őt a saját közegében. Amikor a gyerekek kimentek az udvarra mi is odaültünk a szélére és tudtunk kicsit beszélgetni. Persze állandóan oda kellett menni valamelyikhez, mert épp tiszta erőből nekitolta a kiskocsit a másiknak… Ami nagyon meglepő volt nekem az az, hogy minden gyerek angolul beszélt. Nagy részüknek egyik szülője nem nepáli, de akkor is. Ráadásul ez nem egyedi, itt Nepálban minden oviban angolul beszélnek a gyerekekkel, hogy minél hamarabb megtanulják a nyelvet. Egy nagy részük amúgy indiai is (nem feltétlenül született Indiában, de az identitása indiai), ami azt jelenti, hogy a nepáli és az angol mellett a hindit is beszéli. Engem is kérdeztek, hogy ki vagyok, aztán meg nagyon meglepődtek, hogy miért tudok én angolul. Én? ŐK miért tudnak????? Ebéd előtt végigcsináltam velük az összes lehiggasztó és koncentrációs gyakorlatot. Énekeltünk, körbeálltunk, egyensúlyoztunk, aztán bementünk az egyik barack színű szobába, körbeültünk és a mesesál felvétele és a mesemécses meggyújtása után végighallgattunk egy történetet. Avni eleinte nagyon szégyenlős volt, de végül beengedett. Cuki volt és nagyon ügyes. Az etióp kisfiú kivételével mindenki jól viselte, mint kiderült három hete hallgatják ugyanezt… Meghívtak ebédelni is. Reggel együtt sütötték a kenyeret, amit most kis szósszal együtt el is fogyasztottunk. Persze ennek is megvolt a konkrét menete, az óvónő énekelve osztotta ki, mindenki csendben várta, aztán maga mosogatott, pakolt és sepert. Igyekeztem mindent utánozni, kiváltképp mert azonnal észrevették, hogy a rossz végén fogtam meg a tányéralátétet és elkezdtek sugdosni. De végül a diplomáimnak köszönhetően rájöttem mit kell csinálni. Nagyon jó élmény volt ez a fél nap, amit itt töltöttem, örülök, hogy megismerhettem a gyerekeket és a kollégákat is!

Robogóval mentem Patanba, a Ratnakar Mahavihar templomba, ahol találkozóm volt David-al, a német építésszel, aki csatlakozott hozzám a Kumari meglátogatásában. Végül nem is egyedül jött, hanem Manuellel, az osztrák festővel (szintén Kopanból) és mivel késtek én addig felderítettem a terepet. Kiderítettem, hogy valóban meg lehet látogatni, de vinni kell neki ajándékot, sőt még fotózni is lehet, ha adunk pénzt. Meddig lehet bemenni? Egész délutánig, hacsak nincs nála a tanára, ugyanis iskolába nem járhat, de van külön tanára. Hát jó. Megérkeztek a fiúk, felvilágosítottam őket a szabályokról és elindultunk ajándékot venni egy 12 éves istennőnek. Mit szeret egy istennő? Azt nem tudtunk. De mit szeret egy kislány? Néztünk neki illatgyertyát, buborékfújót, kézkrémet és pávás fali díszt, de végül nyalókát, rágót és gránátalmát vettünk neki egy kis rózsaszín üdítővel. Visszamentünk a templomhoz, levettük a cipőnket, mindent előkészítettünk, remegtünk az izgalomtól (na jó, lehet csak én), becsengettünk… majd jött egy mogorva pasi, aki közölte velünk, hogy egy perc híjján lekéstük a találkozót… jöjjünk vissza máskor. Hiába könyörögtem, nem hatott, valószínűleg minden nap végig kell ezt csinálja. Mit volt, mit tenni, eljöttünk. 

Mivel a fiúknak nem volt tervük, nekem viszont igen, mentünk amerre én mondtam. Végiglátogattunk egy sor buddhista templomot, ami a múltkor kimaradt és mindegyiknél ültünk egy fél órát, mert eleredt az eső. Az egyiknél gyerekek játszodtak, hát igen, nem láttunk játszóteret sehol, az itteni gyerekek a templomokban fogócskáznak. A legjobban a Mahabouddha templom tetszett, amit az utcáról egyáltalán nem lehet észrevenni, azonban ha bemegy az ember egy sötét sikátoron keresztül a picike, szűk udvarba, fölémagasodik az indiai stílusban épült, több száz terrakotta Buddhát ábrázoló templom. Zseniális! Körbejártuk, próbáltuk beszívni a látványt, felmentünk a szentélyhez vele szemben, hogy fentebbről is ránézhessünk. Mint egy növény, ami a fény felé törekszik, olyan ez az épület, egyszerűen csodálatos. A sikátorban besuttyantunk egy réz-szobrász műhelyébe, aki megmutatta hogyan oxidálja a szobrokat egy magas hőmérsékletű lánggal sárgából sötét színűvé. Ja, és láttunk egy modern Buddha szobrot, ami inkább hasonlított egy asztronautához, mintsem az ülő mesterhez…

Napom másik nagy találása: egy motorbicikli tárcsa, amihez a pedálokat rögzítik. Micsoda????? Ezt kérdezte a két srác is, amikor meglátva egy motorbicikli javító műhelyt berongyoltam, kérve őket, hogy kövessenek. A szerelők az “iroda” (sötét lyuk) felé mutogattak, ahol rátaláltam a főnökre, aki épp az asztalára borulva mélyen aludt. Olyan mélyen, hogy nem tudtam felébreszteni, az alkalmazottak jöttek segíteni. Mivel ő félálomban volt, én meg nem tudtam a nevét annak, amit kerestem lerajzoltam az ujjammal az asztalára a kívánt alkatrészt, de mivel amúgy sem tudott angolul jó volt ez így. Különösképp mikor megláttam egyet a sarokban, igaz, lógott rajta még egy fél motor, mondtam, hogy ha régi az is jó. Megértette mit akarok, kicsit keresgéltek és előkotortak nekem egy olyat egy nagy kupac szemét aljáról. Kérdeztem mennyi, gondoltam na most jön az alku, de ingyen odaadták, még egy újságpapírba is becsomagolták. Amint kiértünk a fiúk azonnali magyarázatot követeltek, mert szép a randomság, de azért szeretnék tudni minek ez nekem itt, Nepál közepén. Hát ez egy csapatépítő, kooperációs játékhoz kell, amit még Svájcban tanultam és azóta is keresem ezt az eszközt, de még nem találtam. A német pasinak (akitől tanultam), neki is Kambodzsából volt ilyenje, hát nekem úgy látszik Nepálig kellett jönnöm érte. Mondjuk remélem átengednek vele a határon, mert elég nehéz…

A nap végén beültünk egy kellemes helyre vacsorázni, ami még Simone, az olasz podcastos ajánlott. Jót beszélgettünk politikáról, útkeresésről és úgy összességében az életről, miközben vizibivalyos momót eszegettünk. Sötétedés után fogtam robogót haza. Elfáradtam.

Még csak annyit, hogy a Kopani csoport jó kis társasággá kovácsolódott, ma is volt egy találkozó, sőt van egy WhatsApp csoportunk, amibe minden infót beletolnak. Volt egy sérült cica (állandóan összebalhéztak a kolostor udvarán), akinek pénzt gyűjtöttek, hogy megműtsék, ma kaptam meg fotókat ahogy fekszik a műtőasztalon és egy fotót, ahogy felébredt és jól van. Hát ilyen dolgok történtek ma!